Riona K. Sullivan

Posts : 2 Join date : 2009. Oct. 11. Age : 34

Riona Kaila Sullivan
"A művész sok formában tudja gondolatait, érzéseit kifejezni. Az igazi művész nem formát alkot, hanem belső énjéből fakasztja művészetét."

Szia, szeretnék egy kicsit többet tudni rólad. Töltsd ki ezt a felvételi tesztet.

Nem lehetsz öreg és bölcs, hogyha nem voltál fiatal és őrült

TELJES NÉV Riona Kaila Sullivan
BECENÉV Riona
NEM nő
SZÜLETÉSI HELY Ennis, Írország
SZÜLETÉSI IDŐ 1990. március 15.
SZAKIRÁNY Képző- és iparművészet

APA Brian Sullivan
ANYA Margaret Sullivan
TESTVÉREK Mary Sullivan
HÁZI ÁLLAT Golden retriever, Con-nak hívják
ANYAGI HELYZET szegényes, így ösztöndíjjal tanulok itt.

Mondd ki, amit ki akarsz mondani, tedd azt, amihez kedved van, ne bánj meg semmit, és ne hagyd, hogy az emberek elgyengítsenek!

MEGJELENÉS
Körülbelül 165 centi, cseppet sem magas lány vagyok. Testem nem az a tökéletes, modell alkat, de jól érzem magam nagy általánosságban a bőrömben. Kicsit talán még túl vékony is vagyok, de inkább legyek az szerintem, mint kicsit duci, nem?
Arcom bájos, szép vonásokkal teli. Szemeim nagyok, és acélkékek. Bőröm fehér, ajkaim pedig pirosak és teltek. Gyakran mondják, hogy bájos és szép a mosolyom, bár én ezzel nem értek egyet. Az egész képet hosszú, égővörös haj teszi teljessé.
Ruházatomra leginkább az egyszerűbb, kényelmesebb darabok jellemzőek. Szeretek kockás flanelinget hordani, zöld, piros vagy esetleg kék felsőket, és csak ha nagyon muszáj, akkor magassarkút.

JELLEMRAJZ
Sokan mondják rám azt, hogy zárkózott vagyok és elvont, pedig ez egyáltalán nem igaz. Egyszerűen csak nem nyílok meg mindenféle jött-mentnek. Sőt, a bizalmamat nagyon kevesen élvezik, a húgom mellett.
Nem tartom magam afféle visszafogott, tehetetlen lánykának, akit sajnálni és védelmezni kell. Én nagyon jól elboldogulok magam is, és ha olyan helyzet alakul ki, akkor természetesen kiállok magamért, nem is akárhogyan. Nagy szám van, bár ezt a tulajdonságomat nem sűrűn használom ki. Inkább csendben vagyok, és csak akkor szólalok meg, amikor kell.
Azt hiszem, hogy be kell vallanom, roppant nagy önuralommal rendelkezem. Hiszen valódi természetem ellent mond mindannak, amit eddig elmondtam magamról. Hihetetlenül forrófejű vagyok, csak úgy túlteng bennem az ír temperamentum. A családban én vagyok az, akinek a legnagyobb szája van, és a legtöbbször felkapja a vizet. De ez csak otthon van így… máshol azért uralkodom az érzéseimen.
Örökké a függetlenségre törekszem, hogy bebizonyíthassam, érek valamit. Valahogy egyszerre köt le, és jelent biztonságot számomra a család. Hajt a becsvágy, hogy minél többet érjek el az életben, és ne csak egy szegény ír lányt lássanak bennem, hanem egy igazi művészt.
Nem félek újra és újra próbálkozni, hiszen a siker bármit megér nekem. Hiába nézek ki törékenynek, belül olyan vagyok, mint a kőszikla. Határozott é kemény.

