I need a hero... (Stephan)

You could be my hero, I could be your heroine...

Minden ember életében eljön az a bizonyos határ, amikor már nem bírja a napok monotonizmusát, hogy állandóan ugyanazt teszi, na nálam ez éppen ma következett be. A Dorianbe járni, New Yorkban élni az álmaim megvalósításának kezdetét jelentették, és semmi pénzért nem mondtam volna le erről. Anyámék nem túlzottan erőltették meg magukat, már ami a kapcsolattartást illeti, mindössze egy levél érkezett tőlük néhány napja, egy mélyvörös pecséttel lezárva, mintha még mindig a sötét középkort élnénk. Tartalma nem sok volt, legfőképpen sablonos mondatok egész halmazaként jellemezhetném, de ezen meg sem lepődtem, van, ami nem változik.

Azt hiszem, kezdtem megtalálni a helyem az iskola ódon falai között, és a fényképezés órák minden tudásszomjamat kielégítették. A barátkozás persze teljesen más tészta volt, habár az is éppen úgy történt, ahogy szokott. Nem találtam olyasvalakit, akivel komoly, mélyreható intellektuális beszélgetéseket tudnék folytatni, de ez is egy olyan pontja volt az életemnek, amelyhez már teljesen hozzáedződtem. Általában sokan kedveltek, mert nyitott vagyok, mert könnyen el tudom engedni magam, és nem feszengek egy pillanatig sem, ugyanakkor ez egyben negatívumot is jelentett. A lányok féltették tőlem a barátjukat, és inkább ellenségként tekintettek rám, mintsem, hogy megismertek volna, míg a pasik, nos, velük sokkal könnyebben megtaláltam a közös hangot.

A figyelmemet mindenesetre fokozottan a tanulmányaimra fordítottam, és ami azt illeti, elfelejtettem nyitva tartani a szemem, talán épp ez az oka annak, hogy még senki sem hívott randira. Nem bántam különösebben, millió és egy alkalmam lesz még randizgatni, ismerkedni, de arra jutottam, annyit talán megengedhetek magamnak, hogy lazítsak a tanulás mértékén. A gyakorlat tökéletesen ment már, az elméleti rész pedig sajnos nem igazán keltette fel az érdeklődésem, nem túlzottan érdekelt a művészettörténet, ezért ezt a részt elhanyagoltam, amelynek az eredménye persze az lesz, hogy a vizsgáknál szívom a fogam… de megoldom.

Így történt, hogy péntek este a tükör előtt találtam magam, amint egy fekete szemhéjtussal kiemelem a szemem, és egy kis csillogó szájfényt is megengedek magamnak. Még előzőnap kicsit körbeszaglásztam a jó helyeket illetően, és arra jutottam, egy kis – minden eleganciától mentes – szolidnak nem mondható italozás megfelelne esti programnak. Jobb lett volna, ha társaságom is akad, de mint mindig, most is feltaláltam magam egyedül is, sőt flörtölgetni célszerűbb társaság nélkül.
Az idő kellemesen hűvös volt, a szél bele-belekapott szabadon eresztett hajamba, míg a Hold valahonnan a felhőkarcolók sejtelmes árnyai közül halványan felsejlett, ám a fényét hamarosan elnyelték New York fényei. A 105 nevű hely néhány háztömbnyire az iskolától kapott helyet, így kisebb útbaigazítás után sikeresen rátaláltam. Tipikusan olyan helynek tűnt, ahová az émelyítő parfüm illatú, túl elegáns és túl sznob jó kislányok be nem tennék a lábukat. Szerencse, hogy én egyik kategóriába sem tartoztam.

Az épület nem volt kimondottan nagy, és néhány lépcsőt követően meg is találtam a központi helyiségét. Lévén, hogy péntek este volt, a hely nyüzsgött az emberektől, kicsit olyan benyomást keltett, amilyen egy puccosabb pub lehet London szívében. Valahol a távolban néhány lány szűk bőrszoknyában, és ahhoz egyáltalán nem passzoló neccharisnyában egy rúd körül vonaglott. Egy jól látható fintorral elfordultam, és a bárpulthoz sétáltam. A csapos egy fáradt mosolyt villantott rám, majd elém csúsztatta a korábban megrendelt Mojitot, és tovább állt. Egy fekete szívószál segítségével kortyolgatni kezdtem a jéghideg italt, miközben a tekintetem végigpásztázta a hol táncoló, hol egy-egy csoportba verődött tömeget.

Mellettem egy csapat srác foglalt helyet, s egy darabig nem zavartatták magukat miattam, hangosan nevetgéltek, és disznóvicceket meséltek egymásnak. Egyikőjük kaján vigyort villantott felém, majd közelebb csúszott hozzám. Semmilyen szempontból nem nevezhettem az esetemnek, kuszán az égnek meredő szőke haja, és furcsa, vastag szemöldöke volt, amely egy hosszú, megszakítás nélküli vonalat alkotott a szeme fölött.
Dohányfüst és alkohol szagának egyvelege áradt belőle, miközben felém hajolt, és az egyik kezét a combomra csúsztatta, amelyet csak egy vékony nylonharisnya, és egy szolidnak nem nevezhető miniszoknya takart.
Elővettem a legdühösebb pillantásom, s egy határozott mozdulattal eltoltam magamtól. Rossz ötlet volt… A karját szorosan kulcsolta a felkaromra, majd egy szempillantással később már a bárpultnak nyomott: éreztem a fa kemény szélét a derekamon. A tömény alkohol szag bántotta az orromat, ahogy az ajka jóformán simította az enyémet. Próbáltam ellökni, próbáltam kiszabadulni a szorításából, de legalább két fejjel magasabb, és háromszor akkora volt, mint én.

Segítség!