Can you feel the sound of music? It mixes every feeling around you [Jenna]

Itt fog játszani Jenna és Rosemary ^^

Music is my life

Hála istennek a mai napom egészen könnyű volt. Jobban mondva csakis azt csinálhattam, amit igazán szeretek, hiszen egyetlen megterhelő órám sem volt. Csupán a stúdióba kellett bemennem, hogy készítsünk néhány hangfelvételt, na meg, hogy gyakoroljak. Igazából nagyon élveztem minden egyes percet. A mai volt a kedvenc napom, az összes közül. Talán pontosan ezért. A mosoly állandóan ott bujkált a szám szegletében, és el sem akart onnan tűnni. Nem is értettem, hogy miért. Talán azért, mert sokszor belegondoltam abba, hogy esetleg olyan magasságokba tudok törni a karrieremet illetően, mint apa. Végtére is az ő vére vagyok, hátha a tehetségéből is örököltem. Legalább egy egészen picit, akkor gond nélkül fogok vizsgázni, majd ha eljön az ideje, év végén. Hirtelen kirázott a hideg a gondolatra, de mentem is tovább végig a folyosón.
Nem vettem ma fel az egyenruhámat, ilyenkor sohasem szoktam, hiszen csak azok látnak, akik szintén ott tartózkodnak, velem egy légtérben. Ezekből a személyekből pedig nem volt túl sok, szerencsére. Így mindig sokkalta jobban tudtam koncentrálni, mint akkor, ha zsibong körülöttem mindenki, és már a fejem is zúgni kezd a hangzavartól. Máris ideges lettem tőle, pedig csak elképzeltem a jelenetet. Ideges mozdulattal túrtam bele hosszú, szőke hajamba, majd megálltam az egyik ablaknál. Odakint esett az eső. Nem örültem neki, csupán annyi volt a szerencsém, hogy autóval jöttem. Néhány pillanatig még ott álltam, mintha lélekben teljesen máshol járnék, aztán mint egy robot, automatikusan indultam is tovább, az úti célom irányába. Magassarkú cipőim hangosan kopogtak, visszhangot verve a falakról. Lábamra csak úgy rásimult a farmernadrág, melyet nagyon kényelmesnek találtam, a világoskék színű felső pedig szépen kiemelte szemeim ragyogását. Talán emiatt is volt olyan jó kedvem, már fogalmam sincs, hogy mikor minek tudható be nálam. Sajnos elég gyakoriak a hangulatingadozásaim, bár rendszerint ez az időhöz köthető. De még a rossz idő sem rontott rajta jelen pillanatban.
Nagy lendülettel fordultam be az utolsó sarkon, a kottákkal teli dossziét pedig a kezemben szorongattam. Egy pillanatra megálltam az ajtó előtt, majd beléptem. Csendesen húztam be magam mögött, hogy nehogy zavarjak valakit, aztán leültem a kinti kanapéra, és kényelmesen elhelyezkedtem. Így kezdtem el tanulmányozni a magammal hozott anyagokat, amiket fel kívánok vetetni. Persze elég lett volna szólnom apának, hogy csináljuk meg, de így majd elmondhatom az iskolában, hogy kész van a kötelező feladat, ráadásul itt hajtottam végre. Igazán pompás... Kicsit fészkelődni kezdtem, hiszen nem volt erősségem a türelem, de végül mégis ráparancsoltam magamra. Abban reménykedtem, hogy esetleg majd jön valaki, akihez legalább szólhatok néhány szót. Ha mégsem, akkor majd kitalálok valami dalszöveget, hiszen az egyik kottám ebben még hiányt szenvedett sajnos. Este már túl fáradt voltam ahhoz, hogy befejezzem. Hozzá is láttam pár perccel később, és teljesen elmerültem benne. Mint aki se lát, se hall. Még csak arra sem figyeltem fel, hogy pár csoporttársam odaköszönt nekem, vagy érdeklődött, a hogylétem felől. Csupán réveteg tekintettel megráztam a fejem, vagy válasz gyanánt morogtam valamit az orrom alatt. Ennél többre viszont sajnos nem tellett.
