Don't say anything, you picked up! [Dominic]

Posts : 19 Join date : 2009. Oct. 01.

A jó lányok a menybe jutnak, a rosszak minden hova! Én mindenhol ott vagyok.

* Ó Istenem huszonegyedik század. És mégsem érek el egy szerelőt sem. Erre mondaná Poppy: Szíívááás. Amit én magam is mondtam, miután leejtettem a televízióm távkapcsolóját. De az én "szívás"-om csak úgy sistergett mérgemben.

Ohh, szó sem lehet róla, hogy apámat hívjam fel. Egyrészt a város másik végében lakik, másrészt miután végzett a munkájával, egy óráig ecsetelné, hogy ezt a sors akarta így. Egy jel a kismillióból, ami mind arra figyelmeztet, hogy jöjjek haza. Az kizárt.
Végülis, lehet, hogy nincsenek még barátaim. Na és? Csak mert még nem ugrottam le egy pub-ba sem. Nekem elég egy-két martini, és reggel máris szemrevételezhetem az új pajtásomat.

Persze, időm sincs benézni szórakozóhelyekre, ilyen menetrend mellett. Az egyetlen pihenési lehetőségem a Tv-m. Aminek képernyőjét fél óra múlva én fogom betölteni. Bizony, bizony, felkértek, hogy reklámozzam a never 2 hot divatmárkát. Bár nincs sok köze a színészkedéshez, legalább elindulhatok egy eddig érintetlen ösvényen. Ez pedig jobb mint a már sokszor kitaposott Pedigree reklám, nem?

Szóval itt állok a reklámban is viselt fekete, skótmintás miniben, egy vörös, V vágású felsőben és mintás harisnyában, tétlenül bámulva a bekapcsolhatatlan televíziót, amiben nemsokára n2h reklámpremier fog forogni. Arra rájöttem, hogy muszáj cselekednem valamit, hogy láthassam magamat, a tükrömön kívül. Végülis társasházban lakom. Vagy minek nevezik ezt... És lehetetlen, hogy ne létezzen egy feszülős pólós, jóképű fiú/pasi/férfi/bácsi, aki ne tudna csinálni valamit a színesdobozommal. Vagy legrosszabb esetben bekéredzkedek. Sőt, ez a legjobb ötlet. Nem égetem magam a béna vagyok, leejtettem a távkapcsolót sztorival. Egyszerűen csak bekopogok valahová. És, hogy apám mondásaihoz hű legyek, a sors majd elintézi valahogy. Felvettem a barna prémkabátomat, nehogy félreértsenek a kirívó öltözetem miatt. Becsuktam a bejárati ajtót, és a kettővel az én lakásom mellett lévő tölgyfaajtóhoz siettem. Ez volt az egyetlen hely, ahonnan zajt hallottam kiszűrődni. Hát... Próba szerencse. Kezem tétován megindult az ajtó felé, aztán félénken megkopogtattam azt. Ajtót nyitottak, és ez a "hűűű de öhhömm" valaki tévéje be volt kapcsolva.*

Tudom, hogy ez eléggé idiótán hangzik... *Kezdtem bele, miközben halvány mosolyt erőltettem arcomra.*
De a tévém tönkrement, és lenne valami... *Itt megálltam egy pillanatra, és a lábtörlőre szegeztem a tekintetem. Eléggé kellemetlen lenne bevallani, hogy egy félperces reklámot szeretnék megnézni, ráadásul fény derülne hiúságomra is. Azt pedig végképp nem szeretném.*

Lenne egy műsor a CW-n, amire kíváncsi vagyok. Szóval. Megnézhetném nálad? *Könyörgő pillantást vetettem a hímnemű egyedre, és vártam mikor csapja rám az ajtót. Az se lenne baj, most hogy belegondolok. Még van 34 szoba...*

Posts : 48 Join date : 2009. Oct. 05.

Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell valljam, reggel, amint felkeltem, el is döntöttem, hogy marhára nem fogok bemenni a pótló órákra. Stevenson nem jött be egymás után három napig, ami azt jelentette, hogy valamilyen hülye úton- módon csak elintézi tananyagának leadását. Nos, én beszereztem egy nagyon aranyos kis papírost, aminek a segítségével egyre több óráról hiányozhattam igazoltan. Ciki, vagy nem ciki, lementem a suli pszichológushoz, aki megállapította, hogy krónikusan szorongok, tömegiszonyom van, továbbá pár foglalkozásra be is utalt. Nos, ez a papír körülbelül annyit jelentett, hogyha kedvem szottyant, akkor nem mentem be órákra, igazoltan, de ettől függetlenül év végéig, ha összegyűjtöttem három jegyet, nem kellett elmennem vizsgázni, hanem rendesen befejeztem az évet. Ugye milyen nagyszerűen hangzik? De otthon ne próbáljátok ki…! Nekem tényleg szükségem volt rá, lassan már rémálmok gyötörtek, mindegyikben Georgie szerepelt, és az a bizonyos este, amikor mindkettőnk élete gyökeresen megváltozott.

Leültem a tv elé, és mindent félrerakva magam elé meredtem. Csak egy boxert viseltem, meg egy pár fekete zoknit, amit a hideg kő miatt kaptam fel kifelé ugrálva a szobámból. Minden túl csendes volt körülöttem, mélabús érzés terjengett a lakásban. Akkor jöttem rá mennyire hülye döntés volt a suli kihagyása, mert… mert legalább, amikor ott vagyok, nem gondolok rossz dolgokra, csakis a fotózásnak élek, és ez megnyugtat, bezzeg a lakásban!
Úgy éreztem lassan minden véglegesen széthullik a környezetemben. Annyira magányosnak éreztem magam, és olyan rohadtul vágytam valakinek az érintésére! Akár annyira, hogy megbökjön, vagy pofán csapjon, őszintén, még az sem zavart volna, de… üldögélni a kanapén, magam elé meredve, várva, hogy valaki betoppanjon az életembe… Fogalmam sem volt pontosan mihez is akarok kezdeni. Nem szerettem a Torontói énemet, mert túlságosan ellepte az embereket, ráadásul bármerre is jártam lehengerlő pillantásaimmal, tapadtak rám az emberek, azonban egyikük sem engem akart ismerni, csak az álcát, a menő pasit, aki mögött bujkált a sokkal kedvesebb énem. Viszont ez a sokkal kedvesebb én visszafogott, és túlságosan kiszolgáltatta érzéseimet, vagyis könnyedén elpusztíthatóvá váltam.

Sóhajtottam egyet, az órára pillantottam, majd a telefonomra. Huszonöt nem fogadott hívás… kettő New Yorki emberektől, huszonhárom Torontóból, ebből legalább tíz Joycetól, de volt négy Ruth-tól is, amiért megint eszembe jutott Georgie… hogy is ne jutott volna az eszembe, ha egyszer testvérek!
Marhára mérges voltam magamra, amiért nem jelentkeztem lassan már egy hete, és mindenki aggódott értem. Hiába költöztem New Yorkba, attól még egyáltalán nem akartam megszakítani kapcsolataimat, egyedül menekültem a valóságtól.
Magamhoz vettem mobilomat, tárcsáztam Joyce-t, hangposta jött be. Lemondóan el akartam hajítani a rohadt telefont, de eszembe jutott mennyire hiányozhatok neki, így inkább üzenetet hagytam.
- Szia, baba, New Yorkban minden okés, majd keress, vagy kereslek, ne aggódj, csak pörög az élet, és… próbálom felvenni a ritmusomat! Írj majd egy e-mailt a bulikról, hiányzol, szeretlek, pucuska, pasikat meg százasával szedj össze! Szia…!
Hátradőltem, miután magam mellé ejtettem a mobilt, és lehunytam szemeimet. Vaktában megkerestem a távirányítót, megnyomtam rajta a jól ismert Power on gombot, és hallgattam a híradót. Tulajdonképpen alig jutottak el hozzám az információk.

