Lakótárs kerestetik...? [Loraine]

Indul egy újabb hét... Csak a szokásos visszarázódás a bulis hétvége után. A kávézók tömve, hiszen az éjszakákon át tartó ébrenlét és alkoholizálás nyomát a megfelelő, igényes smink mellett egy kiadós adag forró kávé orvosolja a legjobban.
Én sem vagyok kivétel a vendéglátó ipari egységeket ostromlók közül. Az első New Yorkban töltött hétvégém méltó megünnepléseként buliztam egy jót a régi és új ismerőseimmel. Elég rendesen szétszedtük a házat és ennek az eredménye meg is látszik. Nem mintha az én hibám lenne, hogy egyesek nem tudnak kulturáltan viselkedni egy hotelben...

Azon kívül, hogy kék szemeim kissé álmatagon bámulják az itallapot nem nagyon látszik rajtam, hogy a tegnapi napot végig alvással töltöttem miután vasárnap hajnalban holt fáradtan bezuhantam az ágyamba. Óriáis Gucci napszemüvegem a feltolva a fejem tetejére, mintegy hajpántként is funkcionálva. Sötétbarna tincseim dús hullámokban omlanak a vállamra.
A kinti hűvös időre tekintettel belebújtam egy piros-fekete kockás kiskabátba, amit a Bershka még ki nem hozott őszi kollekciójából szerzett meg az édesanyám. Egyszerű sötétkék Levis farmernadrágot, és piros magassarkút viselek. Praktikus és kényelmes. A nyakamba egy vastag kockás sálat tekertem, tekintve, hogy a torkomat védeni kell a hideg széltől. Nem kockáztathatok egy megfázást, vagy torokgyulladást.

- Jó napot, mit adhatok?
Gondolataimet, amik eddig a lakásvásárlás körül forogtak az eladó hangja töri meg.
- Olasz cappucino, extra zsírszegény tejjel és csak fele adag cukrot kérek bele. És elvitelre lesz. - adom le a rendelést gyorsan, mivel mögöttem a sor már így eléggé elnyúlt. A lány, aki felveszi a rendelést elég morcosan néz miközben beüti a gépbe a sok információt, de ahogy a pultra dobok egy tíz dollárost. - Nem kérek vissza - felszólalással, valahogy máris előzékenyebb viselkedést tanúsít felém. A rendelést egy percen belül kézhez is kapom, lefedett papírpoharamon felhajtom a kis fedőn azt a részt, ami direkt arra van kialakítva, hogy az ember úgy tudjon inni a pohárból, hogy közben nem borítja le magát.

Elindulok kifelé, ám tekintetem megakad a hirdetőtáblán.
PANORÁMÁS LAKÁSOK ELADÓK AZ UPPER EAST SIDE-ON TALÁLHATÓ HOTEL ELEGANTE-BAN! ÉRDEKLŐDNI: JOANNE HOST INGATLAN IRODÁNÁL AZ ALÁBBI CÍMEN...
Hohó! Azt hiszem meg van a tökéletes lakás. Már veszem is elő a mobilom, hogy hívjam az édesapám titkárnőjét. Minél hamarabb küldenie kell egy embert, hogy intézze a papírmunkát, és akkor a költöztetők is hamarabb tudják az ő részüket elintézni

Miért nem vált már a lámpa?
Kicsit ideges vagyok, amikor már lassan öt perce toporgok a kávézóval párhuzamos utca egyik zebrájánál.
Nem értem meg az amerikai közlekedést, pedig még csak kocsiba sem ültem az elmúlt héten. Jobban szeretek gyalog, vagy kerékpárral járni, annak ellenére, hogy így több szmogot juttatok a szervezetembe, mintha taxival járnék.
Nagyon vágyom ebben a csípős hideg szélben egy jó forró kávéra, és persze arra is, hogy találjak egy normális lakást, ami a közelbe esik. Tudom, hogy a szüleim kinéztek nekem egy bérelhető lakást, de nincsen kedvem idős nénikkel és részeges egyetemistákkal körülvenni magam. Úgyhogy jobbnak láttam, hogyha a kezembe veszem a dolgokat.

