>>Sometimes I get so weird, I ever freak myself out...<< [Emily]

Posts : 48 Join date : 2009. Oct. 05.

Egy ideig még magam elé bámultam, Emily túl gyorsan tűnt el, válaszolni sem hagyott időt, egyszerűen megfordult, és elrohant. Talán csak nem akarta észrevenni mennyire mások vagyunk, vagy éppen észrevette, és azért nem maradt egy helyben? Akármi is játszódott le benne, az tény, hogy inkább elszaladt, minthogy köszönhettem volna neki. Én igazából nem is utáltam ezt a lányt, sosem tudtam volna.
Az igaz, hogy egy nagy rakás szerencsétlenségként viselkedett, és tulajdonképpen a saját, valamint környezetében élő társai életét is egy másodperc alatt kiolthatná, akkora rossz ómen bújik meg benne, vagyis annyira béna, de ettől függetlenül egy cseppnyi rosszindulatot nem lehet látni. Bizony… Emily tipikusan az a jó lány volt, akibe nem szabad belekötni, mert semmit sem vétett az emberiség ellen. Na, igen… van az a könyv, az a… Twilight, vagy mi, na abban is ilyesmi a főkarakter, Bella, tiszta szerencsétlen.

Előre toltam válltáskámat, kihalásztam belőle egy tollat, hozzá kitéptem egy papírlapot valamelyik füzetemből, és a következőket firkantottam rá: 15:20, első emelet, hármas terem, kérlek, ne késs!
Elolvastam újra, meg újra, mielőtt tovább indultam volna… Valami nem stimmelt, pontosabban velem nem stimmelt, mert akármennyire is haragudtam az ügyetlenségére, attól még sajnáltam… ahogyan azt is, hogy kinevették majdnem mindannyian. Az viszont teljesen az én hibám, nem kellett volna ennyire bénának lennem, neki sem, de… na, ketten hoztuk össze, és megérdemli, hogy kihúzzam a szarból, vagy valami tekintélyt varázsoljak neki. Felemeltem a tollamat, és még ennyit odaszúrtam a végére: Addig is… ölellek: Dominic.
Tudtam mennyire túlzásba estem, de… ennyi járt neki, miután leüvöltöttem, nem? A papírt egyenesen az ajtóra nyomtam, mégpedig ahová az osztály neve, meg a terem száma volt csúsztatva. Kicseréltem… csak remélni mertem, hogy egy ilyen stréber ráles, mielőtt tovább indulna.

Negyed négykor már mindent beállítottam a teremben. Fotósszertárból szedtem el állványokat, beállítottam a fényeket, nem túl precízen, hiszen tudtam, hogy Emily-hez is igazítanom kell a dolgokat. Kissé idegesen járkáltam fel-alá, sosem éreztem még ilyesmit. Valaki tönkretette majdnem a gépemet, és csak abban az egy emberben bízhatok, elhívtam egy komplett felszerelés közé, mikor két ballábas…
Egyébként nem romlott el a gépem, majdnem két órán át foglalkoztam vele, nehogy végleg búcsút inthessek neki. Sikerült kitisztítani… Kattogtattam párat, majd az órára pillantottam. 15:17, még van ideje… három perc, három perc, három perc.

Posts : 15 Join date : 2009. Oct. 06.

Az óra további részében már nem tudtam koncentrálni, nem sikerült a munkám, s a tanárnő nem az enyémet választotta ki arra a rendezvényre. Ennek ellenére halkan megsúgta, hogy ad még egy lehetőséget, mivel látta, hogy milyen jól indult és hogy a fiú megzavart a feladatban...Még jó, hogy csak ennyit vett észre, és nem folytatta tovább a témát. A többiek igen gyorsan hagyták el a termet, az ajtót be sem csukták, úgy távoztak a teremből, mint egy csorda. Én persze végig arra gondoltam, hogy igent mondtam a fiú fényképezésére és hogy majd megkeres valahol. Már csak a gondolattól is megremegett a lábam, úgy éreztem, hogy az egész napom felfordult tőle és nem értettem, hogy mi történik velem.

Lassan összepakoltam a dolgaimat, majd utolsóként hagytam el a termet, amit gondosan be is csuktam, figyelve, hogy ne zajongjak, mivel a szomszédos teremben ekkor már megkezdődött a tanítás. Ahogy becsuktam a terem ajtaját, tekintetem azonnal kiszúrta a cetlit, amely a terem számozásának helyét bitorolta. Nagyokat pislogtam, mire sikerült elolvasnom teljes egészében az üzenetet: "15:20, első emelet, hármas terem, kérlek, ne késs! Addig is ölellek...Dominic!"