Hirtelen csengettek, annyira megijedtem, hogy elfelejtettem levegőt venni, mire persze köhécselni kezdtem, és felpattantam. Nos, vagy maga a halál jött el értem, hogy pofán csapjon, és elvigyen magával, vagy a szarkazmus teremtője, hogy pofán csapjon, amiért ennyire gyenge kis pöcs vagyok.
Feltápászkodtam, és ajtót nyitottam, könnyedén, mosolyt erőltetve magamra. Kicsit későn esett le mennyire lengén öltöztem, boxerban nem sokan nyitnak ajtót.
- Öhm… basszus – azt se tudtam mit kapjak magam elé, hogy ne lásson, de… végül is…? Miért ne? Gyerünk, Dominic, szedd össze magad! - Nem hangzik idiótán – elvigyorodtam. Végigvizslattam minden vonását, nagyon jó kis csajnak tűnt, csak azt nem értettem miért kellett ennyire felöltöznie, ha elméletileg a házban lakik.
Vagy mi van, ha Ő a kaszás? Vagy a szarkazmus teremtője?
– Gyere nyugodtan, éppen a… – fejbe tudtam volna magam verni, amiért éppen Híradót nézek. - Kapcsolgattam… – kitártam az ajtót, hogy beléphessen. - Magamra kapok valamit, vagy… zavar téged? – mutattam meztelen mellkasomra.

Posts : 19 Join date : 2009. Oct. 01.

*Ó Istenem, talán pont Hozzád kopogtam be. Befejeztem a csorgó nyállal való vizslatást, és visszatértem a felszínes, visszafogott énemhez. Már amennyire tudtam. Be kell valljam, kissé nehezen ment egy szál kabátban. Láthatólag nem zavarta a hirtelen látogatásom, sőt. Kajánul elmosolyodtam, elmormoltam magam alatt egy köszit, és két lépéssel belibbentem a lakásba.*
Jó kis kégli. *Mondtam pusztán udvariassággal, ahogyan látványosan szét néztem. Sajna a fiúk által berendezett helyekhez nem volt és soha nem is lesz stílusérzékem. De, a csupasz mellkas mellett megtaláltam a másik igazi kincset. Egy-két kép hevert az asztalon. Valószínüleg ő készítette őket, ha csak nem imád agyagtálakról képeket szerezni. Szerettem a fotóművészeket. Nem a paparazzikat. De hagyjuk meg, kinek másnak köszönhetnénk a szexi alsógatyás képeket Orlandóról, vagy a botrányos, szinte már vicces képeket Amy-ről?*
Wáóó, te fotós vagy? *Meglibegtettem az orra előtt a képeket, és őszinte mosollyal néztem félre, ahogyan felidéztem az emlékeimet. Gondoltam vele is megosztom, a Boxerbajnokkal, (ezentúl már csak így hívom, lévén nevét nem tudom) ha már beengedett a lakásába, ezzel legalább törleszthetek egy keveset.*

Amikor kislány voltam, anyám egyszer elvitt egy fotóművészhez. Olyan 40 körüli lehetett, arcán mintha 100 év fotózási tapasztalat lenne. Szeretett volna csinálni rólam egy-két képet, én pedig lelkesen a gépe elé álltam. Most visszagondolva tényleg nevetségesen nézhettem ki. *Nevettem fel halkan, csakhogy eltakarjam fanyar arckifejezésemet. Persze, ha eddig nem jött volna rá, mit értek a nevetségesen, részletesebben elmagyaráztam neki.*
Mint valami kis díva, úgy pózoltam a kamera előtt. A számat csücsőrítettem, a fenekemet kitoltam, és akkor azt hittem iszonyú profi vagyok. Persze Elena rosszallón nézett rám, és sikerült teljesen letörnie. Olyan szavakat vágott a fejemhez, hogy anyám majdnem közbe is szólt, de rájött a lényegre ezért hagyta a nőt prédikálni. *Azt inkább kihagytam, hogy még élvezte is a szituációt. Emlékszem ahogyan ravaszul elmosolyodott, meg-megvillanó szemeibe szinte a „na most végre megmondja neked valaki, hogy mi a frankó” felirat volt belevésve. Talán azóta gyűlölöm.*

