Yoanna Dye Allen

Posts : 3 Join date : 2009. Oct. 31. Age : 31

Yoanna Dye Allen
I'm the girl who can watch tons of horros and not get scared but
wince when the toast pops out of the toaster : )

Szia, szeretnék egy kicsit többet tudni rólad. Töltsd ki ezt a felvételi tesztet.

Nem lehetsz öreg és bölcs, hogyha nem voltál fiatal és őrült

TELJES NÉV Yoanna Dye Allen
BECENÉV Yoa a barátainak, de ha nem ismersz, akkor ne is próbálj becézgetni. A második nevemet meg egyenesen gyűlölöm, vagyis ha kedves az életed, akkor így sem fogsz hívni.
NEM Nő
SZÜLETÉSI HELY New York, USA
SZÜLETÉSI IDŐ 1992. november 17.
SZAKIRÁNY Táncművészet

APA George Allen - 45 éves, egy céget vezet
ANYA Marion Allen - 38 éves, divattervező
TESTVÉREK -
HÁZI ÁLLAT Egy Maltipoo fajtájú, barna színű kislány kutyus, akinek a neve: Maui.
ANYAGI HELYZET Fent vagyunk a világ leggazdagabb emberei listáján, és apró titok: közel állunk az első helyhez.

Mondd ki, amit ki akarsz mondani, tedd azt, amihez kedved van, ne bánj meg semmit, és ne hagyd, hogy az emberek elgyengítsenek!

MEGJELENÉS
Ha rám nézel, akkor elsőre egy szőke hajú, és szürkéskék szemű lányt látsz, akiről süt, hogy gazdag családból származik, és ehhez a legtöbben azt párosítják, hogy beképzelt vagyok. Pedig ez nincs így, de erről később még mesélek.
Szóval a hajam színe szőke, és enyhén hullámos. Nagyon ritkán vasalom ki, mert szeretem a természetességet. Általánosságban kiengedve hordom, de amikor táncolok - vagyis amikor a táncteremben vagyok -, akkor összefogom, hogy ne zavarjon a koreográfiában.
A szemem színe olyan... semmilyen. Sokan azt mondják, hogy gyönyörű szép kék szemem van, amin én csak nevetek. Nem láttak még igazi kék szemű embert. Viszont akadnak olyanok is, akik szürkének vélik. Ilyenkor többnyire ez a kérdés forog a fejemben: van egyáltalán ilyen színű szem? Végül, amikor megkérdezik, hogy milyen színű a szemem, azt mondom, hogy szürkéskék.
Ami a magasságomat illeti, a középmezőnybe tartozom. Nem vagyok létra, de törpének sem szoktak becézni. A legtöbben sosincsenek megelégedve a magasságukkal, de nekem semmi bajom vele. Nem akarok modell lenni, vagyis nem vágyom arra, hogy 170 fölé emelkedjek. A tánchoz meg többnyire nem számít a magasság, és számomra ez a fontos.
Szeretem a divatot, de nem viszem túlzásba, vagyis nem veszek fel olyan cuccot, amiben nem érzem jól magam, vagy nem áll jól, de éppen divatban van, és minden újságban az szerepel. Odafigyelek, hogy ne tíz éves cuccok legyenek rajtam, de igazság szerint az éppen trendi dolgokat is szeretem egy kicsit megbolondítani, a saját stílusommal. Így leszek egyedi!