EDDIGI ÉLETED
Meséljek az eddigi életemből? Rendben van, bár nincs túl sok beszélnivaló róla. Megszülettem, felnőttem és most itt vagyok. Ó, hogy te részletesebben vagy rá kíváncsi? Az elég ciki, mert én nem vagyok az a könnyen megnyílós,” gyere, üljünk le és mesélek neked” fajta. Jó, talán most az egyszer kivételt tehetek.
1990 márciusában születtem, az Írországbeli Ennis nevű kisvárosban. Nem volt különösebben nagy dolog a család életében. Megszokott nap volt, mintha mi sem történt volna, csak az élet velejárójaként érkeztem volna a világra. Legalábbis a tulajdon anyámnak ilyen volt. Apának én voltam a szeme fénye, akit mindennél jobban szeretett. Már az első pillanattól kezdve különleges kapocs volt közöttünk, ami az ember élete során csak egyszer lehet. Ő volt az, akitől életem során szeretetet kaptam. Hogy miért? Ennek is megvan az oka. Még pedig az, hogy anyám utál engem. A mai napig szentül meg vagyok erről győződve. Ugyanis amennyire tudom, ő feltörekvő énekes volt, mikor egy este fellángolt a szenvedély közte, és apám között. Mivel szigorúan katolikusnak lett nevelve, így miután lefeküdtek, apának el kellett vennie őt. És mit ad isten, terhes lett. Mégpedig velem. Ennél fogva úgy tekint rám, mint egy átokra, akinek élnie sem kellene. Aki tönkretette a karrierjét, és romba döntötte az életét. Velem együtt pedig apát is utálja, már a kezdetektől fogva. Nem nehéz hát kitalálni, hogy a családi életem enyhén szólva sem volt olyan, hogy egy kisgyereknek megfelelő legyen. A legtöbbet apámmal voltam, már egészen kicsi koromtól kezdve. A házban állandó volt a veszekedés és a fagyos hangulat, hála anyámnak. Megkeseredett lett, és undok. Még csak egy mosolyt sem láttam tőle. Sohasem. Ma vágyom az elismerésére, vagy csak egy ölelésre, amit sohasem fogok megkapni szerintem. Én mégis vakon hiszek ebben. Talán túlbecsülöm őt, fogalmam sincs. De térjünk csak vissza oda, hogy két éves voltam.
Ekkorra már tudtam beszélni, járni, és mindenfélét. Apa sokat járt a falubeli kocsmába, csakhogy ne kelljen otthon lennie anyámmal, így elkerülve a konfliktushelyzeteket. A legtöbbször engem is magával vitt, amiért azt hiszem, hogy nagyon hálás vagyok neki. Jó volt ott, legalább volt egy hely, ahol szeretet vett körül, ha már az otthonom hideg volt és barátságtalan. Itt melegség vett körül, és jókedv.
Egyik nap apa bejelentette, hogy kistestvérem fog születni. Egészen pontosan nem tudtam, hogy ez mivel is jár, de nagyon örültem neki, és már alig vártam, hogy az új családtag megérkezzen. Naivan vágytam arra, hogy talán lesz valaki, aki foglalkozik velem itthon. Apa egyre kevesebbet volt otthon, hogy el tudjon tartani bennünket. Mindenféle munkát vállalt, a baj csak az volt vele, hogy többnyire semmit sem fejezett be. Mindig akadt valami buta ötlete, amit én mindig élveztem, ellentétben anyámmal, aki folyton háborgott, hogy bolondságokra megy el a pénz. Akkor még nem tudtam, hogy mi az, és mennyire fontos az életben maradáshoz.
