>>Sometimes I get so weird, I ever freak myself out...<< [Emily]

Az óra további részében már nem tudtam koncentrálni, nem sikerült a munkám, s a tanárnő nem az enyémet választotta ki arra a rendezvényre. Ennek ellenére halkan megsúgta, hogy ad még egy lehetőséget, mivel látta, hogy milyen jól indult és hogy a fiú megzavart a feladatban...Még jó, hogy csak ennyit vett észre, és nem folytatta tovább a témát. A többiek igen gyorsan hagyták el a termet, az ajtót be sem csukták, úgy távoztak a teremből, mint egy csorda. Én persze végig arra gondoltam, hogy igent mondtam a fiú fényképezésére és hogy majd megkeres valahol. Már csak a gondolattól is megremegett a lábam, úgy éreztem, hogy az egész napom felfordult tőle és nem értettem, hogy mi történik velem.

Lassan összepakoltam a dolgaimat, majd utolsóként hagytam el a termet, amit gondosan be is csuktam, figyelve, hogy ne zajongjak, mivel a szomszédos teremben ekkor már megkezdődött a tanítás. Ahogy becsuktam a terem ajtaját, tekintetem azonnal kiszúrta a cetlit, amely a terem számozásának helyét bitorolta. Nagyokat pislogtam, mire sikerült elolvasnom teljes egészében az üzenetet: "15:20, első emelet, hármas terem, kérlek, ne késs! Addig is ölellek...Dominic!"

Bizonyára csak hallucinálok, gondoltam, s gyorsan a kezeim közé halásztam a papírost, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Talán még háromszor olvastam végig, mire leesett, hogy minden egyes szót jól értelmeztem. Ölel??? Egek, a rosszullét kerülgetett, a lábaim megremegtek és azt sem tudtam, hogy mibe kapaszkodjak, jobb híján a falnak támaszkodtam, s pár pillanatig nagyokat lélegeztem, hogy lenyugodjak.

Pár perccel később, cetlivel a kezemben indultam a kollégiumi szobámba, gyorsan lerángattam magamról az agyagos ruhákat, majd rendbe szedtem magam a fürdőszobában. Ideges voltam, nem tudtam hová tenni ezt a találkát, én hülye. Miben is reménykedtem, hogy egy randi? Igen, titkon, a sorokból erre következtettem, hisz azt valóban hülyeségnek tartottam , hogy pont engem akarna fotózni, bár az még nagyobb hülyeség, ha csak velem szeretne találkozni. Egy ideig ücsörögtem az ágyon, semmi kedvem sem volt kitenni a lábam, de eszembe jutottak azok a szemek, s a kérés, hogy segítsek rajta. Nem volt szívem cserben hagyni, ezért erőt vettem magamon, felkaptam egy pingvines pólót, a kantáros farmernadrágomat, egy kék-piros kockás, hosszú ujjú inget, visszavettem a szemüvegem, s a lábaimra húztam egy festékcseppes kínai sportcipőt. A tükörbe nézve még így sem voltam szívderítő látvány, pláne nem a feltűzött hajammal, de ekkor hallottam az óra kattanását, s tudtam, hogy kevesebb mint öt percem van az épület másik végébe érni.

Rohantam is, szedtem a lábaimat, ahogy csak tudtam és sikeresen el is botlottam a cipőfűzömben félúton. Szerencsére, most időben kitettem a tenyereimet, így nem sérültem meg. Miután felpattantam, tovább szaladtam, majd a teremhez érve lelassítottam, rendeztem a légvételemet, sóhajtottam egyet, s lélekben felkészültem arra, hogy ott lesz bent és vár rám. Annyira ideges lettem, hogy máris éreztem, hogy az arcomon pír játszadozik. Halkan kopogtattam, majd kicsit félve léptem be a terembe. Először őt nem is láttam, csak az állványokat, de pár pillanattal később kiszúrtam, s zavartan rápillantottam.
- Szi...szia - köszöntem, de a gondolataimban még mindig a sorai ismétlődtek. Ölellek, ölellek, ölellek...