Bizonyára csak hallucinálok, gondoltam, s gyorsan a kezeim közé halásztam a papírost, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Talán még háromszor olvastam végig, mire leesett, hogy minden egyes szót jól értelmeztem. Ölel??? Egek, a rosszullét kerülgetett, a lábaim megremegtek és azt sem tudtam, hogy mibe kapaszkodjak, jobb híján a falnak támaszkodtam, s pár pillanatig nagyokat lélegeztem, hogy lenyugodjak.

Pár perccel később, cetlivel a kezemben indultam a kollégiumi szobámba, gyorsan lerángattam magamról az agyagos ruhákat, majd rendbe szedtem magam a fürdőszobában. Ideges voltam, nem tudtam hová tenni ezt a találkát, én hülye. Miben is reménykedtem, hogy egy randi? Igen, titkon, a sorokból erre következtettem, hisz azt valóban hülyeségnek tartottam , hogy pont engem akarna fotózni, bár az még nagyobb hülyeség, ha csak velem szeretne találkozni. Egy ideig ücsörögtem az ágyon, semmi kedvem sem volt kitenni a lábam, de eszembe jutottak azok a szemek, s a kérés, hogy segítsek rajta. Nem volt szívem cserben hagyni, ezért erőt vettem magamon, felkaptam egy pingvines pólót, a kantáros farmernadrágomat, egy kék-piros kockás, hosszú ujjú inget, visszavettem a szemüvegem, s a lábaimra húztam egy festékcseppes kínai sportcipőt. A tükörbe nézve még így sem voltam szívderítő látvány, pláne nem a feltűzött hajammal, de ekkor hallottam az óra kattanását, s tudtam, hogy kevesebb mint öt percem van az épület másik végébe érni.

Rohantam is, szedtem a lábaimat, ahogy csak tudtam és sikeresen el is botlottam a cipőfűzömben félúton. Szerencsére, most időben kitettem a tenyereimet, így nem sérültem meg. Miután felpattantam, tovább szaladtam, majd a teremhez érve lelassítottam, rendeztem a légvételemet, sóhajtottam egyet, s lélekben felkészültem arra, hogy ott lesz bent és vár rám. Annyira ideges lettem, hogy máris éreztem, hogy az arcomon pír játszadozik. Halkan kopogtattam, majd kicsit félve léptem be a terembe. Először őt nem is láttam, csak az állványokat, de pár pillanattal később kiszúrtam, s zavartan rápillantottam.
- Szi...szia - köszöntem, de a gondolataimban még mindig a sorai ismétlődtek. Ölellek, ölellek, ölellek...

Posts : 48 Join date : 2009. Oct. 05.

Egyre idegesebben pillantottam az órára, minden egyes másodperccel nőtt bennem a feszültség. Miért vállaltam el egy ekkora hülyeséget? Meg fognak ölni, a saját tanárom belez majd ki, és ennek csakis annyi az oka, hogy Emily akkor megijedt tőlem, pontosabban a lencsétől, meg a tekintetemtől. Léptem egyet előre, egyenesen a szemben álló tükör felé, felhúztam szemhéjaimat, hogy jobban lássam szememet, bár, erre a mozdulatra igazából nem sok szükségem volt, hiszen már messziről vakított kéksége. Sosem figyeltem meg különösebben, mindig mindenki dicsérte, egyedül én nem láttam annyira különlegesnek.

Egyedül a teremben mégis úgy láttam, hogy nem is olyan csúnya ez a szempár, a sajátom, tényleg ül bennük valami megfejthetetlenség, amiből sosem menekülök meg. Hirtelen magam mögött láttam Joyce-t, amint vidáman integetett nekem, mosolygott, és kacsintott egyet. Lendületből megfordultam, nem volt ott senki. Még egyszer a tükörbe pillantottam, ezúttal Georgie kacsintgatott rám. Persze lendületből megint nem láttam senkit, egyedül álldogáltam a teremben.
Lehunytam szemeimet, igyekeztem a maradék ép eszemet megtartaná, már ha létezett még olyasmi. Egy emlék vágódott belém, méghozzá iszonytató erővel.
-Oké, csakhogy tisztázzuk…! Most elviszel bulizni? – Georgie fülig érő szájjal nézett rám.
- Persze – feleltem mosolyogva. – Fasza lesz, hidd el… - sebességet váltottam, bekanyarodtunk a lakott területre. – Sosem tennék veled olyat, ami gázos… érted? Tudom mi a dörgés, minden rendben lesz.
- Dom… - megköszörülte a torkát. – Tudtál róla, hogy annyira nem is menő ez a szöveg?
Oldalra pillantottam hitetlenkedő arccal.
- Na ne! Pedig már hozzászoktam – nem vettem annyira komolyan.
- Szerintem sokkal menőbb lenne, ha azt mondanád, amit gondolsz is – suttogta.
Hitetlenkedve pillantottam rá, majd tekintetemet egyenesen az útra szegeztem. – Nem értesz ehhez, Georgie… de majd, majd ma megérted – sóhajtottam egyet.