Kilenc hónappal a nagy bejelentés után világra jött a húgom, Mary. Aranyos kislány volt. Szőke haj, kék szemek. Szerettem őt az első pillanattól, éppen úgy, ahogy apa is. Azonban továbbra is én maradtam az ő szeme fénye, élete legfontosabb személye. Szegény Mary orra alá mai napig dörgöli anya, hogy csak kötelességből szülte őt, melyet a házasság szent köteléke rótt ki rá. Szerintem nevetséges az egész. Onnantól kezdve azonban nem sokat törődött velünk. Mind a ketten cseperedtünk fel, egészen gyors ütemben. Mary állandóan meg akart felelni neki. Ő is vágyott a szeretetre, amit én már nem is vártam. Folyton a kedvére tett, olyan neki, mint egy rabszolga. Még ma is, és ez engem nagyon fel tud dühíteni. Nem szeretem, hogy kihasználja őt, mikor egy cseppnyi szeretettel sem viseltetik iránta. Persze ha a húgom hagyja ezt, hát az ő döntése. Nem lehetek mindig mellette. Apa hiába próbált mind a kettőnkkel foglalkozni, valahogy mégis én voltam az, akivel kivételezett. Ennek sohasem értettem az okát, de talán nem is fontos annyira. Hát ilyen környezetben kellett nekem felnőni. Azt hiszem, hogy nem a legideálisabb egy kisgyerek számára, de valahogyan azért mégis csak túléltem.
Én iskolába mentem, míg Mary otthon maradt még két évig. Nem kellett sokat gyalogolnom, csak a faluig. Az összes környékünkön élő gyereket ismertem, és jóba voltam velük, kivétel nélkül. Mondjuk olyan helyen, ahol felnőttem, egyáltalán nem meglepő, hogy mindenki ismer mindenkit. Persze ennek vannak hátulütői is, de alapjában véve nincsen ezzel semmi probléma. A turistáknak pedig ez is annyira tetszik, de magam sem értem, hogy miért.
Az iskolában egészen jól teljesítettem, bár nem mondhatnám, hogy sokat tanultam. Egyszerűen csak ragadt rám mindenféle ismeret. A legjobban mégis a rajzot szerettem. Hihetetlen jó kézügyességem volt. Szinte minden időmet azzal töltöttem, hogy rajzlapokkal járkáltam, és mindenkiről portrét rajzoltam. Aztán már én terveztem, találtam ki különböző dolgokat. Azt hiszem, hogy a kézügyességemet apától örököltem. Igaz ő nem rajzol már régóta, mégis tisztában vagyok azzal, hogy mire is képes, ha ceruza és papír kerül a keze ügyébe. A lényegre visszatérve, egy idő után elkezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy vajon hogyan is adhatnék formát mindannak, ami a fejemben megszületik, és papírra vetek. Egyik nap volt egy vásár Ennisben, ahová bementünk kocsival. Apa, Mary, és én. Meglepő módon anya otthon maradt, és sajnáltatta magát. Imádja játszani a mártírt. Tehát bementünk a városba, és az egyik árus standjánál megakadt a szemem apró, üvegből készült figurákon. Annyira magukkal ragadtak és elbűvöltek, hogy én ott helyben eldöntöttem, hogy én is ilyet szeretnék csinálni. Innentől kezdve az életem irányt változtatott. Könyveket olvastam az üvegművesekről. Egyre többet rajzoltam, és próbáltam rájönni, hogyan is kell efféle alkotásokat elkészíteni. Néhány évem ezek tanulmányozásával el is repült, és szinte fel sem tűnt, hogy immár iskolaváltásnak van ideje. Nem tudtam, hogy hová menjek, vagy mit tanuljak. Ekkortájt került kezembe egy újság, amiben írtak egy olyan iskoláról, ahol hozzám hasonló érdeklődéssel rendelkező fiatalok jelentkezését várták. Ha volt elég pénzed a tagdíjra, akkor már fel is voltál véve. Könyörögtem, hogy elmehessek, és noha anyám nem akarta, apa támogatott és mindenben mellettem állt. Nem tudom hogyan, de összeszedte a pénzt, amit ki kellett fizetni, így ősztől a tanévet már Velencében kezdhettem meg. Nagyon izgalmasnak találtam. Az első napokat a város felfedezésével töltöttem, ám amint az egy hét beilleszkedési idő letelt, egy neves