Az élet olyan, mint egy doboz bonbon. Sosem tudhatod, mit veszel ki belőle. [Stephan]

Az élet állandó rohanásból áll. Sajnos ez az én esetemben sincs másképp, amit roppant módon sajnálok is, hiszen valljuk csak be őszintén, hogy senki sem szeret elkésni. Én meg kiváltképpen nem, hiszen úgy lettem nevelve, hogy mindig pontosan és kifogástalan öltözékben jelenjek meg. Itt persze az utóbbi nem volt fontos, hiszen egyenruhát kellett viselni, azonban az előbbi még itt is számított, mint az élet más területein is. Azonban azt hiszem, hogy a késésem egyáltalán nem róható fel nekem, és nem is meglepő, ha figyelembe vesszük azt, hogy valakinek a tanára, Mr. Fulton. Mit is várhatna tőle az ember lánya? Szinte sohasem fordult még elő, hogy valaki időben szabadul tőle. Annyit tud beszélni, hogy az szinte már hihetetlennek számít. Sajnos el kell fogadnom, hogy ez ezzel jár. Nem egyszerű feladat, hogy őszinte legyek, de nagyon igyekszem, és azt hiszem, hogy mindeddig egészen jól csináltam. Igen... Itt a hangsúly, hogy mindeddig. Most sehogyan sem tudtam őt lerázni, és ez lesz a vesztem, minden eshetőséget figyelembe véve. Ráadásul olyan órám volt a következő, ahol a tanárom szíjat hasít a hátamból, vagy legalábbis keresztbe lenyel, ha túl soká maradok távol, az óra megkezdésétől számítva.
Míg ezen gondolatok foglalkoztattak, lábam szélsebesen tettem egymás után. Nem is tudom, hogy ezekben az őrülten magas cipőkben, amik nekem vannak, mégis hogyan tudok ilyen tempóban haladni. Kész akrobatának számítok már, hiszen a nyakamat is kitörhetném, ha egyszer elesnék egy ilyenben. Hála istennek ez mindeddig még nem történt meg, és ezután sem szerepelt a terveim között. A gondolatra, ahogy magam elé képzeltem, hogy elterülök a folyosó közepén, kis híján felnevettem. Nem hiszem, hogy ha megtörténne, még akkor is ennyire mókásnak találnám, de ha más járna így, talán tényleg kinevetném. Ekkor láttam meg valami roppant érdekfeszítő dolgot, a folyosó távolabbi részén. Két évfolyamtársam volt egymásba gabalyodva. Ez pedig annyira elvonta a figyelmemet, hogy csak arra tudtam koncentrálni, amit látok. Nem voltam az a pletykálós fajta, de annyi biztos, hogy ilyet nem lát minden nap az ember. Na erre már nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Már akkor is kerülgették egymást, amikor én idekerültem az iskolába. Úgy látszik, hogy ennyi év kellett ahhoz, hogy végre egymásra találjanak. De végül mégis sikerült. Hát ezt én olyan aranyosnak találtam. De komolyan...
Ekkor fordítottam vissza a tekintetem, hogy ismét előre nézhessek, azonban nem jutottam valami sokáig. Valakinek nekimentem, mire egy percre elsötétült a világ, hiszen a fejem a vállába ütközött, így kénytelen voltam becsukni a szememet. A két könyv, amit előrelátóan már kiszedtem a táskámból, most kirepült a kezemből, egyenesen egy kávét kortyolgató iskolatársam felé, aki ijedten dobta el a műanyagpoharat, ezzel leöntve a mellette álló, kissé kényes lányt. Erre nagy felháborodásban tört ki, és már hallottam is a felhangzó visítását, hogy most mi lesz a ruhájával, és mennyire forró, és ez, és az. Ő sopánkodik itt, mikor én alig tudtam megtartani az egyensúlyomat. Hát ez egyszerűen hihetetlen. Ekkor kaptam oda a fejem arra, akinek szépen nekiütköztem. Fel sem tűnt, hogy akkora erővel mentem bele, hogy ő nekiesett a falnak. Vakító kék szemeimet ráemeltem, és úgy néztem rá, kissé bűnbánó arckifejezéssel.