Hirtelen kivágódott az ajtó, mire majdnem hanyatt estem, hiszen miközben révedeztem, pont a padnak dőltem, nehogy az emlék borítson meg. Erre… na vajon ki borított meg majdnem azon a napon másodszor? E-m-i-l-y.
- Basszus…! – kiáltottam fel a megilletődöttségtől. Nem akartam ráijeszteni, de gyanítottam ez megint sikerült. – Szia… – tettem felé egy kósza lépést.
Gerogie emléke sebet tépett fel a lelkemen, amit nem tudtam volna beforrasztani, éppen ezért még egy lépést tettem felé, majd még egyet, majd még egyet, még egyet, és még egyet, egészen addig, míg közel nem értem hozzá. Végignéztem a ruháin, már előre tudtam mennyire nehéz melónk lesz, ezért csak barátian átkaroltam vállait. Kellett, hogy végre legyen egy emberi kapcsolatom is, közel… valaki, akit nem teszek tönkre, akit nem tettem tönkre, aki… csodálattal tud rám nézni, mint annak idején Georgie.
- Kicsit… késtél, de nem gond… Öhm, kezdhetünk? – nem voltam képes elengedni, pedig tudtam, hogy mennyire helytelenül cselekszem.

Posts : 15 Join date : 2009. Oct. 06.

Köszönésemmel úgy tűnt, hogy ismét sikerült gubancot okoznom, mert Dominic majdnem hátraesett. Gondolhattam volna, hogy én csak ilyen ijesztő hatással tudok rá lenni. Máris elvetettem a fejemben azt a gondolatot, hogy talán valami másért hívott engem ide. Milyen naiv is vagyok, már végre észhez térhetnék és rájöhetnék arra, hogy én csak Emily vagyok, az agyagos lány, akit hívnak, ha baj van, akivel gúnyolódnak, ha jó hangulatot szeretnének. Szimplán csak Emily...Némi bűntudattal hajtottam le a fejem, s a földet kezdtem bámulni.
- Nem akartam rád ijeszteni, sajnálom. - csusszantak ki a halk szavak ajkaimon, majd lassan felemeltem a tekintetem, s figyeltem a felém közeledő fiút, aki bátortalan léptekkel, de felém sétált. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, vagy mit keresek itt, sikerült most is zavarba hoznia.
- Én...én...- próbáltam valamit kinyögni, hogy megtörjem a csöndet, de semmi értelmes dolog nem jutott az eszembe, s mikor kezei a vállaimhoz értek, szinte ledermedtem, s résnyire nyílt ajkakkal pillantottam fel rá, azokba a kék szemekbe. Nem értettem, hogy miért csinálja ezt, de sikerült annyira zavarba hoznia, hogy legszívesebben menekültem volna a közeléből, mégis, úgy ácsorogtam ott előtte, mintha megállt volna az idő.
- Aha - nyögtem végül a választ, majd észhez tértem, s gyorsan hozzá toldottam még pár szót.
- Igen, kezdjük, csak mond, hogy mit csináljak, ha szükség van rá, akkor hozok néhány agyagedényt, vagy agyagot, vagy...bármit. - Hadartam el a dolgaimat, miközben hátrébb léptem tőle, majd karjaimat védekezően összefontam magam előtt. Gratulálok Emily, te aztán tényleg egy nagy lúzer vagy...Korholtam magamat gondolataimban, majd újra Dominicra vezettem a tekintetem.
- Hogyan is gondoltad ezt a fényképezést? - tettem fel a kérdést, miközben összehúztam magam előtt a kék-piros kockás inget, tornacipős lábaim pedig egymás felé pipáltak, ahogy megálltam az egyik állvány közelében.

Posts : 48 Join date : 2009. Oct. 05.