Sírva fakadtam, ő meg a két perces érzelmi kitörésem alatt vagy hatvanat kattintott. Aztán elmagyarázta, hogy mi egy igazi fotóművész feladata. Hogy is mondta? *Összeráncoltam a szemöldököm, és ismét a földet bámultam, ahogyan gondolkodtam. Aztán tekintetem visszatért a Boxerbajnok szemeihez.*

” A felszín alá kell törni, nem pedig csak a szépséget nézni.” *Ismét csak elmosolyodtam, ez egy szép beszéd volt tőle, bármelyik könyvsorozatból szedte is.*
Úgyhogy azzal szórakoztunk, hogy ő mutatott képeket, nekem beszélnem kellett róla, elmesélnem milyen érzéseket váltanak ki belőlem. Addig pedig folyamatosan fényképezett, és kiválogatta a legjobb képeket, amik a valós oldalamat mutatták. *Megrántottam a vállam, jelezve, hogy a meseeste véget ért, és újból elmosolyodtam, fehér fogaim együtt villantak sugárzó tekintetemmel.

Rájöttem mit kell tennem, ha borús a kedvem. Bekopogok a fél meztelen sráchoz és mindent elmesélek neki ami a szívemet nyomja. Ha már megunt, áttérek a következő ajtóhoz. Ezt az előnyt miért nem árulják el a társasházak leírásánál?*
Mellesleg, Victoria vagyok. *Zavartalanul levettem a szék támlájáról a farmerját és a kezemmel együtt odanyújtottam neki. Bármennyire is rossz gondolatú, bad girl szoktam lenni, most hogy beavattam egy kedves emlékembe, már nem szándékoztam félrevezetni.*
A felsőt nem muszáj felvenned. *Jegyeztem meg pimaszul, és révedezőn forgattam a szemeimet.*

Posts : 48 Join date : 2009. Oct. 05.

Egyáltalán nem tűnt zavartnak, vagy éppen elveszettnek, simán elhittem, hogy elromlott a tévéje, mégis miért hazudott volna nekem? Egyedül ez a kabátos dolog zavart, de igyekeztem elnézni felette, hiszen lehetséges, hogy egyszerűen szégyellős. Láttam mennyire tetszem neki, ezt csak halvány mosollyal tudtam lereagálni, igazából nem lepődtem meg rajta, főleg, hogy boxerban nyitottam ajtót.
Belépett, majd olyan tekintettel nézett körbe, mintha igazából vizsgálná hol is élek, valószínűleg erről is volt szó. Pasi lakásba nem tudom milyen gyakran járhatott, de tény, az enyém egészen lekötötte a figyelmét. Megjegyzésén megint csak mosolyogni tudtam. Nem volt se rend, se rendetlenség, valahol a kettő között rekedtem meg. Néhány ruha persze a földön hevert, és tányérok is voltak az ablakban, illetve a radiátoron, mindentől függetlenül minden másnap felporszívóztam, és törölgettem, utáltam, ha letelepedett a por, attól asthmát is kaphatok, ami visszaveti a reggeli futásom intenzitását.

Tekintete az asztalon heverő képeimre siklott, amiket még Emily-vel készítettem. Ah, arra se fogom megkapni az év házi feladata címet. Már nem haragudtam annyira a csajra, de attól még… majdnem tönkretette a gépemet, ez teljesen megbocsáthatatlan bűn.
– Köszike… anyám választotta nekem – vállat vontam, majd mosolyogva figyeltem hogyan csillannak meg szemei a képek láttán. – Jaja, egy ideje már fotózom. Most tanulom hogyan is legyek profi, vagy valami hasonló – közelebb léptem hozzá, de nem tolakodóan, csak gondoltam lassan leülhetnénk.