Végre zöldre vált a lámpa, de az utolsó két méteren így is szaporáznom kell a lépteimet, mert villogni kezd a kis zöld emberke, és a mellettünk várakozó sofőrök nem néznek valami barátságosan.
Magassarkú fekete Patent Pumps cipőn sarka csak úgy kopog a tisztának korán sem nevezhető betonon.
A fehér farmernadrág máris rossz ötletnek tűnik, de azért még tiszta, és ígyekszem, hogy ez így is maradjon.
Fölülre szürke top-ot vettem, rá pedig egy hasonló árnyalatú Celine Wool kabátkát, ami kissé bő rám.
Hónom alatt tartom a Times mai számát, és a rózsaszínű bőrtáskámat, amelyben a legfontosabb irataimat és egyéb dolgaimat süllyesztettem.
Elérek a kávézó bejáratáig, de épphogy belépek meg is állhatok.
Mi ez a hatalmas sor?
Nem hiszem el, hogy ennyien vannak itt. Pedig direkt úgy időzítettem, hogy lehetőleg az ebédidő után érkezzem meg. No sebaj, mostmár akkor is várok, ha törik, ha szakad.
Pár perccel később a pulthoz is kerülök. Kicsit szétzilált lehet összefogott hajam, mert a pultoslány elfojt egy mosolyt, miközben szőke lófarkamra esik a tekintete.
Nincs az a hajlakk, amely ellenállna ennek a hurrikánnak ami odakint tombol.
-Egy nagyon meleg és nagyon édes kávét szeretnék elvitelre. Kérek bele egy kis tejet is.
-Máris. -feleli a lány, és egy pár másodpercre eltűnik a szemem elől. Addig én előkotorászom a pénztárcámat, és a borravalót is beleszámítva a pultra teszem az összeget. Végülis ő ebből él meg.
Mikor lerakja elém a fedőn át is jól láthatóan gőzölgő kávét megköszönöm, és elindulok a kijárat felé.
Ekkor azonban egy hirdetésre leszek figyelmes, amelyen egy egészen kecsegtető lakásajnálat olvasható.
- Pontosan erre van szükségem!- elmosolyodok, majd a mobilomat a kezembe kapva beütöm a számokat, és mentem. Mikor elrakom a telefont véletlenül meghallom a közelemben lévő lány telefonbeszélgetésének néhány foszlányát.
-Te is a hirdetésre jelentkezel?- csúszik ki a számon, majd gyorsan észhez kapok, és bocsánatkérően intek a kezemmel, hogy nehogy hülyének nézzen, amiért csak így közbeszóltam. Inkább megvárom amíg befejezi a diszkurzust. Addig is inkább a kávémat kortyolgatom.

- Oui, Madame Roxanne! Nous l'avons fait changer d'avis alors. Sur être audible d'autre part! - Teszem le a búcsúzkodás után a telefont. Annyira jól esik ennyi idő után is valaki olyannal beszélgetni, aki az anyanyelvemen beszél. A legjobban az otthoni dolgok közül a francia szavak hiányoznak. Az amerikában használt angol durva és darabos annak, aki egy sokkal lágyabb nyelvhez szokott.

Pont ekkor hangot hallok mellőlem. Tekintetem az előttem álló lányra emelem a mobilomról, amin megnyomom a billentyűzár gombot és elsüllyesztem a Louis Vuitton táskámba. Miután integet is nekem kénytelen kelletlen vagyok azt hinni, hogy biztosan hozzám beszélt.

Végigmérem a tekintettemmel a szőke lányt. Túlságosan ártatlannak tűnik ahhoz, hogy vérbeli amerikai legyen. Bár ettől függetlenül olyan ismerősnek tűnik. Lehet ő is velünk bulizott? Aztán rájövök, hogy honnan olyan ismerős. Ő is a Dorianba jár, csak nem arra a szakra, amire én. Talán táncra... Aztán újra végigfut rajta a tekintetem, és az előző tippemet szinte azonnal visszavonom. A színészet valószínűbb.

- Igen. A hirdetésre. Kezdem kicsit unni a hotelt, remélhetőleg itt legalább nem fognak napjában hatszor feltelefonálni, hogy kérek-e tiszta törülközőt, vagy ébresztést reggel. - Felemelem a tekintetem a plafon felé, miközben grimaszolok egyet, ezzel is mutatva a véleményen a dologról.
A számhoz emelem a poharam, és óvatosan belekortyolok. Mikor meggyőződök afelől, hogy a hőmérséklete megfelelő-e, akkor kortyolok csak bele bátrabban. Nem hiányzik, hogy megégessem a nyelvem vagy a torkom.

- Egyébként, ha nem tévedek egy iskolába járunk. Janelle vagyok. - Bemutatkozok és közben kezet nyújtok a lánynak. Pont ebben a pillanatban azonban felszabadul egy kétszemélyes asztal tőlünk jobbra, mikor is az eddig ott tanyázó párocska úgy dönt, hogy tovább áll. Így kézfogás helyett megragadom a szőkeség csuklóját és magammal húzom. Őt tulajdonképpen leültetem az egyik szabad székre miközben én nagy lendülettel lehuppanok a másikra. Mint egy jelzésként, hogy bizony az asztal most már foglalt még a táskámat is felpakolom rá. Eközben egy "Le lehet lépni!" arckifejezéssel illettem a párost, akik szintén elindultak az asztal felé. Igaz ők már több perce itt ácsingóznak helyre várva, de a gyorsabb nyer szabály az érvényes.

Szóval francia. Szép nyelv, de nekem túlságosan nehéz. Az angol nyelvhez valahogy nem passzol az én elképzeléseim szerint.
Janelle arcát látva kezdem rosszul érezni magam. Lehet, hogy nem vagyok olyan kifinomult, mint a legtöbb csinos lány itt New Yorkban, de nekem ez jutott. Nem fogom olyannak láttatni magam, amilyen nem vagyok valójában.