Éreztem, hogy teljesen más elképzeléseink vannak a délutánnal kapcsolatban, Emily azonban még erre is rátett egy lapáttal, mert hol így, hol úgy viselkedett. Először éreztem hogyan gyorsul fel lélegzete, ami azt jelentette, hogy szívverése is. Kissé zavartan köhintettem párat, ugyanis pontosan tudtam mire gondol. Összezavarodott, amiért én nagyon felelőtlenül, és ostobán megöleltem Őt, vagyis csak átkaroltam, mégis olyan kémiai reakciókat indítottam el benne, hogy magam is megijedtem.

Örültem, amikor következő lépéseként egyszerűen hátrált, karjait összefonta maga előtt, és tartózkodóan, bizonytalanul pislogott mindenfelé. Engem elözönlöttek az emlékek megint, feszülten, és fájdalomtól lüktetően fordultam el tőle, az egyik állványhoz léptem, és birizgálni kezdtem a kábeleket. Mi mást tehettem volna: Georgie kísértetiesen hasonlít Emily-re, mindketten lúzernek számítottak, mindketten csodálattal néztek rám, annyi különbséggel, hogy Gerogie sosem férfiként kezelt, ellenben Emily már érezte nyelvemet szájában.

Sose vetemednék ilyesmire… Nincs nekem bajom a lúzer csajokkal… nincs ám, na jó, igen, van… de hát, embere, fogszabályzós! És öltözködni sem tud, és, és… az a haj!
- Nem ijesztettél rám… - suttogtam összepréselt ajkakkal. Mégis mit kellett volna mondanom? Hogy megijedtem, amiért éppen eszembe jutott hogyan tettem tönkre egy 17 éves fiú életét, és hogy ezt mennyire gyűlöltem magamban, és mennyire fájt emlékeznem rá, és, hogy pont akkor nyitott be, és én kurvára megijedtem? Ilyet nem mond az ember csak úgy.
- Hogy mit csinálj…? – szembefordultam velem. - Na, itt van a… izé, nem tudom mi a neve, csak elloptam a termetekből… gondoltam, csinálhatnál egy vázát, vagy eljátszhatnád, hogy fested, nem értek hozzá, szóval… segítenél kicsit? Élethűen kellene ábrázolni az agyagozást, te meg ezt csinálod egész nap – halványan elmosolyodtam.
Valahogy kevésbé feszültté szerettem volna tenni a beszélgetést, mégsem sikerült. Emily… olyan ártatlan volt, kedves, aranyos, és végtelenül kevés hozzám. Úristen! Mikor fogok végre rájönni, hogy a látszat az semmi? Az egy nagy nuku…?

Posts : 15 Join date : 2009. Oct. 06.

Csak pislogtam a szemüvegem mögül, figyeltem rá, s a szavaira. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de úgy éreztem, mintha valami bántaná, kicsit furcsának tűnt, de nem igazán akartam előhozakodni a kérdéseimmel, hisz még a délutáni eset miatt is szégyelltem magam. Ahogy beszélni kezdett, lassan rádöbbentem arra is, hogy valóban csak egy fotózásról lesz szó. Én naiv, miben is reménykedtem? Kicsit ostobának éreztem magam, még szerencse, hogy semmi meggondolatlan mondat sem csusszant ki a számon. Így megmaradt nekem az a különleges érzés, amire nem tudtam rájönni, hogy mitől volt. Elhatároztam, hogy összpontosítok a feladatra és segítek Dominicnak, hogy sikerüljön a feladata és a tanára ne csapja ki a csoportjából. Végül is én tehetek róla, hogy így járt, ez a minimum, hogy helyrehozom. Ingem ujjának a szélét gyűrögetve léptem hátrébb, majd figyeltem az állványokat, a középen elhelyezett széket, a kifeszített lepedőket és paravánokat, s azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan is fogok mutatni azokon a képeken? Eközben Dom mondta, hogy mit kellene csinálnom, s a végére nagyjából ismételten rá tudtam koncentrálni.
- Öhm, az agyagozó korongra gondolsz? - kérdeztem vissza egy apró mosollyal az ajkaimon. Aranyosnak tűnt, hogy nem tudta, mihez is kezdjen a számára ismeretlen tárgyakkal. Aranyos?? Már megint olyan gondolatok jutottak eszembe, amikkel korábban nem foglalkoztam. Ismét összpontosítani kezdtem, hogy azt csináljam, ami a feladat, s ne agyagozzak szanaszét mindent. Még tiszta kezeimmel a hajgumiból kicsúszott hajszálakat a füleim mögé igazítottam, szarukeretes szemüvegem feljebb toltam az orromon, ingeim ujjait kicsit feltűrtem, kézhez vettem egy kis agyagot, elhelyeztem a korongon, bevizeztem az ujjaimat, jobb lábammal lassan elkezdtem taposni a pedált, csak finoman, s a korong, rajta az agyaggal lassan forogni kezdett az ujjaim között, melyből pillanatok alatt kialakítottam egy egyszerű edényformát. Nagyon koncentráltam, hogy ne rontsam el, éreztem a tekintetét, láttam a vaku fényét, s igen zavarban voltam. Engem sosem fotózott senki, most meg egy egész sorozat készül rólam, s a munkáimról...Mivel valahogy csökkenteni akartam a zavarom, úgy döntöttem, hogy azt a módszert alkalmazom, amit otthon is. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, s mikor újra kinyitottam azokat, dúdolni kezdtem, egész halkan egy dalt.
- Somewhere over the rainbow...- halkan gördítettem a szavakat, s csak a kezeim között munkálódott anyagra figyeltem. Olyan dallamot dúdoltam, amit kiskoromban anyukám énekelt nekem. Mára már csak ez maradt, az ének, s az agyagozás szeretete. Ez az egy dolog volt, ami mindig ki tudott kapcsolni, s megszüntette számomra a környezetem. Mindez sikerült, s ekkor már Dominicra sem figyeltem, csak arra, hogy csináljam azt, ami a legjobban megy. Ekkor azonban kicsúszott a hajgumi a hajamból, a hajam pedig előreomlott, s mindez kiszakított a néhány pillanatig tartó varázsból.
- Jaj, ne haragudj..- szólaltam meg.
- Így nem tudom folytatni...adnál egy törülközőt? Fel kell kötnöm a hajam...- pillantottam rá bocsánatkérően.