A leányzó, nevezzük Miának, csak úgy miért ne alapon, inkább úgy döntött megosztja velem életének egyik hatalmas negatív, és egyben pozitív élményét. Sóhajtottam egyet, ugyanis, habár semmi bajom nem volt vele, azért… elég nagy váltás volt nekem a saját gondjaimhoz képest. Csak remélhetek olyan apró gondokat, amikkel Ő küszködik… Ez elég felszínes viszonyulás, nem?
Próbáltam elnyomni magamban az érzéseimet, meg a hülye, nagyvilági énemet, de nem nagyon sikerült, akárhogyan is próbálkoztam. Sóhajtottam megint, egyáltalán nem hallhatta az ismeretlen lány, vagyis Mia, amit nem is bántam, mert tényleg nem tudtam volna rá rosszat mondani, sőt, valahol tetszett is, hogy első pillantásra ennyire megbízott bennem. Kellett nekem a társaság, mondjuk lassan egyre több ismerősre tettem szert.
- Hm, ha gondolod egyszer én is szívesen csinálok rólad egy fotózást, szeretem a modelleket is… – elmosolyodtam, aztán rájöttem mit mondtam, ezért nevetni kezdtem. – Mármint, szeretem a szép képeket, ezt például - oldalra nyúltam, és előszedtem az egyik portfóliós mappámat, majd kinyitottam az egyik kedvenc képemnél. – Ez Sofia, imádom a csajt, hihetetlenül tehetséges, öröm volt velem dolgozni – megmutattam neki a képet.

Akkor vettem csak észre, hogy kezet nyújtott nekem, és egy nadrágot is. Kissé elpirultam, azért jól esett, hogy szívesen bámulja a mellkasomat.
- Bocsi, kiment a fejemből – kicseréltem a mappát és a nadrágot, így a mappám a kezében pihent, én pedig beleugráltam farmeromba. – Dominic vagyok – – begomboltam a nadrágomat, ami valljuk be… kívülről nézve elég fura szitunak tűnhetett. – Szóval, tetszik? Csinálok rólad is hasonló minőségű képeket, egész jó gépem van, de azért… tehetséges nem vagyok, ezért előre is bocsánatot kérek – vigyorogva mellé léptem.

A kép, amit Dominic csinált, katt rá!

Posts : 19 Join date : 2009. Oct. 01.

*Fotóművészet szakra jár. Hümm, nem hiszem, hogy most előnyös lenne a színészi tudásommal előrukkolnom. Az most nem venné jól ki magát. Egy-kettőt profin kattintani, bármennyire furán is hangzik, nagyobb művészetnek tűnik mint elénekelni az "Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó " részt. Á, tényleg még arra is készülnöm kell. És nem csak erre, a meghallgatáson kívül itt van a Dorian... ami valljuk be nem kevés súlyt helyez a vállamra.
Kezdtem megbánni, hogy átjöttem, ha a tévézés mellett van még mit tanulnom, csinálnom. Aztán jött a fotózós ajánlattal, mire kék szemeim lelkesen megvillanva reagáltak. De jó is volt kizárni a világot, és idiótán pózolni a kamera előtt. Hiányoznak ezek az idők. Annak idején Poppy-val sok ilyet csináltunk. Ő is fotóművész akart lenni. Bár nem értettem ahhoz, hogyan kell elbírálni az igazgatónkról készített lesiképeket, mindig megdicsértem a munkáját. Talán valamennyire tehetséges is volt.
A fotózás említésekor megjelenő izgatott mosolyom, egyből lehervadt, mikor visszatértem a valóságba. Nem igazán megy a modellkedés. Lehet, hogy az alkatom meglenne hozzá, a többi szempont már nem igazán stimmel.
A valóságból pedig a legridegebb jelenbe csöppentem, mikor megnéztem az előző alanyát. Ki is bukott belőlem az igazság, habár megbotránkozva, mintsem szégyenteljesen.*
Hát én ilyeneket nem tudok... *Suttogtam alig hallhatóan, ledöbbenten, ahogy a portfóliót nézegettem, miközben felvette a nadrágját. Az egyik képen ez A szuper-Sofi még csak mosolyog, a következőn a plafonon lóg, aztán hátraszaltózik, és ismét egy megnyerő mosoly.
Az én nagy tehetségem mindössze a kamerába nézés, de még azt sem valami csábosan, inkább bambán. Fel is hagytam azzal az ötlettel, hogy én mások előtt égetem magam. Egy ideig elnézegettem a fakósárga mappában meghúzódó fotókat, aztán reménytelen arckifejezéssel tettem le az asztalára. Észre sem vettem, hogy már ott van mellettem.*
Üdv, Dominic. *Jegyeztem meg még zavartan. Furán jöttek ki a lépések, és a belső illem és erénytanaim most mind felborulni készültek.*
Igen... ez... *Nem tudtam hogyan adjak kielégítő választ az alkotásaira, úgyhogy csak tömören fejeztem ki magam.*
Fantasztikus. *Egy szó, van amikor többet ér mint milliónyi, értelmét elvesztő dicséret. Tovább mondta, milyen képek is készülnének rólam és én tehetetlenül, hajamba túrva állítottam le.*
Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. *De még mennyire, hogy nem. Ha jó jegyet akar kapni a munkáira, menjen az agyagosokhoz. És még ha nem is értékelésre megy a dolog, kár lenne rám pazarolni az idejét. Ezt persze nem jelentettem be hangosan, maradt még annyi büszkeségem, hogy ezt magamban tartsam, a lényegét azért elárultam, valamilyen motyogós formában.*
Nem hiszem, hogy jó modelled lennék. Én nem vagyok jó fotóalany, nekem elhiheted. *A végére még egy szégyenlős mosoly is belefért, aztán elfordultam tőle, és levettem a kabátomat.*
Ezt ide letehetem? *Kérdeztem a szék támlájára mutatva. Teljesen kimelegedtem a szőrmekabátban.*

