Woices of The Art

Nehéz napon voltam túl a suliban. Még mindig megvisel, hogy én vagyok az ÚJ lány, és mindenki majd' keresztül döf a kíváncsi pillantásával, amikor végigmegyek a folyosón. Leszámítva ezt a kis affért a kéretlen tekintetekkel, egészen megszoktam az új időbeosztásomat. Korábban kelek, mint szoktam, és Momot mindig leviszem sétálni, mielőtt elindulok. A tizediken bérelt lakásom, ami persze egy egész luxuslakosztálynak megy inkább el, mint albérletnek, nagyon tágas, meg kényelmes. A nappaliba tolt zongora akusztikája több, mint tökéletes, a szobám egy egész családnak elég, a gardrób pedig akkora, mint a szobám. Egyesek talán nagyzási mániásnak hisznek, de nekem ez a tágas tér, ez a rengeteg drága cucc, ami körül vett, magyarán a luxus az életemben mindig szoros részvevő volt. Ilyen világba születtem, és mivel megtehettem, hogy az új iskola miatt nem mondok le róla nem is mondtam.
A maga módján furcsán önállónak tartottam ezt az életet. Igaz a családom itt lakik New York másik felén, de a sulihoz közelebbi albérlet most jobb, mintha otthonról jönnék el. Bár ebben az istentelen dugóban, ami a nap 24 órájában tart talán soha nem érnék be a Dorianbe... Hiányzik a családom, most döbbenek csak rá, hogy mennyire. Szerencsére Momo velem van, különben már biztosan becsavarodtam volna. A legjobban anyu hiányát szenvedem meg és néha arra eszmélek, hogy hiányzik a húgom vidám csacsogása is. Egyetlen ember távol léte hagyott csak nyugtot a folyton hazavágyó részemnek: az apám. Úgy bizony, negyedik George Truman Makacs Vagyok Catrer felőlem még a feje tetejére is állhat, akkor sem fogom abbahagyni a zongorázást. Egyedül ő nem akarta, hogy olyan pályára menjek, amilyenre szeretnék. Szerinte egy jogi diploma sokkal jobban illik hozzám. Most mutatom majd meg neki, hogy nem volt igaza...

Szabad délutánom lévén kihasználtam a kevés kis időt, ami az iskolától függetlenül adatott. A zongorázást mára már letudtam, mert órákat gyakoroltam otthon, és az ebédszüneteket is rendre azzal töltöm a suliban, nem ritka, hogy az összhangzattan rákat is ellógom emiatt. Imádom azt a fekete Bösendorfert, amit a suli egyik eldugottabb próbatermében rejtegetnek.
Nem, ma nem a játékszenvedélyemnek akartam élni. Sokkal nagyobb szabású terveim voltak. Tudni illik én nem csak játszottam a már régebben megírt, és amúgy tökéletesen gyönyörű zongoradarabokat. Új keletű ötlet pattant ki a fejemből, hogy talán egy fokkal feljebb léphetnék, és kipróbálhatnám magam a zeneszerzés terén. Persze nem ilyen bulvárra gondoltam, mint ahogy azt sokan teszik az ének-zene tanszakon, és komoly, befutott énekesnőnek remélve magukat fahangon kornyikálnak egy hamis gitáron pengetve pár üres akkordot hozzá. nem, én ennél sokkal többre voltam hivatott. A faliújságon láttam ma a hirdetést, miszerint egy zeneíró pályázatot adnak ki, egy filmhez kell instrumentális zenét írni. A hossz és a forma kötetlen, a jelenet pedig egy szívszaggató rész a filmben, így abszolút megírható zenei téren. A győztes darab bekerül a pályázatot meghirdetők filmjébe és szerződést kap a következő részekhez is. Hát, ekkor éreztem hogy komponálásra születtem.
A film egy 18. századi kosztümös film volt, amihez csak egyetlen helyen kaphattam ihletet: egy galériában. Ahogy elnéztem a Lawernceben éppen egy ilyen stílusú kiállítás utolsó napja volt, így nem sokat vesződtem azzal, hogy menjek-e avagy sem. Momot becsukva a hónom alatt egy üres kottafüzettel meg egy ceruzával kirobbantam a házból a potrásnak csak egy izgatott "hello"-t motyogva.
Ha taxit akarsz fogni New Yorkban, az előbb-utóbb az életedbe is kerülhet, így most is csak hajszál híján múlt, hogy a sárga járgány sofőrje nem gázolt keresztül rajtam, ahogy leintettem. Így jár az ember, ha még nincsen saját kocsija. Újítanom kell egyet minél hamarabb. Hogy miből veszem meg, az nem volt kérdés. A szüleimnek ez az összeg farzsebében van. Legfeljebb keresek pár új lakótársat, hogy ne morogjanak annyit. Leginkább apám miatt félek kérni bármit is.