Kicsit kócos vagyok, de ennyi. Az időjárásnak nem parancsolhatok.
Megkockáztatom, hogy el is pirulok, de igyekszem nem elveszteni pillanatnyi zavaromban. Elméletileg színésznek készülök!
-Megértelek. Nekem a szüleim kerestek lakást, de az nem igazán nyerte el a tetszésem. Kicsit szoknom kell még amerikát. Itt minden olyan mocskos és gyors. Nem ehhez vagyok hozzászokva.
Otthon a családi házban sokkal nyugodtabb voltam. A szomszédok kedvesek és előzékenyek, senki nem dudál rá az emberre csupán azért, mert úgy tartja kedve. És azt olvastam, hogy itt sokkal több a baleset.
Betörések, meg rablások. Jó kilátások, mondhatom. Persze ez egy jó környék, de a bizalmam egyenlőre még nem töretlen az itteniek felé. Inkább lakom együtt valakivel és elviselem a szokásait, minthogy egyedül rettegjek a különféle rám leső rossz miatt. Egyébként is, fő az optimizmus! Csak bele kell rázódni még az új életembe.
Furcsa arra gondolni, hogy milyennek képzeltem el ezt az egészet és arra, hogy most milyennek látom.
Persze kellemesen csalódtam a legtöbb dologban, de még mindig vannak olyan helyzetek amiken csak ámulok és bámulok.

Mikor a kezét nyújtja felém megszorítom és már épp készülök a bemutatkozásra, amikor hirtelen leránt a közelünkben lévő asztalhoz. Kicsit beverem a derekam érkezés közben, de sokkal jobban megijeszt annak a párnak a tekintete, akik elől Janelle olyan finoman elcsaklizta az asztalt.
-Örvendek. Én Loraine vagyok. Nekem nem annyira ismerős a lány, de én igen neki, akkor valószínüsíthető, hogy tényleg igaza van. Gondolkodom azon, hogy vajon milyen szakos lehet, de nem kérdezem meg. Kezdek félni tőle. Ehelyett inkább jól meghúzom a papírpohárba zárt koffeinbombámat.

-Egész jó ajánlatnak tűnik!-Mutatok rá a hirdetésre.
-Már intézkedtél is a foglalásról? -Kérdezek rá finoman, az előbbi telefonbeszélgetésre célozva.

Kiiszom az utolsó csepp kávét is a pohárból, majd lerakom magam elé az asztalra, miközben csöndben figyelem Janelle-t, ahogy a pittyegést kiadó szerkentyű után kutat.

Kicsit csodálkozom azon, hogy az ügyvédje milyen hamar elintézte a foglalást, hiszen szinte csak tíz perce adta meg neki az információkat. Igyekszem nem meglepett arcot vágni, hiszen lehet, hogy neki ebben nincsen semmi szokatlan, nekem viszont még soha semmit nem intézett el ilyen gyorsan a családi ügyvédünk.
Arra is egy hetet kellett várni, hogy az amerikai papírjaimat végre kézhez kaphassam.
Közben persze csalódott is vagyok, hiszen ha már lefoglalta magának az egész lakást, akkor az én lehetőségem elúszott. Habár nem véletlenül ejtettem el néhány információt jelenlegi helyzetemről...
Nem hinném, hogy felajánl nekem egy helyet, persze azért nem árthat ha rákérdezek. Elvégre ha meg sem próbálom...

- Mondd csak...- ugyanakkor kezdünk bele a mondatba, de mivel Janelle tovább folytatja, ezért én ellhallgatok, majd előrehajolok a székemben, hogy jobban halljam az egyre erősödő hangzavarban.
- Ó! Az nagyszerű lenne!- szinte felsóhajtok, annyira megkönnyebbülök, hogy magától hívott meg lakótársnak és persze azért is, mert így végre lesz egy állandó lakhelyem, ami sok szempontból praktikus. Az, hogy nem egyedül fogok lakni, pedig a szüleimet is megnyugtatná, meg persze engem is.
Ráadásul kezd elegem lenni abból, hogy az állandó lakhelyváltogatások miatt az otthoni dolgaim mindig rossz címre érkeznek meg és folyamatosan szaladgálhatok utánuk. Janelle ráadásul kedvesnek tűnik, na jó...inkább kellemesnek.

Csak össze fogunk szokni, ha már együtt lakunk. De ez még a jövő zenéje.
- Ha neked megfelel az időpont, valamikor hétközben elmehetnénk megnézni a lakást. Csak, hogy ne érjen minket meglepetés, hogy hiányzik pár ajtó, meg ablak.- miközben felteszem ezt a kézenfekvő kérdést előkeresem a mobilomat, hogy ráírjak az ügyvédem titkárnőjére egy időpont miatt. A többit majd elintézem a neten keresztül.