Posts : 48 Join date : 2009. Oct. 05.

Ott álltam kukán, oké, valljuk be, körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy totális szerencsétlenség. Hirtelen rengeteg érdekes dolgot akartam elmesélni neki, egészen az exponálástól, a zoom minden apró kis rejtekét felfedtem volna, illetve a színezés, az utólagos photoshop, photoscape munkák, és minden, ami egyébként is belefér a fotózásba… de nem, képtelen voltam megszólalni, mert féltem; azzal, amit végül is kimondok, csak untatni tudnám. Hát, öhm… így maradt az egy helyben állás, gondolkodás, és leplezetlen bámulása. Azért, így egymás között, megmondhatjuk a frankót, eszeveszettül jó kis bige sétált be hozzám, legyen a neve akármi. Szőke hajtincsei lágyan omlottak vállaira, kék szemei csak úgy vakítottak, teljesen elbűvölt minden mozdulatával, ráadásul benne lapult az alig ismert szemérmetlenség, amit mindennél jobban kedveltem. Minden rosszindulat nélkül ki merem mondani, hogy a lányok alaptalanul szemérmesek, hiszen minden pasi ugyanarra vágyik, és hiába játsszák meg a szűzkislányt, aki nem gondol rossz dolgokra, még nem kerülnek közelebb egy pasi szívéhez, és egyébként is, miért életcél mindig szeretni, és szeretve lenni? Szerintem sokkal jobb pillanatnyi élvezetek begyűjteni, felfogni a nem létező, csak képzeletünkben megjelenő halászhálóval, és mind az utolsó cseppig mélyen elraktározni magunkban. Ilyen apró élvezetekből begyűjthetünk rengeteget, állandó boldogsághormont gyártva, ha azonban élvekig várakozunk, taszítva minden kielégüléshez vezető lehetőséget, akkor nem tudunk elszámolni kilencszáz, ezer nappal, pedig lehetett volna köztük legalább harminc-negyven, ami feltölt energiával, ha éppen az élettől is elmegy a kedvünk.
Na, de mindegy, Victoria, majd ha akar, jelzi nekem, hogy mehet a neszenyuszi, addig nem erősködöm, ugyanis egyáltalán nem kenyerem az erőszakosság, sokkal jobb, ha közben az örömtől sikolt valaki, s nem a fájdalomtól. Ajajj, Dominic, már megint elkalandoztál, pedig minden olvasód azt várja, hogyan is reagálsz a betolakodód válaszaira, vagy éppen kérdéseire.
Vettem egy mély levegőt, és mosolyogva figyeltem hogyan csillantak meg gyönyörű, kék szemei, amikor a portfóliót említettem. Azonban, kezdeti sikereimnek bizonytalansága vetett véget.