üvegműveshez kerültem, aki a mesteremmé vált. Két éven át odaadóan tanultam tőle. Fiatal korom ellenére azt mondta, hogy én vagyok a legnagyobb tehetség, akivel pályafutása óta találkozott. Mindenre megtanított, amit csak meg lehet tanítani. Nagyon jól haladtam a lelki szemeim előtt már kikövezett úton. Nagy jövő állt előttem, azonban egy szörnyű tragédia derékba törte a még nem is létező karrierem. Apa váratlanul megbetegedett. Tizenhét éves voltam. Fiatal korom ellenére érett és céltudatos, szinte már felnőttnek lehetett kezelni.
Mikor hazamentem, nem volt otthon. Az eső már esni kezdett, én pedig kétségbeesetten kerestem őt. Végül kimentem a sziklákhoz, az utolsó olyan hely volt, amiben bíztam. Sokat jártunk oda, néztünk az előttünk elterülő óceánra, és a túloldalon lévő Amerika felé. És ő ott állt. A szakadó esőben egy turista sem volt a környéken, de ha lett volna, én ezer közül is felismertem volna az alakját, mely valaha tekintélyt parancsoló volt, akkorra azonban megfáradt. Talán az évek miatt, amit egy olyan asszonnyal kellett leélnie, akitől egy cseppnyi szeretetet sem kapott egyikünk sem. Vagy talán csak a betegség tette. Nem tudom, és talán nem is fontos már. Utoljára még beszélgettünk egyet. Nem akarta, hogy abbahagyjam a tanulmányaimat, de nem tudtam visszamenni oda, ahonnan eljöttem. Nem volt rá elég pénzünk. Ennek ellenére a szavamat adtam, hogy az lesz belőlem, akivé válni szeretnék, és nem az, amit anya vár el tőlem. Aztán rosszul lett, és lassan összecsuklott a térde. A karjaim között halt meg. Ott a szikla peremén, a szakadó esőben. Könnyeim úgy folytak, akár a hajamat áztató vízcseppek. Ennek ellenére én húztam el a kocsiig, és vittem el haza. A temetés után találtam egy iskolát. Egy művészeti sulit, ahová nem kell fizetni, mert néhány kiválasztott ösztöndíjat kaphat. Mivel anyám támogatására még csak álmomban sem számíthattam, így nem volt sok választásom, megpályáztam a díjat, és bele telt másfél hónapba is, mire választ kaptam. A lényeg azonban az, hogy felvettek. Túláradó boldogság töltötte meg a szívemet, és csak egyetlen dolgot sajnáltam. Azt, hogy apa nincs itt, hogy lássa ezt.
Az év megkezdésére már Amerikába utaztam. Egy kis hátránnyal indultam, hiszen az első két évben nem ide jártam, de nagyjából sikerült beilleszkednem, a kezdeti nehézségek ellenére is. Először még magát a várost is nehéz volt megszokni, nemhogy az új iskolát.
Csak egyetlen dolog érdekel, egyetlen dolog hajt, mégpedig az, hogy minél többet kihozzak magamból. Engem nem motiválnak a bulik, elhívatott vagyok az iránt, amit választottam. Éppen ezért a társaságot sem tudom élvezni annyira, hiszen sokan elkerülnek, amiért nem ismernek. Talán nem is gond. Egyetlen ember hiányzik csupán az apámon kívül, mégpedig a húgom. Szerencsére mégsem vagyok teljesen egyedül, mert mielőtt elutaztam volna ide, a keresztszüleimtől kaptam egy kutyát. Csakis ő van velem mindig, immár két éve. Hű társam, és hiába tudok csak ritkán hazautazni, mégis úgy érzem, hogy egy része az otthoniaknak itt van velem most is. Apa pedig fentről néz rám le, és remélem, hogy nagyon büszke rám. Már csak ez az évem van, meg a jövő tanév, és végeztem a sulival. Talán majd jön életem nagy kiugrása, és minden megváltozik. Talán… muszáj bíznom benne, különben sehová sem fogok jutni.