Köszönésemmel úgy tűnt, hogy ismét sikerült gubancot okoznom, mert Dominic majdnem hátraesett. Gondolhattam volna, hogy én csak ilyen ijesztő hatással tudok rá lenni. Máris elvetettem a fejemben azt a gondolatot, hogy talán valami másért hívott engem ide. Milyen naiv is vagyok, már végre észhez térhetnék és rájöhetnék arra, hogy én csak Emily vagyok, az agyagos lány, akit hívnak, ha baj van, akivel gúnyolódnak, ha jó hangulatot szeretnének. Szimplán csak Emily...Némi bűntudattal hajtottam le a fejem, s a földet kezdtem bámulni.
- Nem akartam rád ijeszteni, sajnálom. - csusszantak ki a halk szavak ajkaimon, majd lassan felemeltem a tekintetem, s figyeltem a felém közeledő fiút, aki bátortalan léptekkel, de felém sétált. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, vagy mit keresek itt, sikerült most is zavarba hoznia.
- Én...én...- próbáltam valamit kinyögni, hogy megtörjem a csöndet, de semmi értelmes dolog nem jutott az eszembe, s mikor kezei a vállaimhoz értek, szinte ledermedtem, s résnyire nyílt ajkakkal pillantottam fel rá, azokba a kék szemekbe. Nem értettem, hogy miért csinálja ezt, de sikerült annyira zavarba hoznia, hogy legszívesebben menekültem volna a közeléből, mégis, úgy ácsorogtam ott előtte, mintha megállt volna az idő.
- Aha - nyögtem végül a választ, majd észhez tértem, s gyorsan hozzá toldottam még pár szót.
- Igen, kezdjük, csak mond, hogy mit csináljak, ha szükség van rá, akkor hozok néhány agyagedényt, vagy agyagot, vagy...bármit. - Hadartam el a dolgaimat, miközben hátrébb léptem tőle, majd karjaimat védekezően összefontam magam előtt. Gratulálok Emily, te aztán tényleg egy nagy lúzer vagy...Korholtam magamat gondolataimban, majd újra Dominicra vezettem a tekintetem.
- Hogyan is gondoltad ezt a fényképezést? - tettem fel a kérdést, miközben összehúztam magam előtt a kék-piros kockás inget, tornacipős lábaim pedig egymás felé pipáltak, ahogy megálltam az egyik állvány közelében.

Csak pislogtam a szemüvegem mögül, figyeltem rá, s a szavaira. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de úgy éreztem, mintha valami bántaná, kicsit furcsának tűnt, de nem igazán akartam előhozakodni a kérdéseimmel, hisz még a délutáni eset miatt is szégyelltem magam. Ahogy beszélni kezdett, lassan rádöbbentem arra is, hogy valóban csak egy fotózásról lesz szó. Én naiv, miben is reménykedtem? Kicsit ostobának éreztem magam, még szerencse, hogy semmi meggondolatlan mondat sem csusszant ki a számon. Így megmaradt nekem az a különleges érzés, amire nem tudtam rájönni, hogy mitől volt. Elhatároztam, hogy összpontosítok a feladatra és segítek Dominicnak, hogy sikerüljön a feladata és a tanára ne csapja ki a csoportjából. Végül is én tehetek róla, hogy így járt, ez a minimum, hogy helyrehozom. Ingem ujjának a szélét gyűrögetve léptem hátrébb, majd figyeltem az állványokat, a középen elhelyezett széket, a kifeszített lepedőket és paravánokat, s azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan is fogok mutatni azokon a képeken? Eközben Dom mondta, hogy mit kellene csinálnom, s a végére nagyjából ismételten rá tudtam koncentrálni.
- Öhm, az agyagozó korongra gondolsz? - kérdeztem vissza egy apró mosollyal az ajkaimon. Aranyosnak tűnt, hogy nem tudta, mihez is kezdjen a számára ismeretlen tárgyakkal. Aranyos?? Már megint olyan gondolatok jutottak eszembe, amikkel korábban nem foglalkoztam. Ismét összpontosítani kezdtem, hogy azt csináljam, ami a feladat, s ne agyagozzak szanaszét mindent. Még tiszta kezeimmel a hajgumiból kicsúszott hajszálakat a füleim mögé igazítottam, szarukeretes szemüvegem feljebb toltam az orromon, ingeim ujjait kicsit feltűrtem, kézhez vettem egy kis agyagot, elhelyeztem a korongon, bevizeztem az ujjaimat, jobb lábammal lassan elkezdtem taposni a pedált, csak finoman, s a korong, rajta az agyaggal lassan forogni kezdett az ujjaim között, melyből pillanatok alatt kialakítottam egy egyszerű edényformát. Nagyon koncentráltam, hogy ne rontsam el, éreztem a tekintetét, láttam a vaku fényét, s igen zavarban voltam. Engem sosem fotózott senki, most meg egy egész sorozat készül rólam, s a munkáimról...Mivel valahogy csökkenteni akartam a zavarom, úgy döntöttem, hogy azt a módszert alkalmazom, amit otthon is. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, s mikor újra kinyitottam azokat, dúdolni kezdtem, egész halkan egy dalt.
- Somewhere over the rainbow...- halkan gördítettem a szavakat, s csak a kezeim között munkálódott anyagra figyeltem. Olyan dallamot dúdoltam, amit kiskoromban anyukám énekelt nekem. Mára már csak ez maradt, az ének, s az agyagozás szeretete. Ez az egy dolog volt, ami mindig ki tudott kapcsolni, s megszüntette számomra a környezetem. Mindez sikerült, s ekkor már Dominicra sem figyeltem, csak arra, hogy csináljam azt, ami a legjobban megy. Ekkor azonban kicsúszott a hajgumi a hajamból, a hajam pedig előreomlott, s mindez kiszakított a néhány pillanatig tartó varázsból.
- Jaj, ne haragudj..- szólaltam meg.
- Így nem tudom folytatni...adnál egy törülközőt? Fel kell kötnöm a hajam...- pillantottam rá bocsánatkérően.