-Ne haragudj. Én... nagyon sajnálom...-Kezdtem el szabadkozni, hiszen mást nem igen tehettem. Ekkor már a könyveim után kezdtem nézni, hogy vajon hová estek. Mertem remélni, hogy a kávé arra már nem ömlött rá, és még épségben maradt, különben a tanár kifogja tekerni a nyakam. Már így is elég valószínűnek tűnt a dolog, mert totálisan elkéstem. Talán már nincs is értelme bemenni órára. Miután sikerült ezt a gondolatmenetet végigvezetnem, megint a szerencsétlen áldozatomat kezdtem tanulmányozni. Nem ismertem őt, ebben egészen biztos voltam, ráadásul roppant kíváncsivá tett, hogy vajon kivel is állok szemben. Ennek ellenére nem mondtam többet, hiszen már úgysem tehettem semmit. A baleset bekövetkezett, én pedig szerencsétlen módon magamra vontam rengeteg diák kéretlen figyelmét.

Ez a második napom az iskolában, még nem igazán ismertem ki magam a falak között, de azt már tudom, hogy a tyúkok rámenősek, főleg, ha a csoporttársnőmről van szó, aki úgy rám akaszkodott a tegnapi órán. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy egy csaj hogyan nyomulhat ennyire, mikor , ha jobban belegondolunk, mindez a férfiak dolga lenne, s nekünk kellene udvarolni a nőknek, nem pedig fordítva.

Kiemelem, Kellene, de tőlem ne számítson semmi jóra, mert én aztán senkinek sem fogom csapni a szelet. Hülye álszent kis k*rváknak meg pláne nem, azokból elegem lett egy életre. Ez a Haley is ebbe a kategóriába tartozhat. Szőke, formás, öt centivel a föld felett jár, lerí róla, hogy a napot egy szépségszalonban kezdi. Az a legviccesebb, vagyis inkább szánalmas, amit művel. Öt darab cetlit hagyott, egyet az íróasztalomon, egyet a szekrényemen, volt egy a hátizsákomon is, egy az autóm szélvédőjén és még egy a dzsekim zsebében. Egyiken a telefonszáma, másikon csak egy pikáns üzenet, a harmadikon egy helyszín, negyediken és ötödiken valami érthetetlen macskakaparás. Mondanom sem kell, hogy a cetlik hamar a kuka alján végezték...

Most, hogy végre szünet van, kicsit felfrissülhetek és megszabadulhatok az átkozott iskolai hacuka egyes részeitől. Nem értem, hogy miért kell egyenruhát hordanunk, de mivel ez az első hetem, még próbáltam megtartani ezt a rossz szokást valahogy. Mindez eddig tartott. Kezeim a nyakkendőmre siklanak, s néhány mozdulattal sikerül meglazítanom a gombócot, majd végül szétszedem a nyakdíszt, ami immár két oldalt lóg a nyakamban. Mivel éppen egy automata előtt haladok el, gyorsan vissza is fordulok, s némi aprót előkerítve, megnyomva a megfelelő gombokat veszek magamnak egy pohár kávét. Kicsit forró, így még nem iszom meg, inkább tovább sétálok a szekrényem felé, mivel van még valami, ami idegesít. Konkrétan a zakóm. Ezt sem kedvelem, nem lehet benne normálisan mozogni, ráadásul a festésben is akadályoz. Éppen ezért, akarom elhelyezni személyes fémládám mélyére, amely a folyosón van elhelyezve. Menet közben félig-meddig már kibújtam a zakómból, mikor hirtelen valaki erővel nekem jön, én pedig a falnak csapódom, a kávé pedig a nadrágomra ömlik, pontosan ott. Mondanom sem kell, hogy azonnal elönt a méreg, na meg az a kellemetlen érzés, amit a forró lötty okoz azon a bizonyos helyen. Igaz, én sem figyeltem oda teljesen, ugyanis a zakómmal voltam elfoglalva, de akkor is dühös vagyok, s vádló tekintetemmel azonnal a bűnöst keresem. Nem kell távolra néznem, azonnal meglátom azt a szőkét, aki az ütközést okozta, s rajtam kívül még pár embernek borsot tört az orra alá. Remek, magassarkún járó szőke liba, akárcsak Lola. Dühös vonások kúsznak az arcomra, s szinte rámorranok.
