Egyszer fent, egyszer... fekve. (Charlotte/Lilith)

Fenébe! Rettentően késésben vagyok!!!
Mondjuk ezt már megszokhattam volna ennyi év alatt, és a kutyatulajdonosok meg is szokták, én mégis minden nap pánikig idegelem magam, hogy aztán átvegyem a mosolygós gazdiktól az izgatott ebeket. Ma sincs ez másként, bevágom a táskám a szekrényembe, előkapom a görkorit, meg a váltóruhát, és berohanok a női mosdóba, hogy az egyenruhámat piros rövidnadrágra, és fekete pólóra cseréljem, amin az a felirat díszeleg, hogy „Vigyázz, a fagyi egyszer visszanyal!”. Tíz perces szakadásos röhögés után meg kellett vennem a boltban, mert mint vizuális típus, egyből elképzeltem, amint a nyalnivalók fellázadnak, és úton-útfélen arcon nyalják gyanútlan vevőjüket. Néha egyenesen várom, hogy a csokifagyi aktivizálja magát, de még nem történt meg. Nem baj, én türelmes vagyok!
A magas sarkút is leváltom a guruló csodákra, név szerint Tomra és Jerryre, majd kikémlelve, hogy tanármentes-e a terep, visszagurulok a szekrényemhez, belepakolom a felesleget, kiveszem a kutyapiszok-zacsikkal, kutyasíppal, gázspray-vel, pénztárcával, mobillal megpakolt övtáskámat, gyorsan felkötöm a hajam, majd vigyorogva átugorva a lépcsőfokokat kirontok a Dorianból. A fene! Az a tanár már megint elkapott… Holnap tehát jelenésem lesz nála, de jó! De oly mindegy már! Kint vagyok, azt teszek, amit akarok, és száguldozhatok kedvemre, ha arra vágyom, hát rikítózöld kerekeken. Irány hát a lakópark!

Már megint kapok pár dudálást, amiért átvágok a már-éppen-nem-zöldön, de nem érdekel, csak vigyorgok rendületlenül, ezért senki nem száll ki a kocsijából, és ver meg. Azért ilyenkor örülök, hogy nőnek születtem. Végre odaérek a célomhoz, és megint rá kell döbbennem, hogy ISMÉT nem hoztam magammal váltócipőt, hiába írtam rá a kezemre fekete tintával, hogy el ne felejtsem. Egy újabb érdekes sétáltatás elé nézek hát, mikor is arra leszek rángatva, amerre önkényes felügyeltjeim menni kívánnak, én meg csak annyit tehetek, hogy megpróbálok nem elesni, és bocsánatot kérek mindenkitől, akit letarolnak.
Ahogy gyűlnek a pórázok a kezemben, kapom is a megjegyzéseket, hogy mindjárt hívják az ott lakó fiukat/barátjukat/druszájukat/ismerősüket/tévés kapcsolatukat, hogy induljanak ki a parkba kamerával, mert ma megint bemutatom a „Kutya-Kűrt”. Az a baj, hogy egyrészt igazuk van, másrészt nem viccelnek… Imádnék betörni a médiába, de nem a Csak Nevess!-en keresztül! Sebaj, legalább a kutyákat rám merik bízni még mindig. Bár nem értem, miért… Múltkor három óráig cserélgették utánam az ebeket, míg mindenki a magáéval térhetett haza, ha jól emlékszem. Jól van na… Siettem, és mondtam nekik, hogy menjenek haza. Tehetek én róla, hogy kicsit szerepet akartak cserélni?!
Mire végigmegyek a lakásokon, négy-négy póráz van szinte a kezemre kötve, és nyolc kutya akar velem nyolc irányba szaladni. De háhá! Csinálom már pár éve, tudok velük bánni, ezért egyszerűen elindulok egy kilencedik irányba, és láss csodát, követnek. Én vagyok a falkavezér, vagy mi a szösz! Önelégült mosollyal az arcomon gurulok immár utánuk, tökéletesen irányba állva, lassan beérünk a parkba. Ilyenkor mindig elfelejtem, miért is akarom hozni azt a váltócipőt, elvégre így sokkal kényelmesebb és gyorsabb mintha futnom kellene utánuk.

De persze mindig eszembe is juttatják, amint beérünk, ahogy most is. Már megint! Azok a hülye, bólogatva lépegető galambok! Miért nem lehet kitiltani ezeket a dögöket a parkból??? Ugyanis drága ebeim egyként vetik bele magukat a morzsát csipegető madáráradatba, magukkal rántva engem is. Ez még nem is lenne baj, de ha már vannak galambok, akkor minek vannak emberek??? Mert persze, hogy a négy-négy kutya megint kitol velem, és egy szőke hajú, karcsú alak előtt ketté válnak. Mire felfogom, mi is készül itt, már érzem az ütést a testemen, majd mivel a Sátáni Dögök továbbra is csak futnak előre, tekintet nélkül rám, azzal a lendülettel a földön is kötünk ki. A pórázok kicsúsznak a kezeim közül, és az egész világom szőke fürtökbe borul. Ajjaj, mi lesz ebből?!

Vajon lehet-e jövőnk, ha a múltunk a jelenünk?

