Room for rent ( Jackie)

Szépen lassan kezdtem becsavarodni. Persze nem olyan őrületnek számít ez, mint amivel az embereket gumiszobába szokták csukni, sokkal inkább volt ez egyfajta unatkozási, egyedülléti magányroham, amikor úgy érzem, hogy a világ kiközösítette és nem foglalkozik velem senki sem. Igazából csak egy telefonomba, vagy egy taximba került volna, hogy hazalátogassak, vagy elmenjek Cathyhez, de még ehhez sem volt semmi kedvem. A napom nagyobb részét azzal töltöttem a hét végén, hogy a zeneíró pályázatra próbáltam alkotni valami hatásos filmzenét. A zongorát szívszaggató dallamok hagyták el, és ketté hasították a - most túlságosan is- nagynak tűnő lakosztályom csendjét. Kevésszer voltam ilyen rossz passzban, de mindenkivel előfordul nem? Jön az ősz, rövidebbek lesznek a napok, többet esik, hidegebb van... Ezzel is meg lehetne magyarázni az állapotom. Mindent meg lehet magyarázni, bár nekem soha nem volt komolyabb bajom az évnek ezzel az időszakával. A plázákban és a partikon sosem ért utol az eső. És szerettem a telet is.

Sajnos a zongoránál sem ülhettem örökké, így kénytelen voltam a zenén kívül mással is foglalkozni. A hátam már sajgott a sok, egyenes derékkal töltött ülés után, és az ihletem is kezdett elhagyni, annyit nyúztam a fantáziám, hogy tovább haladjak a pályázatommal arra a versenyre. Nagyon szerettem volna kipróbálni magam ilyen téren is, és amilyen makacs és elszánt vagyok nem adom fel, amíg záróvonal nem kerül a darabom végére. Most éppen a gardróbomban pakolásztam a cipőimet és a ruháimat. Lassacskán úgy is összébb kellett volna húzódnom, mert végre rávettem magam, hogy keressek egy lakótársat. Nem a pénz volt az oka, csak egy szavamba kerül, és a szüleim megveszik nekem az egész lakosztályt, bár apu simán rendezett volna egy kisebb jelenetet az önállósodásom miatt. Én nem fogom úgy végezni, mint a bátyám. Maxie még mindig otthon lakik, pedig már bőven elmúlt húsz. Ez persze nem zavarja apámat, mert amíg Maxie az orvosira jár és ezzel tökéletesen eleget tesz apám abszurd felfogásának az életrevalósággal kapcsolatban, felőle bármit tehetett, az mind tökéletesen megfelelt az elveinek, amíg az orvosin tanult...
Szóval ami ezt a közös albérlet dolgot illeti már fel is adtam egy hirdetést, hogy egy vagy két új lakótárs még simán befér hozzám. Inkább csak egy, hogy meglegyen a magam tágas helye. Így is már szorongok a gardrób miatt, mivel közös kell hogy legyen, és a fürdőszobát sem vághatom ketté, de jó helyen van a ház, minden 15 percen belül elérhető, és még a kilátás is jó. A lakbért nem szabtam drágára, nehogy mégse legyen jelentkező.
A Dorianben raktam ki a fali újságra a kézzel körmölt kis hirdetésem a címmel meg egy telefonszámmal, és ha jól tudom az iskolaújságba is be szokták rakni az ilyesmiket, hogy ezzel is segítsenek a diákokon.
Ezek fényében határoztam el, hogy amennyire lehet igazságosan megfelezem a gardróbot. Hogy a személyes terem mégis meglegyen ördögien zseniális ötletem támadt. A gardrób két bejáratos volt, és elég keskeny ahhoz, hogy egy hosszabb spanyolfalból könnyen térválasztót tudjak csinálni. Így megspóroltam minden nemű átépítést, ajtóberakás, és rolószerelést. A bútorboltból hozattam egy bonyolult virágmintás spanyol falat, ami most ott pihent a nappaliban összehajtogatva.
Nem gondoltam volna, hogy ennyire sok cuccom van, de több óra átrendezés, ruhahajtogatás, és szívszaggató szelektálás után végre, - bár az én felem szemmel láthatóan nagyobb volt, mint a leendő lakótársamé - sikerült elfeleznem a kis szobát. A spanyolfalat úgy sikerült csak felállítanom, hogy leszaladtam a portásért, hogy legyen olyan szíves és segítsen, mert egyedül nem bírok vele.
Elégedetten telepedtem le a konyhában egy bögre kávéval, hogy az ölemben csaholó Momoval megünnepeljem, készen volt a nagy feladat, ami minden nőnek igénybe venné az idegeit. Ekkor szólalt meg a kaputelefon számomra még mindig szokatlan dallama. Nem sokan jöttek hozzám, így ahányszor megszólalt összerezzentem a félelemtől.