PLEASE! SOMEBODY HELP ME! - .::[ Dominic Sanders ]::.

Abszolút az első szar napomat könyvelhettem el, miután Stevens tanár úr dupla házi feladatot adott… Semmi bajom a fotózással, bármit szívesen lencsevégre kapok, és erre mit osztott a nyakamba? Naná, hogy fotótörténeti 1200 szavas esszét kellett összehoznom, méghozzá másnapra, tizenkettes Times New Roman betűtípussal, dupla sorközzel. Ilyen remek élményben már nagyon régen volt részem! Torontóban könnyen ment minden, még az érettségit is simán letettem, mert nem ódzkodtam a tanulástól, mellesleg eszes gyereknek születtem, arról nem is beszélve mennyire meggyőzően tudtam érvelni, és mosolyogni. Szó, mi szó, nem vártam volna, hogy pont a Dorianben, ötödéven, amikor már annyira nem számítanak a dolgok, csupán a szakmai gyakorlat, fogja magát egy sima tanár, Stevenson, és ilyen kegyetlenül megszívat.
- Megértette, Mr. Sanders? – intézte hozzám gúnyos kérdését, mikor éppen elhagytam volna a tantermet.
Megfagyott bennem a vér, direkt provokálni akart, de engem az apámon kívül senki ne merjen ilyen hangnemben sértegetni. Erőteljesen öntött el a színtiszta indulat, majdnem megfordultam, és bemostam neki egyet, mégis inkább azt a módszert választottam, amit anyámtól tanultam, még Amelia születése előtt.
- Természetesen, Mr. Stevenson – magamra erőltettem egy behízelgő mosolyt, majd bevágtam magam után a terem ajtaját. Visszhangzott, végigszaladt a folyosó minden zegzugán, finoman érintve köveit.
Jah, hogy azt elfelejtettem mondani, miért csak egyedül tartózkodtam tagozatunk folyosóján? Hát, izé… mintha felpattantam volna az óra közepén.


Nem akartam otthon megírni, feszélyezett volna a hangulat, meg úgy egyáltalán maga az egyedüllét, nagyon nehezen viseltem el, hogy nincs velem senki, magamnak oldom meg a dolgokat, magamra mosok, főzök, vasalok, és tulajdonképpen tényleg mindent egyedül csinálok. Ha legalább valaki mellettem lett volna, akkor sokkal szívesebben végzem el teendőimet, de Joyce messze volt, nagyon messze, és valahányszor beléptem a lakásba, eszembe jutott Georgie is, a kórterme, vele együtt minden rossz érzés.
Amíg a suliban lófráltam, legalább kicsit is úgy éreztem érdemes volt eljönni ide, és nem Georgie ellen tettem meg, hanem pontosan érte, egyébként is, ameddig iskolába jártam, addig volt célja az életemnek, nem kellett minden nap ismerősök szemébe nézni. Ugyan senki sem ítélt el, egyedül én magamat, mégis kihatott minden egyes lépésemre.
1120 szónál megálltam, már csak az esszé befejezése hiányzott, úgy gondoltam azt otthon is képes vagyok megírni, valahogy nem tudtam semmi frappánsat előhúzni. Becsaptam mindhárom felhasznált könyvet egymás után, kilöktem magam székestül, vállamra emeltem táskámat, magamhoz vettem az esszémet, zsebembe rejtettem tollamat, végül teljesen nyugodtan, iskola zárása előtt fél órával, megindultam hazafelé.

Emlékképek bukkantak fel minden egyes pillanatban, Georgie arca, vagy éppen Joyce, az anyám, apám, ahogyan másokkal flörtölnek, Amelia, amikor puzzle-t akar kirakni, és nem tudja, és nem érti miért nem sikerül, hogy Ő mégis mivel kevesebb… de mégis hogyan magyarázzuk el egy hat éves kislánynak, hogy olyan betegségben szenved, ami miatt sosem lesz szocializációra képes, mert kirekesztik. És tudjátok mit? Én is ilyen szemét állat vagyok, aki kirekesztene egy vele egykorú beteg embert…! Vagyis, csak ilyen voltam, amióta New Yorkba költöztem minden gyökeresen megváltozott.
Sóhajtottam egyet, és éppen elrobogtam volna egy lány wc mellett, amikor meghallottam, hogy valaki dörömböl az ajtaján, és segítségért kiállt.
- Mi a…? - megtorpantam. Először azt hittem, csak hallucinálok, elvégre annyi minden kavargott a fejemben. Újabb koppintást hallottam, mintegy tanúbizonyságként. – Hahó…?
Teljesen hülyén éreztem magam, amiért egy zárt ajtóval beszélgetek, mintha tényleg lenne valaki a túloldalán. – Hahó!

