Catch me -up- ( Brian )

Posts : 5 Join date : 2009. Oct. 10. Age : 32

How can we know the dancer from the dance?

Újabb este, amikor már csak én vagyok benn a színházban, és rajtam meg a takarító nénin kívül talán egy teremtett lélek sincs itt. Odakintről szűrten hallatszik be a szokásos esti dugó, a sötétség pedig lustán telepszik a városra. New York sosem pihen, pont úgy ahogy én sem... Sokadszorra próbáltam végre a mozdulatsort tökéletesíteni, de valahogyan mindig elszámoltam, vagy elrontottam. Igaz nehéz volt a tükör nélkül, ami a belső teremben volt kiállítva. Így csak a lelki szemeimmel láthattam magam, és egy rossz érzés állandóan azt súgta, hogy ez nem jó...
Újra, és újra nekiálltam, hogy a bonyolultan koreografált mozdulatsort végre rendbe tegyem a gyakorlatban is, és nem csak a fejemben tudjam, hogy mit mikor kellene csinálnom. A jobb oldali sarokból indítottam egy jobblábas rugaszkodással, utána két egész fordulat, és még egy ugrás. A bal lábammal a padlóra ragasztott, sárga X-re kellett volna lépnem a figura végén, de ezt rendszerint egy fél méterrel elvétettem. Komolyan kezdtem kétségbe esni, és már azon gondolkodtam, hogy visszaadom a szerepet. Annak ellenére, hogy én vagyok a világon talán a legmakacsabb ember nagyon könnyen képes lettem volna feladni a Diótörőből ezt az Első hópehelynek titulált szerepet, pedig nagyon sok éve várok már egy ilyen lehetőségre, nem is beszélve arról, hogy ez a karácsonyi díszfellépés lesz egyben a félévi vizsgám is. Szóval jegyet kapok rá, szóval gyakorolni kéne...
Valahányszor ott voltam, hogy feladom, mindig ezzel próbáltam talpra állítani magam. Sok ilyen csatát vívtam már magamban, végül mindig a makacsabb énemmel győzve folytattam ott, ahol abbahagytam. Már két órája szólt egyfolytában a Hópelyhek táncához írt dal, amikor nem bírtam tovább. Legfeljebb tovább maradok benn ma este is, a takarítónő úgy sem bánná, tök rendesen mindig a színpadot vixolja fel utoljára. Lekuporodtam a CD lejátszó mellé, és a vizemet derekasan kortyolgatva pöcögtettem a tekerőgombot a számok között. Végül a Copacabanan állt meg, ami egészen jó számnak látszott ahhoz, hogy kiengedjen a feszültséget, amit ez az átkozott hópehelytánc, rám erőltetett. Egy régebbi samba koreográfia lépéseit próbáltam az ütemre, és máris éreztem, hogy ellazulok a zene és a tánc ritmusára, és még a vérem is úgy lüktet, ahogy a hangszórón át szűrődő latin zene. A társastáncoknak is legalább akkora szerelmese voltam, mint a balettnek. Az egyik táncklubban egy Steve nevű fiúval jártunk össze. Bírom a srácot, de soha nem tudnék bele szeretni. Igaz, hogy nemrégen bevallotta a másságát, így nekem csak még nagyobb kő esett le a szívemről. Már tényleg úgy tekintettem rá, mint egy egyik legjobb barátomra, akit nem kell féltenem attól, hogy elveszthetek.
A cd megakadt és egy kis szünet után megint elölről kezdődött. Újra felcsendült Csajkovszkij Hópelyhek tánca, én pedig egyet fújva beletörődtem, hogy tényleg itt az ideje abba hagyni a linkes vonaglást, és a samba helyett a vizsgadarabomra koncentrálni. Egy, kettő, három és... Jobb láb, ugrás... Ez az, ez az... Kezdtem érezni, hogy végre stimmelnek a dolgok. Tovább! Bal lábbal spiccre érkezés, utána pedig forgás.. két, hár... Megint... kettő, három és...
Áú. Mi ez? Elszédültem volna? Hirtelen történt a dolog ahhoz, hogy egyetlen pillanat alatt felfogjam, mit csináltam. Mire észbe kaptam fél kézzel a függönybe kapaszkodtam, fél kézzel pedig... valaki másba. Igen, már éreztem, erős kezek tartottak a hónom alatt előreérve. A bokám sajgott. Szóval elestem, és ami lehet hogy még rosszabb, bokaficammal sikerült ezt végre hajtanom.
Éreztem, hogy a biztosan szorító kezek egy laza mozdulattal visszaállítanak a talajra két lábbal. A bal bokám pokolian fájt, de még nem volt időm emiatt aggódni. A megmentőmet méregettem. Soha nem találkoztunk még, pedig ha ebben a színházban van, akkor biztosan Dorianes, vagy valamilyen belső alkalmazott.
Magas volt, eszetlen jóképű, és olyan pofátlanul mosolygott rá, hogy mindjárt 150 centisnek éreztem magam, nem 173-nak. Hozzám képest biztosan jól festett. Végig néztem magamon. Balett cipő helyett csak egy vastag, fehér gyapjúzokni volt rajtam, egy fekete leggings, meg egy ezer éves, krém színű tunika. A hajam a fejem tetejére lófarokba volt fogva a frumfrum meg csapzottan hullott elül az arcomba. Ilyen helyzetben elég nehéz volt megőrizni a büszkeségem, ezt akárki láthatja.
- Én... izé... köszönöm, hogy megfogtál.- rögtönöztem egy köszönetfélét az életem megmentőjének, aztán arrébb sántikáltam két lépést. Pokolian fájt... – Elég ügyetlen vagyok még. Ez a hópelyhek tánca...- magyaráztam, de éreztem, hogy talán ez már túl sok lesz...