Lawrence galéria. Még két órám volt zárásig, amikor tanácstalanul bámultam hosszasan a képeket egy letűnt korból, ami egészen hasonlított ahhoz, amiben a szüleim próbálnak élni a mondva csinált arisztokratikus származásukkal. Nem voltam mérges rájuk. Már nem. Szabad voltam, és ezen túl áldásom rájuk.
Végre megtaláltam. Egy zöld ruhás nő, sűrű barna loknikkal az arca körül a földre roskadva bámult egy sírkövet. Gondolom a gyereke vagy a férje lehetett. Nem volt különösebben művészi kép, inkább élethű, fényképszerű, egy névtelen festőtől. Engem persze azonnal megragadott. A terem berendezését kicsit megbontva egy bőrülőkét húztam a kép elé, és kinyitva a kottafüzetet vártam, hogy valami az eszembe jusson. A bal kezem az állam alá támasztottam, a ceruzával pedig lassú ütemet vertem a füzeten, és a fejemben valami dallamot próbáltam összehozni.

Can you paint with all the colors of the wind?

Mindenki azt gondolja, hogy egy új suliban megkezdett első hetek az otthon hiányának, s a nyakunkba szakadt önállóság megszokásának jegyében telnek. De én, ahogy sok minden másban, úgy ebben is eltértem az átlagostól, mert ahelyett, hogy könnyek között, a kis párnámba kapaszkodva zokogtam volna a családom után, minden egyes percet élveztem. Azt hiszem, eddigi életemnek a csúcspontját éltem, amikor senki nem mondta meg, mit hordjak, vagy mit ne, mikor menjek és hova. New Yorknak, iszonyatosan nagyváros lévén megvolt a maga személytelensége, ami egyeseknek talán taszító, nekem mégis tetszett, hogy akármennyire is kitűnsz a tömegből, nem fognak kővel megdobálni.

Mivel képtelen vagyok bármilyen komolyabb állatfaj – beleértve a pasikat is – hosszabban tartó gondozására, így csupán Jeff nevű ékszerteknősömmel osztottam meg az albérletemet, ami éppen elég nagy volt ahhoz, hogy kényelmesen elférjek. A nyugati ablakából a Central Park-ra lehetett látni, amit a Nap késő délután narancssárgás-rózsaszínbe öltöztetett. Gyakran kimentem New York egyetlen nagyobb, fákkal övezett részébe, és egy padon ülve bámultam az emberek változatosságát, vagy épp a fényképezőmet kattogtattam… Annyiféle ember létezik, a genetika lenyűgöző játéka, hogy nem találhatsz két ugyanolyat. Képes voltam órákat azzal tölteni, hogy a mimikájukat, a gesztusaikat figyelem, vagy kép formájában megörökítem.

Egy teljes szobát szenteltem a fotóimnak, az egyik fal csupa fekete-fehér vagy épp szépia színben pompázó képből állt, embereket megörökítve különböző élethelyzetben. Ugyanebből a szobából egy kamrának szánt kisebb helyiség nyílt, amelyet én sötétkamrává alakítottam, így kedvemre hívhattam elő a fényképeimet, hogy aztán órákat töltsek a rendezgetésükkel.
Az egyik szeminárium középpontjában most épp a fotó és az ember kapcsolata állt, én pedig valami nagyon különlegeset szerettem volna felmutatni a tanárnak. Az órát egy meglehetősen fiatal férfi tartotta, talán a húszas éveinek végét, harmincas éveinek elejét taposhatta. Sűrű sötét haja finom hullámokban omlott a homlokába, és a szája sarkán egy állandó kis mosoly játszott. Mindent összevetve nagyon vonzó megjelenése volt, talán épp ez szolgáltatta az indokot arra, hogy így le akartam nyűgözni.