- Nem nézel az orrod elé? Nézd meg mit csináltál te...- Ő persze bocsánatot kér, de én mindezt meg sem hallom, valamiért szelektív a hallásom, ha ideges vagyok.
- Ne mond, hogy sajnálod, úgysem hiszem el - jegyzem meg, s szabad kezemmel valamiféle zsebkendő után kutatok, nem ártana felitatni a nadrágomra ömlött kávét valahogy...

Nagyon kellemetlenül érzem magam amiatt, amit sikerült itt összehoznom. Én tényleg igazán nem akartam ezt. Hiába vagyok sokszor határozott, és nagyszájú, most tudtam jól, hogy az én hibám, így nincs jogom háborogni. Ráadásul erre még az is rátett egy lapáttal, hogy késésben voltam, ami ugyebár nálam rettenetesen nagy hibának számított. Már eleve nem éreztem magam valami felemelően, erre még ez is hozzájött. Hát csodás, mondhatom. De tényleg. Soha életemben nem éreztem még ilyen rosszul magam. És akkor erre, ez az idióta, akinek sikeresen neki tudtam menni, még nemhogy azt mondaná, hogy semmi gond. Neeeem. Miért is tenne ilyesmit? Ehelyett inkább úgy döntött, hogy még ő is megnehezíti a helyzetemet, hogy még inkább eltudjak késni a már így is megkezdett órámról. Pompás. A legjobb pedig az volt az egészben, hogy láthatóan olyan ideges lett, hogy körülbelül se nem látott, se nem hallott semmit a környezetéből. Hiába kértem én tőle bocsánatot, az fabatkát sem ért, hiszen láthatóan fel sem fogta szavaimat, csak leordibált itt mindenki előtt. Ezt pedig valahogy a büszkeségem nem igazán volt képes eltűrni. Ennek ellenére roppant nagy önuralomról tettem tanúbizonyságot azzal, hogy inkább meg sem szólaltam, hátha akkor hamarabb szabadulok innen, és tudok bekapcsolódni a tananyagba, amiről vélhetőleg le fogok maradni, nem is kicsit. Inkább megpróbáltam elterelni a gondolataimat ebből az irányból, és inkább arra koncentráltam, hogy mit is mondjak neki, ami nem lesz sértő. Tényleg nehezemre esett a dolog, és nem is tudom, hogyan voltam rá képes. De le a kalappal magam előtt. Ha ezt én otthon elmesélem, valószínűleg el sem fogják hinni, ami nem lepne meg. Anyáék tudják jól, hogy milyen fúria tudok lenni időnként. Most meg, mint akit kicseréltek. Vajon meddig fog ez tartani? Nem érdekes...
-Látom...-Mondtam kisvártatva halk, de tökéletesen érthető hangon.-És tényleg nagyon sajnálom, igazán nem volt szándékos a kis merényletem.-Halványan elmosolyodtam, majd elővettem egy zsebkendőt, és felé nyújtottam, amint észrevettem, hogy ráömlött a kávéja.
-Tessék.-Tartottam oda, ám a következő megjegyzésére a mosolyom lehervadt, mintha ott sem lett volna soha. Na az indulat most kezdett el elhatalmasodni rajtam, szemem szinte szikrákat szórt rá. Valószínűleg ő ebből semmit sem vett észre, hiszen magával volt elfoglalva. Egy kényes lány jutott róla eszembe látva, hogy mit művel. Inkább nem közöltem vele ezt az észrevételemet, csak megtartottam magamban.