Posts : 8 Join date : 2009. Oct. 01.

- Brian, értelek én, csak egyszerűen nem tudom teljesíteni a kérésedet. - néz rám teljesen kétségbeesetten a színház igazgatója és dobol mellé idegesen a mahagóni íróasztalán.
A szemébe nézek, arcom nem tükröz különösebb érzelmeket, ilyenkor pedig a másik tudhatja, hogy ami most következik, az minden lesz, csak nem jó, nem szép és nem kellemes. Kezeimet a zsebembe süllyesztem, kis terpeszt veszek fel, egyenlő arányban eloszlatva a lábaimon a súlyt. Köhintek egy aprót, majd a fejemet egy kissé oldalt döntöm.
- Hugo. Drága barátom. - hangom a lehető legnyugodtabb, csupán egy árnyalatnyi bosszúságot vegyítek bele, azt is csupán a hatás kedvéért.
Szeretem ha reszketnek. Ha igenis tartanak tőlem azok, akiknek tartaniuk kell. Nem hiába Killian-é a legjobb színpad foglalás, nem hiába kell csupán egy kicsit megmozdítanom az ujjamat vagy csúnyábban néznem a vezetőségre. Megszerzem amit akarok.
- Térj jobb belátásra. - vonom össze a szemöldökömet. - Miért nem akarsz együttműködni velem, pont úgy mint eddig? Sikeres produkciók, nem egy ami még a vizsgaelőadás után is futott nálad. Az én jó voltamból, persze. - öntömjénezés lenne?
Művészember vagyok. Olyan, aki tisztában van a képességeivel, olyan aki nem ismeri azt a szót hogy nem. Olyan, aki jóval több mint egy gazdag, unatkozó kis úrificsúr. Nem azért vagyok itt ahol vagyok és tartok ott ahol tartok, mert máshoz sem értek csak a szájjártatáshoz.

Hugo barátom ajka idegesen megvonaglik, szemét el lepi egy enyhe fátyolréteg és reszketegen tekint rám.
- Brian, nem tehetem. Maga a tanár úr jött ide és kérte ki a színpadot a tánckarnak. - suttogja nekem meggyötört hangon a férfi, miközben a virsli ujjai továbbra is meglepően gyors iramban ütik a tamtamot az asztal lapján.
Végigmérem a kocsányul vacogó embert. Szánom. Mást nem tudok mondani, csak hogy mérhetetlenül szánom. Kiutaltnak lenni... nem, soha azt az érzést. Gyűlölöm is, ha így kell viselkednem, de számomra első a munka, másodjára is a munka és csak utána jöhetnek az érzelmek. A kezeimet kihúzom a nadrágom zsebéből, összefonom a karjaimat magam előtt, végül pedig biccentek egyet. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Itt semmiképpen sem. Ellenben a kis táncikálók nagyfőnöke megbánja, hogy csak úgy keresztül nézett az én szavamon.
- Semmi baj, Hugo. Semmi baj. - felelem aztán. - További szép napot. - hajtom meg kissé a fejemet, majd távozok az irodából.