Most tehát olyasféle intim közelségben fekszem egy lányon, amit eddig nem sok velem megegyező neművel sikerült összehoznom. Fura érzés, hogy nem csak az én mellem, de az ő melle is útban van... Ingerült kérdésére nyögve erőt veszek magamon, és legördülök róla.
- Eszemnél? Nem tudom... Azt sem tudom, volt-e eszem valaha is... - motyogom halkan, a Central Park egyik járdáján hanyatt fekve. Nem, biztosan nem vagyok eszemnél... Felettem a kék ég, én meg csak arra tudok gondolni, hogy a költői kérdését megválaszoljam. Na jó, ez nem teljesen igaz, hiszen az is épp eléggé izgat, hogy minden tagom fáj, és a galambok nem épp szerelmesen, inkább riadtan turbékolnak abban az irányban, ahol a kutyákat sejtem. Kicsit felemelem a fejem, és felmérem a terepet, és bár a tarkóm mögé nem látok, abban meglehetősen biztos vagyok, hogy a park nézőseregét sikerült két részre osztanom. Az egyik fele a dögöket lesi, a másik meg a földön agonizáló kettősünket. Jesszus… Komolyan letaroltam szerencsétlent a lábáról?!
Fájdalmas nyögéssel felülök, majd felé fordulok. Szöszi, magas, szép. Tipikus cicababa, olyasféle, aki nagyon nem szereti, ha idióta görkoris egyének, bolhás ebek, és hip-hopposan bólogatva lépegető galambok miatt kiterül a nagyközönség előtt. Vajon megtép, ha most fesztelenül dicsérni kezdem a felsőjét? Sanszos…

- Sajnálom, nem akartalak elütni, csak tudod otthon hagytam a sportcipőm, és nem igazán lehet megfékezni a kutyákat olyan cipőben, aminek kerekei vannak… - kezdtem a magyarázkodást, majd az emlegetett lábbeli lecsatolásához fogtam. Már nem is értem, miért nevetem el őket Tomnak és Jerry-nek, hiszen ezzel csak saját sorsomat pecsételtem meg, nem? Elvégre ezek mindig marakodnak, menekülnek, beszorulnak, ütköznek… Lehet, hogy át fogom őket keresztelni. De miért van az, hogy ilyenkor persze csak olyan páros nevek jutnak eszembe, amik még rosszabbak lennének? Mondjuk a Herkulesből Pech és Pánik… Na neee! Vagy… Thelma és Luise? Persze, még a végén itt begurulok vele rabolni. Stan és Pan? Így is elég komikus vagyok asszem, tehát ez is kilőve. Jekyll és Hyde? Jahh… Így is túl sűrűn vannak tudathasadásos momentumaim.
A mellettem lévő lányhoz fordulva gondterhelten szólalok meg, kezemben az egyik korit, nevezetesen ex-Tomot lengetve.
- Szerinted hogy nevezzem őket? Valami olyan névpáros kéne, ami kevésbé rossz ómen… - Visszafordulok, hogy lekapjam ex-Jerryt is, majd eszembe jut, hogy talán neki ez a kérdés kissé… őrült volt. Hmm… Sokakra vagyok ilyen hatással sajna, pedig az esetek többségében tök normális vagyok, csak épp… Kicsit csapongóak a gondolataim, na. Mondhatni követhetetlenek.
Végre lekerül a kerék a lábamról, így megkísérelhetnék felállni. Nincs sok kedvem hozzá… De azért felülök, és kissé arrébb húzom magam, hogy ne a betonon feküdjek már, hanem a füvön, no meg nem legyek útba a járókelőknek. Ennél jobban. Elnézek a kutyák felé, és megállapítom, hogy egész békésen játszanak a galambokkal, azaz egyet sem kaptak még el, csak kicsit megzargatják őket. Egy galamb vajon kaphat szívrohamot? Mert ha igen, akkor nem igazán szabadna itt lenniük, vagy a kutyákat kéne kitiltani. Az a nagy kövér szürke például tuti érszűkületes… Miért nem adnak ezeknek valami egészségesebb kaját? A sok kenyér, úgy is mint szénhidrát, nem túl egészséges. Most, hogy így jobban belegondolok, mégiscsak jó, hogy jöttek a kutyák, legalább segítenek a galamboknak a fogyókúrás edzésprogramjukban…

Pont ezért ráérnek még egy kicsit repkedni meg szaladgálni, nem kell sietnem befogni a dögöket, úgy is van még egy óránk visszaérni. Ahogy felhúzott térdeimre támasztom a könyököm, rá kell jönnöm, hogy egy egész szép darabnyi könyök-bőrt sikerült a betonba passzíroznom, mikor elestem. Vagy máshová… A lényeg, hogy most nincs a helyén, ahol kéne, helyette folyik a vérem, és aucs. Erről megint eszembe jut a kis affér másik résztvevője, és neki szentelem a figyelmem.
- Nagyon megütötted magad? Remélem nem… Szép a bőröd, kár lenne, ha tele lenne véraláfutásokkal – jelentettem ki barátságos mosollyal. Kockáztatni tudni kell… Most vagy visszamosolyog, vagy megtép, amiért jópofizom.