Posts : 2 Join date : 2009. Oct. 11. Age : 34

Néha a legkisebb döntések azok, amik örökre megváltoztatják az életünket

MINDIG
-édesség
-ceruza
-eső
-Con
-pára
-zöld fű
-legendák
-Írország

SOHA
-szárazság
-lehangoltság
-tanulás
-főzés
-takarítás
FÉLELMEK
Nincsen semmiféle fóbiám, vagy ehhez hasonlók. Leginkább a magánytól félek talán.
EGÉSZSÉG
Nem vagyok az a beteges típus, csak néha kapok el egy-egy kisebb náthát.
SZOKÁSOK
-Mikor beszélek, a dallamos ír akcentusom mindig hallatszik. Sokaknak tetszik, bár fogalmam sincs, hogy mégis miért.
-Beletúrok a hajamba, ha unatkozom, vagy ha ideges vagyok.
-Az ajkamba harapok, ha nagyon koncentrálok, és talán még egy kicsit a szemem is hunyorítom.

MIÉRT EZ A SZAKIRÁNY?
Azt hiszem, hogy a válasz igen egyszerű. Remek a kézügyességem. Mesterien rajzolok, majd hozok létre belőle formát, a legkülönbözőbb színekkel, és ötletekkel. Azt hiszem, hogy egyedülállóan tehetséges vagyok, csakis ezért kerülhettem be ide. A lényeg, hogy kiskorom óta érdekel. Talán ez lenne a miértre a válasz.

Van az úgy néha, hogy az ember nem hagyja, hogy az útjába álljon az, ami helyes..

EGYÉB
Noha ötödik évfolyamon tanulok, csupán két éve vagyok az iskola tanulója. Ez a harmadik évem…