A titkárnő már hozza is a kabátomat és a táskámat. Egy "köszönöm" elmorzsolása után, a táskát a vállamra kanyarítva, karomon a kabátommal lassan lesétálok a kanyargó lépcsőkön, le az előtérbe és ki a szabad...
Sehová. Az előcsarnokig jutok, majd a pillantásomat a színpad termébe vezető ajtóra függesztem. Fülemet lágy zene üti meg, a kíváncsiságom, no meg a táncosok irányába plántált rosszindulatom győzedelmeskedésén a józan eszem felett, nos ettől indíttatva odasétálok az ajtóhoz. Halkan nyitok be, gyorsan surranva a sötétbe, hogy egy csepp fénysugár se törje meg a látványt, vagy jelezze az itt létemet. Óvatosan teszem le a táskámat, a felsőmet az egyik székre, a nézőtér hátulján. Tekintetemet a színpadra vetem. Egy lány táncol éppen, laikus szemmel is könnyen beazonosítható balettot. Szívem szerint hangosan felhördülnék a megvetéstől. Egyszerűen nem tudok zöld ágra vergődni a tánccal kapcsolatosan. Megemberelem magam és nem kezdek el kacarászni. A háttérből figyelem a lány összes mozdulatát, hajlításainak az ívét, lépésének a kecsességét. Nem is olyan rossz ez a balett.

A zene leáll, ahogy a táncos is megtorpan. Megfeszül a testem, még a lélegzetemet is visszafojtom. Észrevett volna? Gyorsan hessengetem el magamtól ezt a gondolatot, hogy vehetett már volna észre? Semmi esély rá. Újra felcsendül a muzsika, de kivételesen nem Csajkovszki klasszikusa, hanem valami latinosabb beütésű, csípőrázós zene. Az arcomra mosoly kúszik, ám még mindig nem merészkedem közelebb. A zene azonban ismét vált. Ismét a komolyzenére. Úgy tűnik, mintha a leányzó lemondóan sóhajtana fel. Munka van...
Veszek egy mély levegőt és egye a fene alapon elindulok a terem elejére, oda a táncosnőhöz. Már-már megbabonázva figyelem őt.
És mégsem én esem el, hanem ő készül megszédülni. Gyorsan cselekszem. A színpad szinte a második otthonom, így könnyedén, magabiztosan mozgok összevissza benne. A színpadra eszméletlen sebességgel ugrom fel, és kapom el a lányt a legeslegutolsó pillanatnak is a legvégén. A bájos hebegése hab a tortán. Elvigyorodom, önkéntelenül is, őszintén.
- Igazán nincs mit. - felelem aztán mély, kissé rekedt hangon, de tisztán érthetően.

Nem is veszem észre, hogy még mindig a karjaimban tartom őt, pusztán csak akkor, mikor pár lépést arrébb biceg. Zavaromat nem mutatva mosolygom tovább és túrok bele a hajamba.
- Nekem nem úgy tűn, mintha ügyetlen lennél. - vonom meg a vállamat, aztán folytatom. - Igen, ismerem a darabot. - vigyorom kiszélesedik, megvillan mind a harminckét fogam.
Beszélek, beszélek... jó, ez jó, addig sem járnak ostobaságok az eszemben. Közelebb lépek a lányhoz, de még illő távon belül.
- Brian vagyok. Brian Killian, Dorian, színművészet. - rövid, de velős bemutatkozás.

Posts : 5 Join date : 2009. Oct. 10. Age : 32

How can we know the dancer from the dance?