Posts : 48 Join date : 2009. Oct. 05.

Hátborzongató volt figyelni hogyan kezdi lassan elveszíteni fejét a közelemben. Persze ennek különösebben látható jeleit nem leltem, de tudtam, fogalmam sincs honnan vagy miért, ez olyan dolog, amit az ember kétségek nélkül, egyszerűen, mégis tisztán tud, és képtelen kiverni a fejéből. Mit mondhattam volna neki? Ha tüzetesebben végig nézett rajta az ember, akkor láthatta mennyire jó alapanyagból készült, csak éppen a csomagolópapírt, és kellékeket szúrta el valaki, de nagyon, gyanítom Ő.
Kissé zavartam léptem párat, mire Emily is kapcsolt, és lassan kezdett kialakulni a fotós, fotózott személy közötti bensőségesnek nem nevezhető kapcsolat. Fogalmam sem volt hogyan reagáljak, ha már egyszer volt olyan kedves, és tényleg eljött, pedig simán hagyhatta volna, hogy megbukjak, vagy megszivasson Stevenson, de nem… Emily meg akart menteni, bizonyos szemszögből, viszont ennek komoly vonzataként benedvesedett a bugyija, valahányszor rám pillantott.

Sürgősen helyre kellett volna tennem a kapcsolatunkat, visszaterelni a helyes mederbe, hogy Ő is értse mennyire lehetetlen dolog Dominic Sanders-nek kikezdeni egy olyan csajjal, mint Ő, de mégis, hogyan közölhettem volna egy lánnyal, főként vele, akitől a jobb jegyemet reméltem, hogy totál lúzer, és nincs az a helyzet, hogy Ő meg én egy helyen tartózkodjunk, romantikus értelemben véve. Lerombolni az álmait? Hah, mekkora egy öntelt seggfej vagyok! Az is lehet, hogy tényleg csak segíteni akar, nincs benne semmilyen szexuális szándék, sőt, mi több, csak helyesnek tart, ez minden… Helyesnek tart, és bocsánatot szeretne kérni ezzel a fotózással, ennyi van… nem több, nem több!
Ahogy egyre jobban sulykoltam magamban mennyire nem tetszem neki, annál jobban tudtam, hogy de.

- Aham, az agyagozó korong, vagy nevezd, aminek akarod – kissé tartózkodóan köhintettem egyet, majd hátat fordítottam neki és kézfejemet ajkaimnak szorítottam, hiszen nagyon haragudtam magamra.
Nem érdemelte meg, hogy ennyire moslékul bánjak vele, de vajon mi a rosszabb, ha elhitetem vele, hogy lenne esélye, vagy tisztázom a helyzetet?
Mire visszafordultam már csinálta a vázáját, ingujját föltűrte, haja nagyon bénán állt, szemüvegétől tulajdonképpen nem láttam a szemét, és még sorolhatnánk. Próbáltam többféle szögből is fényképezni, de kizártnak tartottam, hogy ilyen stílusban készülhetnek normális képek is. Az egész csajt bedugtam volna egy Los Angeles-i, vagy Mimami-ban lévő szalonba.