JELLEMRAJZ
Nem azt mondanám a személyiségemre, hogy különleges, hanem inkább furcsa. Persze, mint minden embernek nekem is vannak olyan dolgaim, amik különlegesnek számítanak, de ezek igazából bárkiben meglehetnek.
Szóval szeretek egyedül lenni, és különösen akkor, amikor éppen táncolok, vagyis inkább csak próbálok. Nem szeretem, ha valaki ott áll, és minden lépésemet figyeli, hogy mit és hogyan csinálok. Ebből következik, hogy önálló vagyok, és szeretem a dolgaimat magam intézni. Kiskoromtól kezdve rendkívül talpraesett voltam, és ez a mai napig nem változott, sőt javult. Szintén ebből lehet arra következtetni, hogy saját szabályaim vannak, viszont ha bekerülök egy olyan társaságba, akkor el tudom fogadni azoknak a rendszerét is, vagyis tudok alkalmazkodni, és könnyen megtalálom a közös hangot. Ezáltal nem volt sosem gondom a barátkozással, mert mindig volt körülöttem valaki, akit a barátnőmnek nevezhetek. Viszont olyan igazi barátnőre még sosem tettem szert, de bízok abban, hogy egyszer találok egy ilyen lányt is.
Nem szeretem a pletykákat, rühellem, így "enyhén" ki tudok akadni, amikor olyat hallok magamról, ami a legtávolabb áll a valóságtól. Persze nem minden pletyka váltja ezt ki belőlem, mert ha nincs túlságosan fontos jelentősége, akkor egyik fülemen be, a másikon ki. Elég hirtelen haragú vagyok, és ez többek között annak köszönhető, hogy hamar meglehet sérteni. Nagyon érzékeny vagyok, és legtöbbször azt látom megoldásnak, hogyha bántanak, hogy én is bántom a másikat, amiről tudom, hogy nem helyes, de már berögzült dolog.
Röviden vannak jó, illetve rossz tulajdonságaim is, mint minden embernek, és ez így van rendjén.

EDDIGI ÉLETED
1992. novemberében láttam meg a napvilágot egy kórházban. Komolyra fordítva a szót New Yorkban születtem, és egy igazi nagyvárosi lányt neveltek belőlem a szüleim. De haladjunk szép lassan!
Semmi komplikáció nem lépett fel a születésem közben, és a szüleim egy egészséges, kislány babát ölelhettek magukhoz. Nem kaptam el semmilyen betegséget, sőt még be sem sárgultam, ahogy általában a babák szoktak. Nem sokat tartózkodtunk a kórházban, mert egy és fél hét múlva a születésem után, haza is engedtek minket. Mire megérkeztem a családi házba, addigra már be volt rendezve nekem egy cuki rózsaszín szoba, és a legszebb bútorok, a legdrágább játékok voltak mindenütt. Bár, ezt akkor még nem nagyon tudtam mire vélni.
Csecsemőként nagyon jó dolgom volt. Folyton édesanyámmal voltam egészen három éves koromig. Ekkor viszont visszament dolgozni és nagyon ritkán láthattam. Többnyire este, ha nem aludtam el addigra, mire hazajött. Apa, pedig sokat utazott, így ha egy hónapban kétszer láttam, akkor szerencsésnek éreztem magam. Persze mindenki azt hitte, hogy tökéletes életem van, mert mindenem megvan, de sajnos nagyot tévedtek.
Óvodába is jártam, ahova a dadám vitt. Persze akkor mindenki azt gondolta, hogy mennyire menő kislány vagyok. Mindig a legjobb ruhákat viseltem, és mindenből a legmárkásabb dolgot kaptam. Viszont nem éreztem jól magam, hiszen mikor minden csoporttársam az anyukájától, vagy az apukájától búcsúzkodott reggelente, addig én a dadámtól. Félre ne értsétek imádom Maggie nénit, mert ő nevelt fel szinte, és nagyon jó kapcsolatot ápolunk, de azért egy szülő, az szülő.
Sosem voltak gondjaim az óvodában, mert az első benyomás után rájöttek a többiek is, hogy nem vagyok beképzelt, pökhendi és nem is hordom fent az orromat, mert én gazdag családból származom. Sőt! Egész pozitív benyomást tettem mindenkire, és rengetek barátot szereztem. Mindenkivel összebarátkoztam és kerültem a vitatkozást.
De ez sajnos későn következett be, hiszen akkor már nagycsoportosak voltunk, így mire megszokhattuk volna egymást, addigra jött az iskola. Nem akartam menni, mert elvesztettem az össze barátomat és kezdhettem mindent, előröl. Jó volt pár személy, akikkel egy iskolába mentünk, és esetlegesen még osztálytársak is lettünk, de nehéz volt. Bár itt is könnyen beilleszkedtem, és itt is minden ugyan úgy működött, mint az óvodában. Viszont itt történt valami, ami rányomta a bélyeget a mostani életemre.
Itt változott a legtöbbet a személyiségem, szinte itt forrt ki. Ezt elég különös így mondani, hisz akkor maximum kilenc éves lehettem, de ez így volt. Sokkal érettebb voltam, mint a kortásaim, és emiatt páran ki is közösítettek, de legalább megtudtam, hogy kik voltak a barátaim. Itt tanultam meg, hogy ki kell nyitnom a számat, különben nem fogok semmit sem elérni az életben. És nem mellesleg itt fedeztem fel a táncot.
Rengeteg órák utáni foglalkozás volt, és ide tartozott a tánc is. A szüleim engedélyével - akik továbbra is ugyan olyan életmódot éltek, mint kiskoromban, és a kapcsolatunk is ugyan olyan volt - jelentkeztem, és hamar kiderült, hogy van érzékem hozzá. Bár igaz, ami igaz, hogy nem volt az sem hátrány, hogy imádtam mozogni. Szóval a tánc - és a testnevelés tanáromnak nem volt nehéz dolga velem. Sok barátot szereztem a szakkörökön is, és talán ez egy kicsit feledtette velem, hogy a szüleim nem igazán törődtek velem.
Eljött az általános iskola felső szakasza. Ekkor már sokkal jobban koncentráltam a táncra, és már itt tudtam, hogy nekem ezt muszáj csinálnom, imádom. Komolyabban foglalkoztam vele, és már versenyekre is jártam, ahol mindig sikerrel tértem haza. A szüleim büszkék voltak rám, mert jól teljesítek az iskolában, és még a táncban is, de nem nagyon változott a viszonyunk. Zavart, de próbáltam most már az én saját kis életemre koncentrálni, hogyha nagyobb leszek, akkor könnyű dolgom legyen. Bár így is előnnyel indulok, hiszen a szüleim minden anyagi támogatást magukra vállaknak, de egyszer szeretnék majd magamról is gondoskodni.