Egy New York térkép hosszas vizsgálgatása után egy képgalériát szúrtam ki magamnak némi ihletgyűjtés gyanánt. Nem csupán az odajáró emberek sokfélesége izgatta a fantáziámat, hanem abban bíztam, remek inspirációt adhat néhány művész látásmódjának tanulmányozása. Mehettem volna az én kis bébimmel, egy ’67-es Chevy Impalával, amely az albérlethez tartozó parányi garázsban aludt, de szerintem sokkal több élményt szívhat magába az ember egy metrón, vagy épp az emberek kavalkádjában sétálva.

A Lawrence Galéria New York egyik legszínvonalasabb kiállítóterme, amely a legnagyobb művészeket, és a legkülönlegesebb alkotásokat nyújtja az arra éhes közönségnek… ezúttal nekem. Alig három megállót utaztam metróval, és máris elém tornyosult a viktoriánus boltívekkel fűszerezett épület a maga szolid valójában.
A fényes márványpadló elnyelte az emberek cipőinek kopogását, és a falon tátongó hatalmas ablakok elképesztő mennyiségű fényt engedtek be, így tökéletes helyszínt szolgáltatva egy kis spontán fényképezéshez. Egy festmény különösen megfogta a figyelmemet: egy angyalarcú lány ábrázolt, furcsán tündöklő kék írisszel, a hajába a szeméhez passzoló tengerkék orchideákat font, ajkainak vérvöröse merőben elütött a sápadt színektől. Percekig tanulmányoztam a finom vonalakat, az aprólékos kontúrokat, majd arra jutottam, ilyen ember nem létezik.

Leültem a vajszínű márványlépcső szélére, és onnan bámultam a művészetre éhes embereket. Egy nő hosszú, műkörmöktől csúfított ujjait szorosan fonta a mellette sétáló, barna loknis kislány felkarjára, akin látszott, bárhol másutt szívesebben lenne. Csináltam néhány fényképet a lány arcáról, de nem igazán ez volt az, amit kerestem… Nem, valami sokkal különlegesebbet kell találnom.

A pillantásom néhányszor végigpásztázta a végtelen mennyezetű termet, majd megakadt egy festményt tanulmányozó lányon. Az állát egyik kezével támasztotta, míg a másikban egy ceruza pihent. Gesztenyebarna haja eltakarta tökéletesen sima arcának egy részét, a tekintete nem igazán a festményre fókuszált, inkább valahova a végtelenségbe révedt. Valahogy annyira Rodin Gondolkodó-jának fényképpé elevenedett női változatára emlékeztetett… azt hiszem, ez az, amire szükségem van. Gyors léptekkel elindultam felé, és mielőtt még észre vehette volna, egy egész sorozatot készítettem róla.

Percekig nézegettem a képeket, amelyeket készítettem róla, amikor egy alak sziluettje árnyékolta be a miniatűr képernyőt. Felpillantottam, és csodálkozva láttam, hogy a fotóalanyom ott hagyva régi pozícióját kíváncsian fürkészi az alkotásaimat.
- A szobor megelevenedett. – motyogtam inkább magamnak, mint neki, majd visszafordultam a fényképeim felé.