A hajgumi hirtelen átvette az irányítást, és egyenesen a földre hullott, aminek hála előreomlottak hajtincsei, így arcának egy sokkal szebb, stílusosabb, nőiesebb formát adtak. Amikor törölközőt kért tőlem, csak előre léptem, a gépemet leraktam az egyik asztalra, majd egyenesen Emily mellé térdeltem, és ujjaimmal hátrafogtam néhány hajtincset, de még így is a többség előre omlott, úgy tekertem, mintha csak két tincs körbeölelhetné az összes többit.
- Te mindig felfogva hordod a hajad? Tudod, így sokkal szebb lenne – mondtam komolyan, és a zsebemben kotorásztak néhány befőttesgumi után, párat mindig magamnál tartottam, és reménykedtem, hogy rögzíthetem frizuráját átmenetileg ilyen hétköznapi eszközzel is.

Posts : 15 Join date : 2009. Oct. 06.

Elég ridegen válaszolt, s őszintén rosszul esett, de mire is számítottam? Ostoba voltam, hogy hiú ábrándokba kergettem magam vele kapcsolatban. Itt most csak egy dolog számít, ő elkészíti a képeket, én pedig csöndben modellt ülök neki, ő nem bukik meg, én meg nem érzem magam hibásnak amiatt, hogy a tanárnő kitiltotta őt a termünkből. Már nem is reagáltam erre az ízetlen mondatára, inkább csak beletörődtem abba, hogy ő sohasem fog úgy tekinteni rám, ahogy én szeretném. Elkezdtem az agyagozást, a kis dallam dúdolása is segített, ráadásul Dominic sem dugta a képembe a kameráját úgy, hogy ellehetetlenítse a feladatot, így én csináltam azt, amihez értek, ő meg talán fényképezett. Vagyis biztosan, mert hallottam pár kattanást, igaz nem túl sokat. Ám ekkor az a fránya hajgumi elvágott mindent, s az arcomba lógó hajszálakkal nem igen tudtam bármit is kezdeni. Miközben vártam a törölközőt, hogy megtisztítsam a kezeim, ő egy furcsa kérdést tett fel. Furcsa volt és bevallom, meglepett, hogy a korábbi reakciója ellenére érdeklődik felőlem.
- Hogyan? - kérdeztem vissza, ahogy a szemeibe pillantottam, ő ekkor térdelt le mellém, s összefogta a hajamat. Már csak ez kellett, mintha direkt játszana velem, a szívem hevesebben kezdett verni, annak ellenére is, hogy próbáltam valami egész másra gondolni. Hogy annyira ne tűnjek zavartnak, gyorsan töröltem a kezeimet, bár szerintem nem hogy lepleztem magam, sokkal inkább felfedtem az idegességem. Hisz ki az, aki úgy törli a kezeit, mint valami őrült?
- Öh, igen, felfogva hordom. - feleltem, miközben újra rápillantottam, s elfogott az az érzés, úgy vonzott a tekintete és az ajkai. Egy pillanatra valami hülyeség villant át a fejemben, de nem akartam megtenni. Ő közben összefogta a hajamat egy befőttes gumival.
- Jó lesz, köszi! - vágtam rá gyorsan, majd zavaromban hirtelen felpattantam a székről, de ekkor lefejeltem az egyik állványt, ettől elveszítettem az egyensúlyomat és hátraestem, velem együtt dőlt az állvány is, csak éppen Dominic felé. Eközben én sikeresen landoltam a talajon, egész pontosan fenékre billentem.
- jajj, jajj, jól vagy? Nem ütött agyon az állvány? Velem csak a baj van. - mondtam szomorúan, mikor rájöttem, hogy nincs meg a szemüvegem. Rettentő homályos volt minden, csak körvonalakat láttam.
- Dominic, jól vagy? Nem láttad valahol a szemüvegem? - kérdezgettem, közben négykézlábra állva tapogattam a talajt , de a kezem ekkor a bokájára tévedt.
- Hoppá, ez nem szemüveg. - mondtam zavartan, s gyorsan visszarántottam a kezemet...