Elérkezett az életemben a nagy változás. Ami gyökerestől felforgathatja az életemet. A felvételi, illetve a középiskola kiválasztása.
Mindenképpen olyan iskolát akartam választani, ami művészeti iskola, és komolyabban foglalkozhatok a tanulás mellett a tánccal is. Több óraszámban van, de a többi tantárgyat sem hanyagolják el. Több iskolát is megjelöltem, de a legfontosabb volt a Dorian Művészeti Iskola. Ez volt a fő álmom, hogy ide bejussak, de ide kivételes tehetségnek kellett lennem, és nem tudtam, hogy ez megvan-e bennem.
Elmentem minden egyes felvételire és mindenhol a maximumot hoztam ki magamból. Megtettem mindent, hogy úgy vélekedjenek rólam, hogy felvesznek, mert szükségük van rám, a tehetségemre. Nagyon ideges voltam ezekben az időkben, és ekkor alakult ki bennem az a jellemvonás, hogy egyedül legyek, főleg tánc közben. Két hónap, két rettenetes hónap telt el tudatlanságban, mire megkaptam a papírokat. Három iskolába adtam be a jelentkezési lapokat. Először azzal kezdtem, amit csak vészesetként jelöltem be. Mikor kinyitottam és elolvastam boldogság járt át, hogy felvettek, bár nem igazán volt felhőtlen az örömöm. Aztán jött az ezüstérmes úgymond, de amikor elolvastam az első pár sort, szinte földbegyökerezett a lábam. A táncszakára felvettek, de a tantárgyakhoz... nem. Sajnáltam, mert tudtam, hogy ezt a szüleim nem fogják megengedni, és őszintén mondom, hogy pánikba estem. Féltem kinyitni a DMI levelét, mert attól féltem, hogy elutasítást kapok, és akkor minden álmom a porba hull, mert a legutolsó iskola, nem éppen a legjobb, és ott nem tudnám olyan szinten tanulni a táncot, mint amilyen szinten vagyok. Remegve nyitottam ki, és amikor elolvastam az első mondatot sikítva dobtam el mindent, ami a kezemben volt és vetődtem a dadám nyakába. Ebben a pillanatba az örömöm mellé egy kis boldogtalanság is társult, hiszen felvételt nyertem abba az iskolába, ahova menni szerettem volna már régen, és nem a szüleimet ölelhetem magamhoz.
A nyári szünet irtózatosan hamar elrepült és azon kaptam magam, hogy már csomagolok és indulok az iskolába. Kivételesen a szüleim vittek ki a vonatállomásra, ahol könnyes búcsút vettek tőlem, majd egy bankkártyát adtak a kezembe. Nem értettem a nagy cécót, hiszen ugyan abban a városban maradok, csak ritkábban fognak látni. Feleslegesnek éreztem, de mégis annyira jól esett, hogy nem tiltakoztam, és én is sírva öleltem őket vissza. Nem, nem azért, mert annyira messze megyek tőlük, hanem azért, mert jól esett a törődés.