Nem tudom mennyi időt tölthettem el ott, összekucorodva a kanapé sarkában, de a művem elkészült, én pedig egészen elégedetten nézegettem. Talán tényleg jó lesz, bár már csak egy dolog járt a fejemben. Minél hamarabb lejátszani, elénekelni, felvenni, hogy kiderüljön, valóban jó e, vagy van még mit csiszolni rajta. Azon se lepődnék meg természetesen, hiszen sokszor vagyok elégedetlen a munkáimmal.
Végül azonban nem tettem semmit. Nem rontottam rá senkire, csak felálltam, és elsétáltam egyik sarokból a másikba. Ezt a mozdulatsort újra és újra megismételtem, de nem jött senki. Se ki, se be. Nem tetszett ez nekem. Így nem fogok sorra kerülni, talán sohasem. Fuhh... idegesen fújtam egyet, és a szememet forgatva vágódtam le ismét az előbbi helyemre, a kottákat azonban már nem vettem magamhoz, csak hanyagul hevertek mellettem.

Ha ez így folytatódik tovább, akkor lassacskán be fogok csavarodni. Hiányzott a társaság már most, pedig csak néhány napja érkeztem meg az új suliba. Bár volt már pár ismerősöm, és ha a nevük alapján nem is, de arcról megismertem az osztálytársaimat, de barátságokról az első héten azt hiszem nem nagyon lehetett szó. A gazdag család gyereke vagyok szindrómában azt hiszem nem csak én szenvedtem, elnézve a suli parkolójában álló járgányokat, így gondolom hamar meg tudok majd nyílni. A társaság közepén nőttem fel, és itt sem más a helyzet: emberek között vagyok. Bár most nincsenek szüleim akik parancsolóan belém gyömöszölik a mondva csinált elit életük hülye szabályait. Szerettem ezt a szabadságot, és habár egy kicsit furcsa, hogy a magam ura vagyok, és egyelőre egyedül ülök az első padban a hátamba fúródó kíváncsi pillantásoktól kísérve.
Leszámítva ezt a furcsa, frusztráló érzést, hogy én vagyok a figyelem középpontja egészen tetszik ez a suli. Tágas, jól berendezett, és ezt az idétlen egyenruhát, meg a kényelmetlen cipőt leszámítva minden olyan, mint egy rendes állami iskolában. Legalább is nekem úgy tűnik, ez olyan, mint egy rendes állami iskola. Itt is megvolt a magam szabadsága, és nem csupa lányokkal tömött zárdához hasonlít, mint a régi sulim.
Zeneirodalom volt az ebéd szünet előtti utolsó órám, és ahogy szoktam most is a legüresebb folyosók felé igyekeztem, hogy ott eltűnve a népek szeme előtt szépen besurranhassak a próbaterembe, ahol az egyik legjobb zongorát tárolták. Nem bírtam ki, hogy ellenálljak a kísértésnek, mert szinte összefutott a nyál a számban, ahogy a fekete Bösendorfer koncertzongorára gondoltam az eldugott kis teremben, amit valószínűleg csak én találtam ennyire vonzónak, hogy elblicceljem miatta az összhangzattan óráimat.
A fekete topánkámat levéve igyekeztem minél hangtalanabb léptekkel végigszaladni a folyosón, az egyik kezemben a cipőmet tartva a másikkal pedig a szoros, szinte fojtogatóan kényelmetlen nyakkendőmet csomózva. Elnézve ezt a kapkodást elég zilált állapotban lehettem, mire a terem ajtajához értem. Gyorsan körbepillantottam, hogy szemtanúk nélkül beslisszolhassak a zongorámhoz végre.
Halkan nyitottam be, csak résnyire tárva az ajtót. nem tudom miért voltam állandóan ilyen paranoiásan óvatos, de jobb volt biztosra menni, minthogy egy tanár éppen megtaláljon, és szabálysértés miatt benn tartson, vagy kicsapasson, mielőtt befejeztem volna az első hetem itt a Dorianben. Halkan sóhajtva könnyebbültem meg, és éppen a vágyam tárgya felé fordultam volna, amikor egy szőkeség lógott bele az összképbe, a számat pedig egy meglepett sikoly hagyta el. A cipőm kiesett a kezemből, ahogy mindkét tenyerem a számra tapasztottam. Jól lehet már feleslegesen, mert az elejtett sikolyomat nem tudtam kiradírozni.
- Én... bocsánat...- hebegtem a kezemet leeresztve, aztán lehajoltam, hogy felvegyem a cipőm. Ez volt a legésszerűbb mozdulat, mert amíg lefelé néztem nem láthatta, hogy mennyire elpirultam, és hogy szinte ráz a hirtelen kapott sokk. Soha életemben nem éreztem még magam ennyire megalázottnak. Tudjátok a gazdag lányokban egyetlen dolog sérthetetlen mindig: a büszkeség. Az enyémen meg éppen taposva jártak szégyentáncot.- Azt hittem egyedül leszek...- makogtam még mindig, ahogy visszaegyenesedtem, és próbáltam a maradék büszkeségem összeszedni. Rosemary? Ez nem te vagy...
- Tudod, a zongora.- emeltem szinte égi magasságokba a fejem, holott így is magasabb voltam, mint a velem szemben értetlenül álló szőke jelenség. A mutatóujjammal a zongora felé böktem, ezzel is igazolva a jövetelem okát.
Sűrűn imádkoztam, hogy ne jöjjön rá. hogy lógni akartam az órákról, csak hogy játszhassak. Az kéne már csak nekem. Bűbájosan mosolyogtam, hátha ez enyhít a kínos helyzeten, amibe kevertem magam.

Music is my life

Idő közben teljesen elmerültem gondolataim világában. Mindenféle dolog járt az eszemben. Olyanok is, amiknek semmi közük nem volt egymáshoz. Például az egyik pillanatban még azon agyaltam, hogy a következő buli vajon mikor lesz, és én oda mibe menjek. Talán vennem kéne egy új ruhát, vagy ilyesmi. A következőben azonban már az kötött le, hogy apának mikor lesz a következő koncertje, vagy díjátadó, gála, vagy jótékonysági est. Mostanában ezek az események egészen gyakoriakká váltak, nekem pedig kötelességem volt, hogy minden egyes percet ott töltsek a családommal és a zenekarral együtt. Nem mintha ezzel nekem akkora nagy gondom lenne, hiszen nagyon szerettem az efféle eseményeket. Már kisgyerek koromtól kezdve mindig is vágytam közéjük, és mióta valóban megtehetem, hogy a társaságukat élvezem, be kell vallanom, hogy nem bántam meg, hogy régen annyiszor vágyakoztam erre. Annyira izgalmas volt. Maga az a hangulat, ami ilyenkor uralkodott. Egyszerűen semmihez sem lehetett hasonlítani. A zenészek amúgy is különleges emberek, de a mi családi barátainkat főként szerettem, és tiszteltem. Sok elismert előadó volt közöttük, akik bármikor támogattak volna engem. Legalábbis nagy valószínűség szerint a tűzbe tették volna a kezüket azért, ha azt kell bizonyítani, hogy valóban tehetséges vagyok. A legjobban azonban mégis az esett, hogy a szüleim, de főként apa is mellettem állt. Hiszen ő volt az én példaképem. Olyan akartam lenni, mint ő. Sokat elérni az életben. Nagyon sokat. És ő ezt mind azzal vívta ki, hogy valóban jól érti a dolgát, nem pedig csak a pénz beszélt. Ahányszor csak erre gondoltam, a büszkeség töltötte meg a szívemet. Most is azt hiszem, hogy elmosolyodtam, mert önkéntelenül is ezt a reakciót váltotta ki belőlem. Mindig...
Amint fordultam meg, hogy visszafelé induljak sehová nem vezető sétám folyamán, hirtelen egy lány lépett be. Nem ismertem őt, ez igaz, mégis valahogy ismerősnek láttam. Talán van közös óránk valamikor, vagy ilyesmiről lehet szó, másra nem tudok gondolni. Nagyon megijeszthettem szegényt, mert amint meglátott felsikoltott. Szórakozottan felvontam a szemöldököm, és kék szemeimet egyenesen az övébe fúrtam. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire zavarba jött hirtelen, és kellemetlenül érzi magát. Megtehettem volna, hogy kinevetem, de inkább nem tettem. Megvártam, amíg felveszi a cipőjét a földről, amit idő közben leejtett, majd ismét felnézett rám. Én már mosolyogva fogadtam a pillantását. Nem volt benne sem rosszallás, sem pedig gúny, ami valljuk csak be, tőlem kicsit szokatlan, mivel időnként nagyon szeretek ironizálni. Hát most még sem tettem, ezzel saját magamat is alaposan meglepve.
-Szia.-Köszöntem neki először is, hogy nehogy bunkónak tartson. Nem mintha ő köszönt volna, de amennyire megilletődött egyik percről a másikra, azt hiszem, hogy ez nem is akkora nagy szám.
-Ne haragudj, hogy megijesztettelek. Nem gondoltam, hogy ennyire szörnyen nézek ki.-Nevettem most fel hirtelen, és végigszántottam hosszú ujjaimmal, csillogó szőke hajamon, csakhogy magamban is oldjam a feszültséget. Mindig kellett valamit csinálnom amúgy is, különben idegessé váltam egy idő után. Komolyan mondom olyan vagyok időnként, mintha hiperaktív lennék. Míg az én eszem ezen járt, ő nagyjából összeszedte magát, és felemelt fejjel közölte velem, hogy a zongorához jött. Na mármost én tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy azt a termet, ahol a zongora van, most éppen használják. Én is oda akartam bejutni, szóval ezért vártam idekint. Ezt az információt pedig nem voltam rest vele is megosztani.
-Azt hiszem, hogyha a zongorához akarsz bejutni, akkor kicsit várnod kell. Én is arra várok egyébként.-Mosolyogtam rá ismét, és tettem felé egy lépést.-Egyébként Jenna vagyok.-Nyújtottam felé a kezem barátságosan, mosolyom pedig még mindig olyan vidám volt és bájos, amilyen az előbb is. Kíváncsi voltam, hogy vajon hogyan is hívják őt, hiszen nem szerettem valakivel úgy beszélgetni, hogy ezt ne tudjam. Várakozóan pillantottam rá.

Azt hiszem Barbie élő képmásával találtam szembe magam, így csak még jobban összezavarodtam. Tök idétlenül festhetett a helyzet, de igyekeztem emberségesen kiállni magamért. Itt az új suliban a kezdetet úgy fogtam fel, mint a kemény dzsungelharcot a helyemért, amit majd elfoglalok egyszer. Jól lehet ez elég nevetségesen hangzik, de igen is egy nagy adag elszántásággal érkeztem ide a megszokott kis világomból, és a saját társaságomat kellett megtalálnom.
Zavart, hogy a velem szemben álló szőke ciklonra fel kellett néznem, még így is rontott a bontakozó kisebbségi komplexusomon. Hogy ezen segítsek fél kézzel visszabújtam a cipőmbe és a nyakkendőmet igazgatva elégedetten vettem tudomásul, hogy mégis én vagyok a magasabb kettőnk közül. 174 centi, az 174 centi. A kényelmetlen fekete magassarkúm meg még dobott is rajtam, így olyan volt, mintha visszanyertem volna az előbb elvesztett tekintélyemet.
Idegesítően tökéletes mozdulat volt, ahogy a hajába túrva felnevetett, de annyit jártam társaságba, és annyira emlékeztetett saját negédes magamra, hogy én is mosolyra húztam a szám, és szinte el is felejtettem, hogy milyen kínos helyzetbe kerültem alig fél perccel ezelőtt.