Ránézett Sophia képeire, és egyszerűen az élettől is elment a kedve. Persze, azt nem említettem, hogy az albumomban szereplő legalább tíz lány, akik modellt álltak nekem, valahogyan az ágyamban kötöttek ki. Mielőtt azt gondolnátok, hogy én erőszakoskodtam, vagy próbáltam elcsábítani őket, tisztázzuk: senkire sem másztam rá, a csajok mindig maguktól tapadtak, mint legyek a légypapírra.
- És ki mondta, hogy csakis táncos lányokat fotózok? – felvontam szemöldökömet, majd lapoztam egyet, ahol már Lily, nagyon kedves ismerősöm, és egyben ex barátnőmet lehetett látni, amint éppen virágok között fekszik, tekintetét az égre emeli, keze lanyhán pihen a szellőben, amelyet ugye nem láthatunk, mégis érezzük, hogy ott van, hiszen meglibbenti hajtincseit. – Fantasztikus? Sokkal jobb is lehetne, hidd el. Kezdő vagyok, nagyon is. A stílusom meg nem biztos, hogy tarolni fog, annyi tehetséges fiatal szaladgál a világban – sóhajtottam egyet, majd leültem a kanapémra.

Annyi mindent mondhattam volna még, hülyeségeket, meg kevésbé fontos dolgokat, meg… meg, tényleg annyi mindent, mégsem tudtam megszólalni, csak válaszolgatni, mintha nem is lenne kedvem vele lenni, pedig ez nem volt így, csak… fogalmam sem volt mi érdekelhetné.
– Neked miért nincs önbizalmad? Úgy értem… egy kép mélysége nem abban rejlik, hogy tudsz-e akrobatikus mozdulatokat kreálni, hanem, hogy mennyire nyitod meg Önmagad a keretben… a keret, az a világ egy nagyon kicsi, mégis örökre beivódott része. Gondolj bele…! A mozdulat, a színek, az összhatást, amit bezársz… a világ egyetlen érzésének aprócska lenyomata… na ez az, ami igazán fantasztikus, és… - elakadt a lélegzetem, mert hirtelen vállain lecsúszott a szőrmekabát, és előbukkant majdnem tökéletes teste. Némán hápogtam mindössze, nem számítottam ennyire kellemes meglepetésre. Skótkockás ruhája nem utolsó sorban, nagyon kecsesen simult a testére.
Nagyot nyeltem, majd magamra erőltettem egy bugyuta vigyort.
– Öhm… Nem, egyáltalán nem baj. Khm, kérsz valamit? Alkohol, alkoholmentes pia, keksz, valamit rendeljünk? – próbáltam elterelni a figyelmemet.

Posts : 19 Join date : 2009. Oct. 01.

Don't say anything, you picked up! [Dominic] S_for_Simple_by_pinefir

Don't say anything, you picked up! [Dominic] Sizzle_by_pinefir

Science - spectroscopy.
The art - photosynthesis.
*Még több képet mutatott, és én mindegyiket hosszasan szemléltem. Az összesen látszott, hogy más stílusa van, mint az egy kaptafára készült más fotóknak. Volt bennük valami…Nem is nagyon lehet nevén nevezni. Külön kifejezést kellett volna találni rá. Valami olyat ami nem ismert szavakból van kirakva. Nehéz ügy volt, pont mint a festményeknél. Ha megnézünk egy Fassel festményt, amit (bár nehezen) összehasonlítunk egy Van Gogh-hal, egyértelmű melyik művésznek vannak szebb munkái. De mindig csak a szépség, a külső számít? Nem lehetne egyszer a felszín alá nézni? Ha az emberek, néha ezt is megtennék, könnyebben dűlőre jutnának az értékelésekkor. Dominic munkáiban láttam az eredetiséget, pedig nem hozzá értő ember vagyok. De hát ha én meglátom a képek valódi jelentését, nehogy már egy szakembernek hosszasan kelljen nézegetnie. Mert hogy pont mint az ételekben, a prózákban, a versekben, ott lapul a szándék. Minden embernek más célja van a művével, mást akar kifejezni, de nem mindenkinek sikerül egyértelműen kimutatnia. Ami, ha belegondolunk nem is baj. Mindenki szereti az elrejtett kincseket nem igaz? Hiszen a megtalálásukkor nem csak az az ember lesz boldog aki felfedezte. Hanem aki elrejtette.*