Az első évem valami fergeteges volt. Nagyon jól éreztem magamat, és mindenki kedvesen fogadott. Rendkívül magas szinten tanulhattam, amit imádtam. Amikor hazamentem hétvégenként, akkor annyit áradoztam Maggie néninek, hogy néha már nevetve hagyott ott, de én még akkor is kergettem őt. Nagyon, de nagyon imádom már most ezt az iskolát, és rengeteget fejlődhetek.
A második évem talán jobb volt, mint az első. Itt már több barátot szereztem, mert az első évemet inkább a beilleszkedésre szántam, nem arra, hogy közelebb is megismerjek pár számomra szimpatikus személyt. Viszont mostanra arra is tudtam időt szánni. Az csak még jobb volt, hogy a tanulási átlagom remek volt, és nem mellesleg nagyon sokat fejlődtem a táncban. Magamra sem ismertem, mert nem tudtam elképzelni, hogy ilyen sokat fejlődhettem.
Idén harmadikos vagyok, és talán ez a legjobb. Mármint ez az az időszak, amikor már beilleszkedtem, vagyis nem vagyok ujjonc. Nem kell már barátok után futnom, mert vannak barátaim és ismerőseim. De még nem is kell koncentrálnom a tovább tanulásra. Élvezem a dolgot, és imádok itt lenni.
Nagyon örülök, hogy megkaptam a lehetőséget, hogy az egyik legkiválóbb iskolában a DMI-ben mutathatom meg a tudásomat és fejleszthetem magam, hogy még jobb legyek.

Posts : 3 Join date : 2009. Oct. 31. Age : 31

Néha a legkisebb döntések azok, amik örökre megváltoztatják az életünket

MINDIG
- Maui
- friss gyümölcsök
- bulik
- vásárlás
- sport
- tánc
- iPhone
- iPode

SOHA
- kétszínűség
- beképzeltség
- semmittevés
- drog
- édesség
- zöld zöldségek (fura, de igaz)

FÉLELMEK
- halál
- cápák
- hüllők, rovarok
- a kislány a Körből

EGÉSZSÉG
Mivel egészséges életmódot élek, ezért ritkán vagyok beteg. Odafigyelek a táplálkozásomra, és rendszeresen mozgok is. Ez két okból is fontos számomra, hisz táncolok és oda mindig jó kondiban kell lennem. A másik ok szerintem egyértelmű, mert ez nem más, mint a helyes életmód, és persze az alakomat is szeretném megtartani, amíg csak lehetséges. Kiskoromtól kezdve el voltam tiltva az édességtől, mert a szüleim ennyire szigorúan odafigyeltek a helyes táplálkozásomra, így csak az iskolás éveimben találkoztam efféle "fogrontó" - ahogy a szüleim nevezték - dolgokkal.