Lassacskán sikerült elvesznem a teremből, csak én voltam, meg a dallamok, amiket papírra szerettem volna vetni, egy fekete, légüres térben. Nagyon erősen próbálkoztam, hogy valami egyedit sikerüljön a papírra lekottázni, de a krumplik, amit az öt keskeny sor közeibe és vonalaira írtam valahogy mindig nagyon hasonlítottak Strauss Kék Duna keringőjére. Ma délután gyakoroltam ezt a darabot, így már értettem, hogy miért nem tudom lekapcsolni az agyhullámaimat erről a zenéről. A maga nemében gyönyörű, tökéletes darab volt, és annak ellenére, hogy szimfonikus zenekarra írták, imádtam játszani a zongorás átiratát.
Sajnos Strauss most nem nagyon lendítette előre a vállalkozást, miszerint a zenén keresztül önmagam fejezzem ki. Kétségbe esve kergettem a kósza ritmusokat, amik felsejlettek a fejemben, de gyorsan el is tűntek. Momentán nem jutottak eszembe túl szívszorító dolgok, miután elégedett voltam az iskolaváltás miatt, és a szabadság, ami most hirtelen utol ért még valami érintetlen erővel dolgozott bennem. Bezzeg akkor versenyt tudtam volna nyerni, ha akkor írják ki a pályázatot, amikor Cole-lal szakítottam. Keserves hónapokba telt, mire kihevertem az első, és egyesek szerint felejthetetlen szerelem után.
Most viszont csak sötéten bámultam a képen a zöld ruhás nőt, és a gondolataimat fixírozva szenvedtem. Mégsem ment olyan simán ez a komponálás, mint szerettem volna. A tehetséges zenész nem feltétlenül születik alkotózseninek. A gondolataim lassan elkalandoztak a zenéről, és azon töprengtem, hogy miként szerezhetnék némi ihletet. talán a színművészetiseknél van valami olyan óra, ahol készségfejlesztést tanítanak. Hallottam olyanról, hogy akadnak olyanok, akik úgy nevelik művészetre a zöldfülű művészlelkeket, hogy a végén még egy almáról is egy nagyeposzt tudnak írni, amit imád a világ, meg a New York Times könyvlistája... Talán érdemes lenne megpróbálni. Elvégre a zeneszerzés is egyfajta írás, csak itt az önkifejezés nem betűkben, hanem hangjegyekben nyilvánul meg.
Vakuvillanás zökkentett ki a gondosan felépítésnek indult gondolatmenetemből. Először nem is vettem észre semmit, csak a retinám szűkült össze a hirtelen a szemembe villanó fénytől. Lassan emeltem fel a fejem, hogy megkeressem a paparazzit, aki egy elég mély pillanatomban lepett meg. Azonnal kiszúrtam. A lépcsőn ült, és egy elég komoly fényképezőgépet tartott a kezében. A képre többet oda sem figyelve közeledtem az ismeretlen lány felé, hogy úgy azért mégis megkérdezzem, mihez használja majd a profilból bámuló arcom. Biztosan csodálatos képek... Egyébként egészen fotogén vagyok, de ha felkészületlenül ér a dolog gondolom, hogy milyen csodálatosan festhetek azokon a képeken. Hangtalanul pillantottam a gép kicsi kijelzőjére a lány válla felett. A helyzetet tekintve nem is voltak rossz képek. Tehetséges fényképész lehet. Azt sem tartom kizártnak, hogy a Dorianbe jár ő is. Nem gondoltam volna, hogy ekkora hírű művészeti iskola. Könnyen elképzelhető, miután még csak az ének-zene tanszakosokat tudtam arc alapján azonosítani, a többi tanuló egyetlen nagy egyenruhás folttá olvadt össze a szemem előtt.
Elmosolyodtam a szobros elszólásra. Amilyen elvontan hangzott már biztosan tudtam, hogy ő is a Dorianbe jár. Meg azt is, hogy mi jóban leszünk. Nem tudtam róla semmit, mégis szimpatikus volt. Mint az első nap, amikor Cathyt megismertem a zongoratanárnál. Csak nagyon kevés olyan közeli barátnőm volt, mint ő.
- Ezt töröld ki.- mutattam az éppen méregzöldre lakkozott körmös mutatóujjammal egy vicces képre, amin éppen az ajkamba haraptam.- A többi magamhoz képest egész jó.- konstatáltam a tényt, miközben letelepedtem mellé a lépcsőre.
- Ez egész Rosemary-s.- mosolyodtam el kipécézve talán a legjobb darabot a sorozatból. A fekete-fehér képek csak még jobban növelték az égig érő önimádatomat. Igazából nagyon is tisztában voltam vele, hogy nem vagyok különleges szépség, az önbizalmam valahogy mégis mindig elhitette velem, több vagyok egy átlagos new yorki lánynál, aki véletlenül pénzes családba született. Sajnos nem kiköpött apám vagyok, így érthető, hogy a húgom, Emerson, aki anyu miniatűr mása, sokkal szebb nálam. Én inkább Maxiere hasonlítottam, pedig csak féltestvérek voltunk. A gének nem a legjobban keveredtek benne, elnézve a magasságom, és a szemem színét, de mindig tudtam, hogy ha nem is vagyok a család hercegnője, azért még igen is csinos vagyok, a magam módján.

Can you paint with all the colors of the wind?