Totális zavarban voltam. A lejátszó megint elhallgatott, a számnak vége volt, de ez most nem érdekelt. A tekintetem az idegen srác markáns arca vonzotta magára, és az a mosoly, amit valószínűleg az ügyetlenkedésem varázsolt oda. Egy kicsit megnyugtatott, hogy szerinte jó volt. Gondolom nem a tánc köti a színházhoz, ha ez neki jó... bár tagadhatatlan, hogy örültem a dicséretnek, és hogy soha nem voltam magammal elégedett. Csak egyetlen pillanat tudta tartani bennem a lelket, amiért érdemes volt dolgozni, ez pedig a darab végén a taps volt. A tudat, hogy a sorok között ott ülnek a szüleim, akik büszkék rám, Mary-Ellen, akit egyenesen a példaképemmé emeltem, és néha még Steve is, akit az egyik legjobb barátomnak mondhatok. A többiek a színpadon vannak velem, így a színház nekem egy olyan fogalom, ami egybe ölel minden számomra fontos dolgot.
Fájt a bokám, nagyon, de ez most nem tudott még lekötni. Sokszor előfordult már. Kibírom... Kinek is hazudok most? Eddig kétszer történt ilyen és akkor egy hétig kellett pihentetnem a bokarögzítővel a lábamon. Taxit kell fognom hazafelé, és mára azt hiszem annyi a gyakorlásnak is.
Ám ez a titokzatos megmentő még ennél is fontosabb volt. Hogy ki ő, arra hamar fény derült. De hogy mit keresett itt, az még mindig homályos volt előttem. Minden esetre jó helyen volt jó időben. H ő nincs azt hiszem nyakmerevítőt is hordhatnék a bokarögzítőm mellé. Így is mindenki engem fog körbemosolyogni a suliban... már ha lábra tudok állni holnap reggel.
- Te hogy kerültél ide?- bukott ki belőlem végül kíváncsian a kérdés, és most az egyszer nem is bántam, hogy nem a talpig udvarias mímelt kisasszony szólalt meg belőlem. Isten tudja, hogy mennyit látott abból, amit itt műveltem. Csak úgy nem kerülhetett ide, biztosan elöl jött be és akkor... te jó ég! Talán még azt is látta, ahogy szólóban nyomom a szambát vastagzokniban, meg ebben a szerelésben. Süllyedtem szépen lefelé...
Szóval Brian. Megszokott név, majdnem minden tizedik embert így hívnak New Yorkban, nekem mégis különlegesen és furcsán ismerősen csengett. Talán az egész kisugárzása kölcsönözte ezt neki. Volt benne valami tiszteletet parancsoló, meg egy olyan érzés, ami mindjárt jó húsz centivel alacsonyabbá tette az embert, amikor vele szemben állt. Talán dramaturg lehet, rendező, vagy az ajnározott kedvenc, aki minden főszerepet megkap. Bár, ahogy elnéztem ezt a jellemet nehezen tudtam Rómeóként egy erkély alá elképzelni. Túl robosztus volt, és túl magabiztos.
- Ariana Elliott. - mosolyogtam vissza rá, ahogy a nevemet kimondtam. na tessék, az Ariana mindjárt nem annyira hétköznapi. Egy ekkora orra bukással gyakorlás közben én magam sem voltam túl átlagos. Reméltem, hogy a táncban is kitűnik majd egyszer az egyediségem, de az még nagyon messze volt. Egyelőre volt egy vizsgadarabom, meg egy alighanem kificamított bal bokám. - Csak simán Ana. - toldottam még hozzá, aztán ismertettem a státuszom - Dorian, táncművészet, balett és társas tánc.
Igyekeztem nem sokat beszélni, bár ez kész csoda volt rám nézve, főleg ilyenkor, amikor egy kicsit ideges voltam és nyugtalan. Brian mosolya egyébként nyugtatóan hatott rám, szóval mégsem néz komplett idiótának.
- Au.- nyöszörögtem, amikor végre megadtam magam a lábamba hasogató fájdalomnak, és a színpad fekete linóleummal lerakott padlójára ülve sírós hangon kezdtem el ott nyomogatni, ahogy a legjobban fájt. A helyzetfelmérésem szerint valahogy haza tudok evickélni, de egy kicsit még pihentetnem kellett, hogy tompuljon az a francos lüktetés.
- Asszem én vagyok az első sánta táncos, akivel találkozol.- próbáltam viccet csinálni a balesetemből. Nem bántam volna, ha felajánlja, hogy segít egy kicsit, legalább az öltözőig hátra mászni. Egyedül is ment volna, csak úgy sokkal tovább tart, és a srác barna szeme is csak egy délibáb lenne a szemem előtt. Jó ég, milyen jóképű! Csoda hogy eddig nem akadt meg rajta a szemem a suliban...

» Brian Killian