Megjegyzés: A hős megérkezett… xD
Zene: Péterfy Bori – Ópium
Szavak száma: 535

Elsősorban az futott át a fejemen, mi a franc történt velem, hogy lassan már bármilyen helyzetbe kerülök, simán behallucinálok? Mondjuk, ott volt az Emily – eset is, ahol simán átöleltem, miután végig Georgie-n gondolkoztam. Na, valami ilyen hülye helyzet állt fent abban a pillanatban is. Mintha dörömbölést hallottam volna, de mégis… ki a franc tartózkodna az iskolában? Az egy dolog, hogy én ekkora szerencsétlen vagyok, és inkább menekülök, minthogy akár egy pillanatra is arra a fiúra gondolja, akivel annyira kicsesztem. Jah, erre már nincsenek jó szavak, egyedül talán a kicseszés, vagy a kibaszás, de… valamiért, ha csak arra gondoltam, hogy tönkretettem az életét, máris megállt körülöttem a világ.

Talán vele együtt én is kómába estem, ugyanis teljesen úgy éreztem lebegek, nagyon magasam, vagy nagyon mélyen, azt nem tudtam eldönteni, nyomás nehezedett rám, mintha csak rám toltak volna egy hatalmas zongorát, vagy mondjuk kettőt, és bordáimat ropogtatta minden egyes pillanatban. Tüdőm majd’ összeesett, alig kaptam levegőt, szívem hevesen vert, vagy nagyon ritkásan, az egész életem elcsúszott, mert nem voltam képes aznap este annyit mondani, hogy „Igenis, kösd be magad, Gerogie!”
Először piált be, és nem akárki mellett… de nem ám! Mellettem, ami azt jelentette, hogy elég magasra ugrott az alkoholszintje, azt a francot ugyan nem kellett megfújnia, de mindannyian tudtuk mennyire az egekben kötött volna ki. Fogalmam sincs, még így utólag sem, miért voltam ennyire felelőtlen, hogy mégis mi hajtott a szakadék felé, miért mertem kilépni a szikla peremére, és miért rántottam valakit magammal, miközben egyedül az én megismerésemre vágyott. Kész rejtély.
Annyi bizonyos, onnantól kezdve teljesen megváltoztam, már nem bírtam Önmagam maradni, és akkor jöttem rá mennyire nem is voltam Önmagam, egyetlen percig sem. Felvettem az álcát, azért, hogy többen kedveljenek, hogy ne a szerencsétlen legyek Miamiból, akit mindig kicsúfoltak, hanem én legyek az, aki másokon nevet, én emelkedjek magasra, az én szavam számítson mindenkinek, az én ölembe hulljanak a csajok. És tudjátok mi a vicces az egészben? Pontosan megtörtént mindent, teljesült a vágyaim, és közben mégis üres, eldobható emberré váltam a felszín alatt.

Gondolatmenetemből egy kétségbeesett kiállták zökkentett ki, így már teljesen biztosra vehettem, hogy nem hallucináltam az előbb, hanem valaki ténylegesen segítségemet kérte, és beszorult, illetve… nem, nem szorult, beragadt a mellékhelységbe. De mégis hogyan? Kulcs sehol, vagyis elvihették, esetleg elromlott a zár.

Még egy kétségbeesett kiáltás, fura kántálás, torokból jövő bömbölés, na, nem sírás, bömbölés, az egészen más. Úgy éreztem odaát egy komplett dzsungelt rendeztek be, és csak nekem szól a dráma, vagy mi a fene, egy teljes oroszlánmajom alakulat rejtőzködhetett az ajtó mögött.
Meghallottam, ahogyan szavakat intézett hozzám, de csak nagyon lassan, és figyelve tudtam összerakni, ugyanis a mosdó akusztikája, ráadásul a zárt ajtó nem tettek túl jót az üzenet célba érkezésének. Oké, tehát beszorult, és segítenem kell, ráadásul cserébe bármit kaphatok. Na, ezen azonnal elvigyorodtam, eszembe jutott egy nagyon perverz dolog, amit be is vetettem, feszültség oldása-képen.
- Bármit…? – kérdeztem kissé hitetlenkedve, de közben mosolyogtam. Szerencsére nem láthatta az arcomat, így könnyedebben tudtam hazudni hangszínnel. – Ilyen szavakkal ne dobálózz, mert én eléggé bármit ember vagyok, és az én bármim lehetséges a te erkölcsi mércédet szétrobbantja… - kezemet a kilincsre csúsztattam, és lazán lenyomta.
Persze nem nyílt ki, mégis mi a fenére számítottam? De úgy őszintén… Sóhajtottam egyet, újra megpróbáltam, semmi eredménye. Kissé erőszakosabban nyomtam le, mire azt vettem észre, hogy jajj de könnyű lett ez a kilincs…! Na, ja… mert a kezemben maradt.
– Ööö… nem akarlak elkeseríteni, kedves Idegen, de asszem jó nagy szarban vagyunk… Mondd neked az valamit, hogy letört kilincs?

Megjegyzés: Bonyodalmak nélkül mit ér az élet? xD
Zene: 30 seconds to Mars - From yesterday (acoustic)
Szavak száma: 581