Te egyedi vagy. *Néztem rá halálosan komolyan, miközben leültem mellé a kanapéra. Hiheti most azt, hogy már régen nem voltam pasival, és igen-igen jó lenne már valakinek behízelegni. De ez egyszer, most nem ilyen szándékaim voltak. Láttam tengerkék szemeiben megvillanni az értelmet, a fotóművészet iránt érzett ellenállhatatlan rajongást, és egyből megtetszett. Szeretem azokat az embereket, akik valamilyen szinten tudják mi a céljuk, mert már az előzőt sikerült elérniük, vagyis megtanulni élni ebben a világban. Innentől már csak tökéletesíteni kell a módszert, kifejleszteni a tudást, amivel született. El tudtam volna képzelni játék fényképezőgéppel édesanyja ölében, bármilyen murisan is látszik először. Meg van a tehetsége ahhoz amit csinálni szeretne.Ezért volt a legjobb barátnőm Poppy. Mindig tudta mit akart. Velem ellentétben. Én még mindig céltalanul lődörgök a nagyvilágban, és előttem van egy köteg tanulnivaló arról a helyről, amiben élek. No meg, lehet, hogy jól megy a színészet, tényleg biztos karrierem lehet? Már kezdettől fogva éreztem ingadozni az elhatározásomat, és még mindig attól félek, hogy miutén elballagok innét, új tevékenységet kell keresnem magamnak.

Csodálkozva néztem, ahogyan ezekről az elvont, nem látható, mégis érezhető „keretekről”, „lenyomatokról”, a világon megmaradt örök bizonyítékokról beszél. Mégis csak késztetést éreztem arra, hogy beleszóljak. Nem szívesen tettem volna, hiszen folyamatosan beszélt róla, és még csak nem is érzelemmentesen, mintha egy betanult szöveg lett volna. Kapva kaptam az alkalmon nézeteink tisztázásra, mikor félbehagyta monológját, és a kissé hiányos ruházatomat vizslatta. Na igen. Lehet, hogy gyorsan biztosítani kéne őt arról, hogy tényleg a szomszédból jöttem, és nem a sarokról. Mielőtt még kidobna.*
De hát a legszebb pillanatokról nem maradnak fenn olyan jó képek. Hiszen ezek az események a kamera mögött zajlanak, és nem előtt. A helyzet szépségét neked kell megélned, és akkor örökre ott marad benned! Hiszel abban, hogy képes vagy ezeket a pillanatokat is „lekapni”? *Ráncoltam a homlokomat, miközben vártam, hogy megszólaljon. Ez nem sértés volt részemről, egyszerű hitetlenség.*
Ő… Egy pohár víz lehet, hogy jól esne. *Mosolyodtam el, és követtem a konyhába. Kézbe kaptam amit kívántam, és két kortytra ledöntöttem. Fel kellett frissülnöm valahogy, alkohol nélkül, ha lehet. Teljesen elpunnyadtam a beszélgetés során. Még a szemem is elfáradt, az állandó mustrálásában.*

Ha még mindig van kedved…khm…lefotózni valamikor… *Haboztam. Még mindig nem tartottam jó ötletnek, de mit ér az egész, ha ki sem próbálom?*
Akkor lehet, hogy mégis csak vevő lennék rá. Persze nem ebben a ruhában! –Néztem félre szégyenlősen. Ez nem vallt rám, most mégsem éreztem magam a toppon. Kissé magatehetetlennek éreztem magam a szituációban. Most adjam meg a számom? Vagy ne csináljak semmit? Kérhetnék még egy pohár vizet…*

User kiszól: Eme háesz írása közben The Fray együttestől hallgattam a Never Say Never című számot. Csak mert^^