-Először is...-Kezdtem el kicsit erélyesebben, magamból kikelve. Tekintetem végig fogva tartotta az övét.-Már bocsánatot kértem. Tényleg sajnálom, de többet nem tudok tenni. Én nem tűröm el, hogy így beszéljen velem valaki olyan, aki nem is ismer. Ráadásul olyan oknál fogva, ami véletlen volt, még csak nem is szándékos.-Mondtam el egy szuszra, majd vettem egy levegőt, és folytattam is a megkezdett gondolatmenetet.
-Másodszor...-Tartottam egy pillanat szünetet, és megvártam, hogy rám koncentráljon.-Így is késésben vagyok, nem hiányzik az, hogy egy ismeretlen feltartson, és megszégyenítsen a fél iskola előtt, mikor mindenki tudja, hogy nem szokásom ilyen piti trükkökkel közeledni valaki felé.-Mondtam kicsit gúnyosan, fél szemöldökömet felvonva, kicsit megvető arckifejezéssel, hiszen még a feltételezés is sértett, hogy erre ment volna ki az egész. Miközben beszéltem, kezemmel kicsit hadonásztam, de nem csaptam le senkit sem.
-Ennek fényében tehát örülnék, ha felnőtt módjára túl tudnál lépni ezen az aprócska problémán, és mindenki mehetne a maga útjára.-Fejeztem be, és úgy éreztem, hogy mindent kiadtam, ami a szívemet nyomta. Százszor jobban éreztem magam, bár úgy sejtettem, hogy itt még nincs vége. Ez pedig nem is kicsit dühített fel engem. Szinte minden idegszálammal rá koncentráltam, az izmaim pedig megfeszültek.

Továbbra sem sikerült lehiggadnom, miután elmorogtam a gondolataimat, sikerült előhalásznom egy zsebkendőt a nadrágomból, s törölgetni kezdtem a foltos részt. Kellemetlen volt, már többen is kuncogtak. S ugyan a csaj is felém tartott egy zsepit, ezzel sem tudott meghatni. Nem figyelt oda, képes volt egy pillanat alatt több ember pillanatát is felborítani. Mégis mit képzel magáról? Ő miss Barbie, a rózsaszín nyuszi, aki végigszambázik a folyosón, mit sem törődve azzal, hogy mások is tartózkodnak az ő "kifutóján"? Dühösen itattam át a hófehér zsebkendőt, amely szép lassan barnás foltokkal lett gazdagabb. Csak ekkor hallottam meg szúrós szavait, amire felkaptam a fejem, s dühös tekintetem az ő szemeibe fúrtam. Igen nevetséges volt a helyzet, kicsit meg is enyhültem, de inkább csak a gúny mosolya ült ki az ajkaimra.
- Óó, valakinek sikerült a lelkébe tipornom. Jaj, ne haragudj édes drága cicababa, ezer bocsánat azért, hogy véletlenül az utadba akadtam a folyosón, s fel mertem szólalni...- egy vigyor kúszott az arcomra, őszintén élveztem, ahogy szinte lángol a tekintete.
- Rendben, először is, megbocsájtok. - ejtettem ki könnyedén a szavakat, majd folytattam.
- Másodszor, most leleplezted magad! - böktem felé a mutatóujjammal.
- Ha valaki ilyen határozottan tagad valamit, egész biztosan az ellenkezőjéről van szó. Nézd...cica - szólítottam meg, neve ismeretének hiányában.
- Nagyon édes vagy, hogy engem szemeltél ki , de nézz csak körbe, van itt elég sok, hozzád illő pasas. Nézd csak, például ő. - Egyik kezem finoman a lány derekára siklott, csak, hogy az adott irányba fordítsam, majd állammal a falat támasztó, 09-es számot viselő iskolai dzsekit viselő, szőke, zselézett hajú, kigyúrt srác felé böktem.
- Nézd csak meg, magas, erős és szőke. Szóval szerintem összeillenétek, hm, mit szólsz? Arra viszont ne várj, hogy bemutassalak neki...talán próbáld ki a kávés trükköd, nála lehet hogy beválik. - mondtam széles vigyorral, majd rákacsintottam, s közben elhúztam kezem a derekáról.