A lánynak elképesztően jó fotóarca volt, ami azt illeti; simán el tudtam volna képzelni a modell szakma új csillagaként. Persze nem volt egy kimondott modellalkat, mert – feltételezem -, nem ütötte meg a 180 centiméteres magasságot, és a bordái sem villogtak éppen, az alakja pont megfelelő volt, úgy saccoltam, kicsivel alacsonyabb nálam, habár ülő pozícióban nem igazán tudtam volna megmondani. Másrészt meg a bőre tökéletesen hibátlan volt, egy elég enyhe, mattos smink fedte csupán, és az arcát szép, arisztokratikus vonásokkal áldotta meg a genetika. Amikor emberek fotózására került sor, – ami elég gyakran megesett, hiszen ők alkották a témáim nagy részét -, mindig pontosan szem előtt tartottam, hogy a modellek a hétköznapiság hatását keltsék, miközben mégis van bennük valami többlet… Nem voltam oda a szépen beállított, műmosolyú, hófehér fogú hivatásos modellekért, mert szerintem nem azt közvetítik az emberek felé, amit kellene.

Ahelyett, hogy kétségbeesetten követelte volna az összes fotó törlését, ahogy az egy normális emberi reakciótól várható lenne, elégedetten nézegette, s csak egy-egy kivételt akart töröltetni. Persze ő koránt sem művészszemmel tekintett önmagára, inkább amolyan néhol elégedett, néhol kritikus pillantással. Eltöprengtem, vajon mit keres egy képgalériában, mert nyílván volt valami célja azzal, hogy idejött, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy egy komplett kottafüzet volt nála… talán így merít ihletet, mint ahogy én is itt keresem épp a fotóalanyaimat.

- Nem, ez olyan Gondolkodós. – vigyorogtam rá, miközben a fényképezőgépet a fekete oldaltáskámba csúsztattam. Ahogy felpillantottam, egyenesen a kétkedő tekintetébe ütköztem, az arca pedig egy furcsa grimaszba torzult, amely ezt hirdette: Hát te nem vagy normális, az egy férfi szobor. – Miért, talán jobban szeretnél egy kezetlen nő lenni? – válaszoltam a ki nem mondott belsőmonológra, célozgatva a Miloi Vénuszra.

Azt hiszem, épp induló félben volt, mert minden holmija gondosan összerakva pihent a kezében, szorosan frissen vasalt felsőjéhez simítva. Sokkal összeszedettebb lánynak tűnt, mint amilyen én valaha is leszek, de persze ezt nem nehéz kivitelezni. Nálam általában a káosz az uralkodó életforma, sohasem tudom, hogy a kedvenc felsőm épp hol van, olykor a szennyes kellős közepéről vadászom elő, ha késésben vagyok, képes vagyok felemás zoknit felhúzni, és fésületlenül elindulni… persze ezek inkább a rosszabb napokon mérvadóak.

- Véletlenül nem a Dorian-be jársz? – méregettem gyanakodva, ahogy kisétáltunk a hatalmas faragott ajtón. A levegő hűvösebb lett, jól jött volna egy pulóver, de be kellett érnem egy vékonyka kabáttal. Hogy miből feltételezem, hogy ugyanazon az iskolán osztozunk? Nos, ott van a kottafüzet, a suli nincs olyan messze, sokan szívesen lógnak itt, és, most, hogy így közelebbről szemügyre vettem, mintha még ismerős is lenne… egy próbát megért. – Friss hús vagyok, nagyjából az arcmemóriámra szoktam hagyatkozni. De egy egész kicsit ismerős vagy nekem. – egy darabig még tanulmányoztam az arcát, ezúttal kicsit sem művész szemmel, majd eszembe jutott, hogy a saját nevemet elfelejtettem megosztani vele.

- Savannah vagyok, egyébként. Nem, nincs semmilyen becézett formája. – magyaráztam elszántan, megelőzve ezt a már sokszor hallott kérdést. Valójában azonban nem úgy tűnt, mint aki azon van, hogy ezt megtudakolja. – A képeket egyébként fotóművészet órára fogom felhasználni. Talán készítek belőlük egy portfoliót, ha gondolod, kaphatsz egy példányt belőle. De csak abban az esetben, ha jó jegy születik a képekből. – kacsintottam rá, amikor már a forgalomtól zajos utcán baktattunk.