Elég ridegen válaszolt, s őszintén rosszul esett, de mire is számítottam? Ostoba voltam, hogy hiú ábrándokba kergettem magam vele kapcsolatban. Itt most csak egy dolog számít, ő elkészíti a képeket, én pedig csöndben modellt ülök neki, ő nem bukik meg, én meg nem érzem magam hibásnak amiatt, hogy a tanárnő kitiltotta őt a termünkből. Már nem is reagáltam erre az ízetlen mondatára, inkább csak beletörődtem abba, hogy ő sohasem fog úgy tekinteni rám, ahogy én szeretném. Elkezdtem az agyagozást, a kis dallam dúdolása is segített, ráadásul Dominic sem dugta a képembe a kameráját úgy, hogy ellehetetlenítse a feladatot, így én csináltam azt, amihez értek, ő meg talán fényképezett. Vagyis biztosan, mert hallottam pár kattanást, igaz nem túl sokat. Ám ekkor az a fránya hajgumi elvágott mindent, s az arcomba lógó hajszálakkal nem igen tudtam bármit is kezdeni. Miközben vártam a törölközőt, hogy megtisztítsam a kezeim, ő egy furcsa kérdést tett fel. Furcsa volt és bevallom, meglepett, hogy a korábbi reakciója ellenére érdeklődik felőlem.
- Hogyan? - kérdeztem vissza, ahogy a szemeibe pillantottam, ő ekkor térdelt le mellém, s összefogta a hajamat. Már csak ez kellett, mintha direkt játszana velem, a szívem hevesebben kezdett verni, annak ellenére is, hogy próbáltam valami egész másra gondolni. Hogy annyira ne tűnjek zavartnak, gyorsan töröltem a kezeimet, bár szerintem nem hogy lepleztem magam, sokkal inkább felfedtem az idegességem. Hisz ki az, aki úgy törli a kezeit, mint valami őrült?
- Öh, igen, felfogva hordom. - feleltem, miközben újra rápillantottam, s elfogott az az érzés, úgy vonzott a tekintete és az ajkai. Egy pillanatra valami hülyeség villant át a fejemben, de nem akartam megtenni. Ő közben összefogta a hajamat egy befőttes gumival.
- Jó lesz, köszi! - vágtam rá gyorsan, majd zavaromban hirtelen felpattantam a székről, de ekkor lefejeltem az egyik állványt, ettől elveszítettem az egyensúlyomat és hátraestem, velem együtt dőlt az állvány is, csak éppen Dominic felé. Eközben én sikeresen landoltam a talajon, egész pontosan fenékre billentem.
- jajj, jajj, jól vagy? Nem ütött agyon az állvány? Velem csak a baj van. - mondtam szomorúan, mikor rájöttem, hogy nincs meg a szemüvegem. Rettentő homályos volt minden, csak körvonalakat láttam.
- Dominic, jól vagy? Nem láttad valahol a szemüvegem? - kérdezgettem, közben négykézlábra állva tapogattam a talajt , de a kezem ekkor a bokájára tévedt.
- Hoppá, ez nem szemüveg. - mondtam zavartan, s gyorsan visszarántottam a kezemet...