PRÓBAJÁTÉK
A temetést követően szilárd elhatározással álltam oda anyám elé, és félelmet nem ismerve néztem jéghideg, szürkén csillogó szemeibe. A megvetés csak úgy sütött róla, éppúgy, ahogy az utálat is. Sajnos a helyzet az, hogy engem már egyáltalán nem tudott meghatni, vagy megríkatni ilyesmikkel. Egyszerűen nem érdekelt már sem ő, sem pedig az örökös szenvedése és önsajnálata, hogy ő mennyi mindent feláldozott értünk, és én egy fikarcnyi tiszteletet sem tanúsítok iránta. Kérdem én… mire fel tennék ilyet, ha egyszer nem is érdemli meg? Állandóan csak azt vágja a fejemhez, hogy a világon sem kéne lennem, és miattam ment tönkre az élete. Ráadásul semmit nem csinál egész álló nap, csak játssza a hattyú halálát. Felháborítónak és elkeserítőnek találom. Főleg azt, hogy Mary milyen féltő óvatossággal ugrálja őt körül, és lesi minden egyes szavát, hátha kap némi szeretetet. Szerintem arra aztán várhat, amíg ki nem készül teljesen, vagy nem lesz olyan reményvesztett, mint én. Az istenért, még csak tizenöt éves. Mi lesz így vele öt vagy tíz év múlva. Most hirtelen bele sem akartam gondolni, de már késő volt. Megtettem, és idegenkedve húztam el a számat. Egyszerűen nem tudtam megállni, hogy ne tegyem. Végül azonban kusza gondolataim tovaszálltak, és ismét arra koncentráltam, amit mondani akartam anyámnak. Jobban mondva, inkább csak közölni akartam vele. Mély levegőt vettem, majd miután szakadozva kifújtam, határozott hangon szólaltam meg.
-Nyertem egy ösztöndíjat, egy amerikai művész iskolába.-Közöltem vele, és rá kellett jönnöm, hogy nem is volt olyan nehéz feladat, mint amilyennek tűnt. Már csak a reakciója volt hátra, amit tudtam, hogy nem lesz túl fényes. Nem is váratott sokáig magára. Hangja felháborodásról és lenézésről árulkodott.
-Mégis mit képzelsz te magadról? Azt hiszed, hogy te vagy itt a kiskirály. Pontosan olyan semmirekellő vagy, amilyen az apád is volt.-Itt tapintott rá a fájó pontomra, arcomon sötét árny suhant át, mely megkeményítette a vonásaimat.
-Nem érdekel, hogy mit gondolsz rólam. Nem az engedélyedet kértem, csupán közöltem veled, hogy hamarosan elköltözöm, és nem csupán a házat, de még a kontinenst is itt hagyom.-Mosolyodtam el kissé gunyorosan, egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne tegyem. Hihetetlen mennyiségű düh gyűlt fel bennem, ami csakis arra áhítozott, hogy kiszabaduljon onnan, rá a világra. Jelen esetben az anyámra, ami nem is volt olyan vészes, ha jobban belegondolok. Cikázó gondolataim közül ismét kemény hangja ragadott vissza. Sőt… rá kellett jönnöm, hogy nem is a düh miatt ég az arcom, hanem az ő tenyerének csattanásától. Tekintetem szikrákat szórt, éppen úgy, ahogyan az övé is. Még jó, hogy Mary nem volt itthon, ő annyira érzékeny. Sajnáltam volna, ha tanúja lesz ennek a cirkusznak, amit ez a házsártos vénasszony művel már megint.
-Ezt többet ne merd csinálni…-Mondtam neki, halálos nyugalommal. Ujjaim a csuklójára fonódtak, és úgy toltam el az arcom közeléből. Hátráltam tőle egy lépést, majd hátat fordítottam neki, és elindultam fel, a szobám irányába, ahol már megkezdtem a becsomagolást az útra. Minél hamarabb itt akartam hagyni ezt az öreg, megkeseredett nőt, akit valaha az anyámnak hívtam, és még próbáltam kivívni a szeretetét. Ma már nem próbálkozom ilyesmivel. Meggyőződésem, hogy féltékeny rám, és saját magát látja bennem, fiatalon. Annyi különbséggel, hogy nekem nem kellett szülnöm, hanem megvan az esélyem, hogy megvalósítsam az álmomat. Már éppen átléptem a konyha küszöbét, amikor rikácsoló, kissé elvékonyodó hangon szólt utánam.
-Megtiltom, hogy kitedd a házból a lábadat.-Próbálkozott még utoljára megfegyelmezni, engem azonban már nem érdekelt. Legyintettem egyet a kezemmel, és sétáltam tovább, egy pillanatot követően.
-Tégy csak amit jónak látsz, anyám.-Az utolsó szót érezhetően kihangsúlyoztam. Gúnyos volt, és lenéző. Pontosan olyan, ahogyan ő is bánt velem. Nem ezzel akartam visszaadni. Erről szó sem volt. Egyszerűen csak ebben az egy dologban valahogy nagyon hasonlítottunk egymásra. Én pedig ezt nem akartam. Semmiben sem akartam olyan lenni, mint ő. Egy közös tulajdonságot sem akartam vele. Míg ezen gondolkoztam, fel is értem a szobámba, ahol egy bőrönd már útra kész volt, egy másik pedig félig. Miután csapódott mögöttem az ajtó, nekidőltem, és sóhajtottam egy nagyot. Tekintetem az ablakon túli, zöldellő mező felé terelődött. Még utoljára ki akartam menni oda, és sétálni egyet a környező területeken. Csak egy utolsót, mielőtt elmegyek innen.

Köszönöm, majd értesítünk, ha felvételt nyertél az iskolába.
Üdv: A Dorian Művészeti Iskola Igazgatója.

Posts : 72 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 32

vörös démon

ne legyél szomorú ha a magány kopogtat
az életedben. hidd el mindig lesz valaki
aki feldobja a napodat.
én csak gratulálni tudok, és
sok szerencsét a további évekhez.
el vagy fogadva!
xoxo