SZOKÁSOK
Ha ideges vagyok, akkor vagy a körmömet rágom - leszokó félben vagyok -, vagy pedig a hajamat csavargatom, ami szintén nem az egyik legjobb dolog. Ez utóbbi foglalkozást akkor is szívesen űzöm, amikor unatkozom, és nem tudok mit kezdeni magammal. Minden reggel ragaszkodom a frissen facsart narancslevemhez, és a nélkül el nem kezdeném a napomat bármi is történjen körülöttem. Mániákusan zeneimádó vagyok - a tánc mellett -, és mindenhova magammal viszem az iPhone-mat, amit még hetedikes koromban vettem. Állandóan felfordulást csinálok magam körül, mert egyszerűen nem bírom elviselni, hogyha valami pontosan a helyén van. Ebből következik, hogy szeleburdi vagyok, és mindent elhagyok, így olykor a diáktársaim rohangálnak papírokkal utánam.

MIÉRT EZ A SZAKIRÁNY?
Kiskorom óta a tánc volt az életem. Mióta az eszemet tudom, azóta járok órákra. Minden fajta táncot kipróbáltam már, és hiszek abban, hogy a tánccal, sokkal jobban ki tudom fejezni az érzelmeit, meg tudom értetni másokkal, hogy mi zajlik most le bennem. Olykor, amikor a helyzet megkívánja, akkor a táncot használom a szavak helyet, és többnyire mindig sikerrel járok. Mostanra a tánc az életem részévé vált, sőt a lételemem lett.
Ezen kívül, azért is döntöttem emellett a szakirány mellett, mert imádok mozogni. Szenvedélyem a mozgás, és nem mellesleg még úgy sportolok, hogy szeretem, amit csinálok... Kész álom. Lételemem a tánc és a mozgás, és nem tudnál lebeszélni róla semmi áron. Még akkor sem adom fel, ha negatív véleményeket kapok egy koreográfiáról, vagy megkérdőjelezik a tehetségemet. (Ilyen még nem fordult elő.)

Van az úgy néha, hogy az ember nem hagyja, hogy az útjába álljon az, ami helyes..

EGYÉB
Még sohasem volt szerelmes, bár ezt senkinek sem meri bevallani. Voltak már barátjai, de azok... azok nem igazi kapcsolatok voltak.

PRÓBAJÁTÉK
Csak ültem a táncterem parkettáján és gondolkodtam. Gondolkodtam, hogy milyen új dolgot tudnék még mutatni, hogy lenyűgözzem az embereket. Itt már rég kevés volt az, hogy megmutatom a személyiségemet. Kellett valami plusz, hogy azt mondják: ez igen! És ez nehéz, mert nem mindig lehet előhívni magunkból ezt a pluszt. A szüleim szerint meg van bennem, és képes vagyok túlszárnyalni még önmagamat is, csak akarat és kitartás kell hozzá. Az, pedig nekem megvan, vagyis már csak bíznom kell magamban, és ha jól meggondolom, akkor ez is menni fog.

Hirtelen kinyitódott az ajtó, majd be is zárult. Éreztem, hogy valaki bejött, de nem tudtam, hogy ki lehet az, hiszen háttal ültem az ajtónak. Vártam, hogy megszólaljon, mert biztos voltam abban, hogy a hangjáról fel fogom ismerni.
- Szia! - hallottam egy srác hangját, és rögtön leesett, hogy ki beszél hozzám. Ő volt a legjobb barátom, bár voltak idők, amikor eléggé kételkedtem abban, hogy kitart a barátságunk, amit szégyellek, mert nem bíztam magunkban eléggé, és alábecsültem őt is, és magamat is.
- Szia Dane! - mondtam, majd felálltam és megfordultam. Arcomon halvány mosoly jelent meg, majd próbáltam olyan képet vágni, hogy ne tudja leolvasni az arcomról, hogy valami baj van. Pedig ez ostobaság! Ő ismer a legjobban, néha már olyan érzésem van, hogy jobban tudja ki vagyok, mint én magam.
- Mi a gond? - arca aggódó lett, amitől én is pánikba estem. Nem szerettem volna hazudni neki, és nem is tudtam. Csak álltam ott és néztem, majd halkan megszólaltam, vagyis csak akartam, de a szó a torkomra forrt. