Desperate Escape {Emma&Enna}

Posts : 12 Join date : 2009. Oct. 10.

you can run, you can hide, but you can't escape

Mikor felkeltem a gyomrom görcsbe rándult, a torkomba pedig rögtön beköltözött valami alattomos gombóc-izé. Felkeltem, és rápillantottam az előző este gondosan előkészített ruháimra: igyekeztem mindenből a legmenőbbet választani, de mégsem túl "nyomulósat." Szürke csőfarmert vettem fel, (Saorsie mondta) és a kedvenc feliratos pólómat, egy kék mintás pulcsival, és persze pántos magassarkúval. Mikor végre felöltöztem a hajamat próbáltam rendbe hozni. Igazából nincs vele semmi gond: megfésülöm, és kész. Kirohantam a szobámból. Anya palacsintát sütött, a drága, de egy falat se ment le a torkomon. Az lett a vége, hogy két perc múlva nyomtam egy puszit az arcára, és elviharzottam. A DMI közel volt, csak pár megálló. Próbáltam szép, lassú számokat választani az Ipodomról, de nem nyugtattak meg. A szvem úgy zakatolt, mint valami gyorsvonat, mikor leszálltam a megfelelő megállónál.

Belöktem az ajtót, és felmentem az emeletre. Rögtön diákok közt találtam magam, akik valahogy mind idősebbnek tűntek, mint én. Beszélgettek, sikoltoztak, zsibongtak, meg minden. Mindenki sietett, senki sem vett észre, és persze mindenki magasabb volt nálam. Az agyam elborult a sok új infótól, és attól, hogy nem kaptam levegőt: muszáj volt benyitnom egy műterembe, hogy elmeneküljek.

A szoba egy próbaterem volt, nagy tükrökkel, és rúddal körben. Leültem középre. Itt csend volt, és elgondolkozhattam. Egész életemben erre vártam. Na jó ne, egész életemben, de legalább három éve. És mikor megnyertem a pályázatot... Hát akkor szörnyen boldog voltam. Lett pénzem erre a sulira. Muszáj tanulnom, és muszáj ÉLVEZNEM! Összezavarodva ültem egy balettterem közepén, felhúzott térdekkel és összefont karral.

Nem így képzeltem.

Ez a reag Emma számára íródott, mégpedig Avril Lavigne Everything Buck But
You című dalocskájának hallgatása közben. Egészen pontosan 264 szóból áll.
A szerző, hozzáfűznivalója hogy: sajnálom a késést, el kellett mennem közben!

Posts : 25 Join date : 2009. Oct. 02. Age : 31

I'm more than just your average girl.

Eléggé zűrösen indult a reggelem. Hamar elsiettem otthonról, a rövidtávot, amit általában autóval szoktam áthidalni, most gyalog tettem meg. Gondolkozni akartam, szükségem volt egy kis egyedüllétre. Ahogy beértem az iskolába tengernyi ember vett körül, aminek végképp nem örültem. Most nem csatlakoztam egyik bandához sem, inkább felsiettem a lépcsőn, el akartam foglalni az egyik próbatermet, amíg nem csengetnek be az órára. Át akartam nézni a jegyzeteimet, hátha feleltetnének. De nem jött össze. Nem volt energiám tanulni. Inkább csak csendben akartam lenni, csak nézni ki a fejemből, megszabadulni a gondolataimtól. Délután, mielőtt hazamennék biztos kimegyek majd a parkba, már régen voltam ott, jó lenne nézelődni. Vagy lehet be kéne néznem a városba, pár új ruha is jól jönne. Majd még meglátom, sikerül-e szereznem valakit akivel elmehetek vásárolni. Ha nem, akkor megyek a parkba.

Benyitottam az egyik szobába, ami sötétségben úszott. Azt hittem nincs ott más rajtam kívül, de tévedtem és erre csak akkor jöttem rá, amikor felkapcsoltam a villanyt. A terem közepén egy lány ült, teljesen összegubózva. Hosszú, fekete hajával, törékeny testével, a pár évvel ezelőtti énemre emlékeztetett. Na meg az első napomra a Dorianben. Ugyanígy ültem akkor én is, mintha bármelyik percben szétesnék, karjaimat akaratlanul is magam köré fontam, ahogy annak idején. Odasétáltam a lányhoz és kedvesen, mosolyogva megszólaltam.

- Szia! Minden rendben? - Érdeklődtem, hogy érzi magát, esetleg szüksége van-e orvosra vagy csak átmenetileg van rossz lelkiállapotban.

- Én Emma vagyok. És te? Új vagy itt? Tudok segíteni valamiben? – Leraktam a táskámat, majd én is leültem az ismeretlen lány mellé a földre. Biztosra vettem, hogy új még az iskolában, de azért megkérdeztem tőle. Legszívesebben megöleltem volna, mert láttam mennyire nehezen viseli ezt a napot. De még nem is ismerem. Még semmit sem tudok róla. Na ezen változtatni kell.

Posts : 12 Join date : 2009. Oct. 10.

If your problem has a solution.. why worry about it?
~ If your problem doesn't have solution.. ~
THEN WHY WORRY ABOUT IT?

Nem tudom, mióta ültem ott, talán 4-5 perce, mikor mögöttem egy tompa puffanást hallottam: egy táska esett le a közelemben. Felnéztem, és rámosolyogtam a tulajdonosára. Talán 'nehéz esetnek' tart, és éppen segítséget hív a mobilján? Azt hiszem leállítom. Bár nem tűnik olyannak.
- Szia, persze, semmi baj, csak... - csak mi? Ezt én is szeretném tudni. Vajon miért ülök egy (eddig) sötét terem közepén, ami ráadásul baletterem? Végül kerestem egy eléggé árnyalt szót: - gondolkodom.
A lány valahogy ismerős volt: talán Saorsie-ra hasonlított kicsit. A szeme, és ahogy nézett. Saorsie... megpályázik egy titkárnői állást. Nála lehet majd befizetni, adat módosítani, kaját kérni, mindent. Ez most jó nekem vagy nem? Nem tudtam eldönteni.

- Én meg Enna. - mosolyodtam el. Jól rímel a nevünk. - Persze, ez az első napom. - de ezt gondolom, tudta úgyis. Látszik... Sajnos.
- Nincs semmi baj, csak... olyan sokan vannak odakint. - biccentettem fejemmel a folyosó felé. Amint kimondtam rájöttem, hogy ez milyen idiótán hangozhatott. - Tiszta hülye vagyok. - nevetgéltem, aztán elkomolyodtam. - Szóval csak annyi van, hogy izgulok.

Kinyújtóztattam a lábaim, szórakozottan köröztem a lábfejeimmel, és néztem, ahogy általános kavarodás lett egy mozgó dologtól a teremben: minden tükör megbolondult: az egyik tükrözte a lábam, a másik tükrözte azt a tükröt ami tükrözte a lábam, egy harmadik meg tükrözte azt a tükröt, ami tükrözte, amit tükrözött... mi? Jól belezavarodtam. Megráztam a fejem, mintegy elűzve ezt a hülyeséget.

- Te mióta jársz ide? - 2 évre tippeltem. magabiztosnak tűnt már, de nem volt elég idős, ahhoz, hogy felsőbb éves legyen.

Posts : 25 Join date : 2009. Oct. 02. Age : 31

I'm more than just your average girl.

Miután beigazolódott a megérzésem, miszerint új az iskolában és csak stresszel az első napja miatt, egy kicsit megnyugodtam. Nincs rosszul, nem kell orvost hívni, semmi komoly baja, csak izgul, ahogyan mindenki szokott egy új, ismeretlen helyen. Amikor bemutatkozott elmosolyodott, és én is azt tettem, mivel nevünk tökéletesen rímelt egymásra. Enna és Emma.

- Nem vagy hülye... Nyugi, az első napok mindig a legrosszabbak. De csak azért, mert még nem ismersz senkit, és egy ismeretlen helyen vagy. Meglátod, holnap már sokkal jobb lesz. Sőt, már ma is, ha megismerkedsz az osztálytársaiddal. - bíztatgattam, hogy jobban megnyugodjon, elvégre tényleg az első napok a legrosszabbak. És emlékszem, nekem is jól jött annak idején, hogy volt egy ember, aki ugyanígy nyugtatgatott engem. Segítségével sokkal könnyebben telt el a nap.

- Két éve járok ide. Vagyis most kezdtem a harmadikat, színművészet szakon. Te milyen szakra is jársz? - érdeklődtem, közben pedig kinyomtam egy hívást. Fogalmam sem volt ki kereshetett, rejtett számon hívott, nem is igazán érdekelt. Ha valami fontosat akar, akkor hív majd még egyszer. Most inkább Ennának szerettem volna segíteni.

- Nem vagyok jó idegenvezető, ezért azt nem tudom felajánlani, hogy megmutatom az iskolát... Ha hiszed, ha nem, van úgy, hogy eltévedek. 2 év után. Ez nevetséges. - tényleg így gondoltam, ezért nevetni kezdtem, majd visszatértem az eredeti mondanivalómhoz. - De ha bármire szükséged lenne, vagy megtudakolnál valamit, esetleg csak beszélgetni szeretnél, akkor nyugodtan hívj fel. - mondtam, közben pedig előbányásztam a táskámból egy tollat és egy cetlit, amire felírtam a telefonszámomat. Nem szoktam ilyen hamar megadni senkinek, de Ennánál ez esetben kivételt teszek. Nagyon sok mindenben hasonlítunk, és tudom, nem fog visszaélni azzal, hogy tudja a számomat.

Posts : 12 Join date : 2009. Oct. 10.

Desperate Escape {Emma&Enna} Selenaavvie3

- Köszi.- mormogtam, de akkor is bolondnak néztem magam. - Csak tudod, nekem ez nem egy egyszerű iskola... Mármint senkinek sem az, tudom, de nekem sokat jelent, hogy itt vagyok. A szüleim nem engedhetik meg maguknak, így egy pályázat nyereményét költöttem erre. Egész kiskorom óta ilyen iskolára vágytam: mikor pedig megismertem, arra, hogy valahogy megnyíljon nekem. És a pályázattal elértem ezt is... Most pedig dühös vagyok magamra, hogy nem használom ki.

Újra felhúztam a lábaimat.
- Képzőművészetre. Oda járnak a legkevesebben, ugye?
Kinyomott egy hívást miattam.
- Ugyan, nyugodtan felvehetted volna! - vörösödtem el. Talán tehernek érez?
- Két év után? - képedtem el. - hú, akkor jó nagy lehet...
Előre féltem. Én még egy egyenes utcán is képes vagyok eltévedni. Így sugallják nekem, hogy merre kell menni. Ha tudnám ki sugallja, bekötném a száját. Sosem vezet jó felé.

- Hú, köszi. Nem ígérem, hogy nem foglak zaklatni a nap huszonnégy órájában. - nevettem rá, és előhúztam a táskámból a mobilom.
- Akkor megcsörgetlek, és te is tudhatod a számom. - felhívtam, majd leraktam. Közelebb húztam a táskám, és kivettem belőle a dossziét, amit kaptam.
- Hol van itt az órarend? Olyan fura, nem értek belőle semmit. Elővennéd a tied? - hátha, úgy hogy látok egy másikat is, megértem. legalábbis ez volt a koncepcióm.

{bocsi, hogy ilyen rövid, csak sietnem kell, moziba megyünk Very Happy

}

Posts : 25 Join date : 2009. Oct. 02. Age : 31

Desperate Escape {Emma&Enna} 122571392866ed9e1

I'm more than just your average girl.

- Ne légy dühös. Adj egy kis időt magadnak. Meglátod, pár nap és összeszeded magad. És persze kihasználhatod a helyzetet... - tettem hozzá mosolyogva. Így most már értem, miért izgul annyira. És az ő izgulásában még van is valami, én teljesen fölöslegesen túráztattam magam anno. Emiatt egy kicsit kényelmetlenül is éreztem magam. De most nem rajtam van a hangsúly...
- Majdnem minden szakon ugyanannyian vagyunk. Viszont 2 nap alatt 3 képzőművészetissel ismerkedtem össze, úgyhogy barátokat könnyen szerzel majd magadnak. Mindannyian kedvesek és jófejek... - Na jó, nem mindenki egytől-egyig, de a többség tényleg kedves. Legalábbis akiket én ismerek azok igen.
- Áhh, nem volt fontos. - Legyintetem egyet, amikor jelezte, hogy miatta nyugodtan felvehetem a telefont. - Az egyik barátnőm volt az, aki óránként hív, valami friss, új, izgalmas pletykával. Csak tudnám miért éltetik őt ennyire az egyébként elhanyagolható infók. - Már megint Selről beszélek. Ez több, mint nevetséges. Az összes új ismerősömnek sikerül beszélnem róla, pedig nem is akarok.
- Hát igen, elég nagy a suli. Mondjuk én már csak kisebbeket tévedek, úgy kb. 1-2 teremnyieket, de nagyjából már átlátom a sulit. Ne hozzám viszonyítsd magad, lehet, te fogsz majd engem útbaigazítani pár hét múlva. - Visszatértem az eredeti témánkhoz, majd a telefonszámcseréhez. - Nyugodtan hívhatsz, mindig nálam van a telefonom. - Vártam, hogy megcsörgessen és én is elmentsem a telefonszámát. Miután ezen túlestünk, elővettem az órarendemet és megmutattam Ennának.
- Itt van, tessék. Így már sikerül rajta kiigazodnod valahogy? Nem tagadom, ez is túl van bonyolítva, na figyelj... - Elvettem tőle az órarendemet és a lehető legnagyobb odafigyeléssel próbáltam neki elmagyarázni és mutogatni, hogy mit, hogyan kell nézni az órarenden. Beletelt pár percbe, míg össze tudtam rakni néhány értelmes, összefüggő mondatot, de Enna tökéltesen megértette az egy-két szavas megállapításaimat is. Ennek igazán örültem, mert így nem kellett törnöm magam, hogy máshogy magyarázzam el neki.
- Sikerült elmagyaráznom? - Kérdeztem tőle kíváncsian, bár úgy éreztem, már érti, hogy hogyan kell olvasni az órarendből, de azért szerettem volna, ha ebben ő is megerősít. Aztán ahogy a válaszára vártam, eszembe jutott, hogy igazából még semmit sem tudok róla. Így gyorsan elkezdtem kérdezgetni, hogy megismerjem...
- Mondd csak Enna, te mindig itt éltél New Yorkban? Van testvéred? Mesélj egy kicsit magadról, kíváncsi vagyok... - Kérleltem mosolyogva, majd kényelembe helyeztem magam a baletterem padlóján és kíváncsian vártam a történetét.