Mi az hogy ő is a zongorára vár? A kérdés gyorsan futott végig az agyamon, mert nem tudtam felfogni, mi ez a tömegtumultus a zongora körül. Eddig minden ebédszünetben olyan kipusztult volt az iskolának ez a része, mint a Szahara közepe. Ezért is mertem megkockáztatni, hogy ellógom az ebédet, meg ha találok valami jó kottát, akkor a következő egy-két órát is. Mint látszik nem voltam egy mintadiák típus, és ez a zongora éppen vonzott annyira, hogy megérjen egy kis bliccelést meg hazudozást a hollétemet illetően, ha kérdőre vonnak a tanárok.
Tehát egyszerre cseppet sem volt jókedvem, mert ellopták a titkos búvóhelyem az iskola tüzetesen vizslató tekintete elől. Átpillantottam a legújabb ismerősöm válla felett, és a szavai igazolást nyertek. Egy görnyedt hátú szemüveges lány, stréber fonott copffal készült a húsos kis ujjait a zongorabillentyűkre helyezni, a szemöldökét erősen ráncolva koncentrált egy egész egyszerűnek tűnő kottafüzetre. Olyan harag lángolt fel bennem, amin ritkán tudtam csak uralkodni. Gazdag voltam, akaratos és elkényeztetett. Akkor miért ne kaphatnám meg mindig, amit szeretnék? A fene se fog itt várni, amíg ez a menyét arcú lány elszerencsétlenkedik nekem egy Boci boci tarkát... Ennek a zongorának királynő kell, hogy úgy játsszon rajta, amilyennek tervezték, és ha jól látom mindjárt voltunk erre ketten is. Bármiben fogadok hogy... ezek szerint Jenna is lejátssza a bitorlót a zongoraszékről.

- Rosemary.- fogadtam el a felém nyújtott kezet és én is olyan üdvözülten mosolyogtam, mint Jenna. Kétség sem fért hozzá, hogy olyanok voltunk mint két tojás. A pénz máris összekötötte a múltunkat, ez a zongora meg a jelent. Szeretem magam hozzám hasonlóak társaságában tudni. Barátnő a láthatáron? Egy kicsit felvonta a szemöldökét a nevem hallatán. Gondolom neki is feltűnt az, ami a legtöbb embernek...- Tudom kicsit ódivatú, ezért szólíts csak Rosenak.- mosolyogtam rá, aztán a kezét elengedve kicsit oldalra léptem, és megköszörültem a torkomat.
- Azt hiszem az a zongora gazdát akar cserélni.- néztem nagyon határozottan a még mindig furcsa tartást felvevő lányra a zongora felett. Manipulálásban első osztályú voltam. Fél perc és itt sincs. - Kérlek.- néztem fenyegetően a lányra, és a mutató ujjam az ajtó felé irányítottam. Kit érdekelt, hogy új lány vagyok és ehhez semmi jogom? Igen is volt... Minél hamarabb végez Jenna annál hamarabb kerülök én is sorra. Semmi szükség selejtekre itt. A lány szipogva összeszedte a kottáit és egy halk fenyegetésfélével kirontott a próbateremből. Üdvözült mosoly ült az arcomra. A büntetés nem érdekelt.
- Azt hiszem te jössz...- intettem az üres zongora felé, és barátságos vigyort villantottam Jennára.

Music is my life

Miután felvette a cipőit, számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy mennyivel is magasabb nálam. Hát jó hét centi különbség biztosan volt közöttünk. Nem mintha ez engem túlságosan zavart volna, csak kicsit furán éreztem magam, hogy fel kellett emelni egy picit a fejem. Végül is kibírható volt, és a mosolyom továbbra is olyan lehengerlő, vidám és ragyogó volt, mint az előbb is. Tekintetemet mélyen az övébe fúrtam, és kitartóan néztem őt. Azt nem tudtam, hogy mégis mire várok, de valamire mintha számítottam volna. Hiába gondolkoztam el rajta, hogy mégis mi az, semmi sem jutott eszembe. Mire sikerült visszatérnem a jelenbe, nem tudtam nem észrevenni, hogy kicsit ideges lett, amiért már ülnek a zongoránál. Azt hiszem, hogy megtudom őt érteni, hiszen én is valami hasonlót érezhettem, amikor rájöttem, hogy várnom kell. A türelem pedig nem tartozott túlzottan az erényeim közé sajnos. Nem tehetek róla persze, és engem annyira nem is hátráltat, hogy sokat gondolkodjak rajta.
Mikor elfogadta a felé nyújtott kezemet, kicsit még szélesebb lett a mosolyom. Szemeim jókedvűen csillogtak, és végig az arcát tanulmányozták. Nagyon szimpatikus lánynak találtam, és akaratlanul is elgondolkoztam azon, hogy vajon mi lenne, ha barátkoznék vele egy kicsit. Lehet, hogy neki sem lenne ellenére, én pedig nagyon szeretek barátkozni, ez is hozzá tartozik az igazsághoz.
Lassan elengedtem a kezét, és karba fontam a melleim előtt. Tartásom laza volt, mégis büszkeségről árulkodott. Ösztönösen vettem fel mindig ezt a testhelyzetet, és nekem szinte már fel sem tűnt, hogy olyan vagyok, mint aki karót nyelt. Mikor zongora elé kerültem, akkor is mindig kihúztam magam, senki sem köthetett belém, hogy görnyedten ülök, és ez helytelen.
-Nos akkor... nagyon örvendek, Rose.-Üdvözöltem őt, miután kérte, hogy így szólítsam. Elgondolkoztam a nevére tett megjegyzéséről, amiből sikerült azt a következtetést levonnom, hogy nem igazán van oda érte. Nekem tetszett, bár magamnak nem biztos, hogy elfogadnám. Ezt persze nem osztottam meg vele, csak az előbbi gondolatomat.
-Szerintem nincsen semmi baja Rosemary-vel sem. Nem értem, hogy miért nem tetszik, hiszen szép név. Kicsit elegáns, de szép.-Bólogattam, hogy ezzel is nyomatékosítsam szavaimat. Ismét elkalandoztam kicsit, a saját nevemen kezdett járni az eszem. Őszintén szólva hálás voltam a szüleimnek, hogy normális nevet adtak nekem, hiszen imádtam a Jennát. Azt hiszem, hogy tökéletesen illett is hozzám.
Miután tekintetem ismét kitisztult, észrevettem, hogy hogyan nézi a zongorázó lányt. Mint aki ölni akar, vagy legalábbis nagyon szuggerálni kíván valakit, vagy valamit. Esetünkben az előbbiről volt szó. Megjegyzését hallva hangosan nevettem fel, és kezdtem rájönni, hogy nem hiába volt nekem szimpatikus, már első ránézésre is.
-Azt hiszem, hogy igazad van.-Bólintottam helyeslően, és én is a bent ülő lányt kezdtem figyelni, aki teljesen belemerült a játékába. Nagy meglepetésemre az ismeretlen, kissé furcsa látványt nyújtó lány hamarosan kijött, miután Rose szinte kiutasította őt onnan. Láttam, hogy az idegen teljesen összetörten sétált ki. Én csendben néztem végig a jelenetet, majd újdonsült ismerősöm felé fordultam, és rávigyorogtam.
-Ez ügyes volt.-Mondtam neki elismerően, és már indultam is, hogy összeszedjem a kottáimat, amiket éppen most írtam, és a kanapén hevertek szétszóródva. Pár pillanat elég volt ahhoz, hogy mindent összerámoljak. A táskámat a vállamra dobtam, és mikor elsétáltam Rose mellett, megtorpantam.
-Köszönöm.-Mosolyogtam rá halványan, majd eszembe jutott egy ötlet.-Igaz te csak gyakorolni akarsz?-Kérdeztem meg tőle bizonytalanul, majd válaszra sem várva folytattam is tovább.-Mi lenne, ha segítenél nekem? Ezzel gyakorolhatnál is, és nem kellene várnod rám. Csak annyi lenne, hogy lejátszod a kottáimat. Én úgyis inkább énekelni szeretnék.-Mosolyom ismét felragyogott, teljesen bezsongtam.-Nos? Mit szólsz?-Kérdeztem sürgetve.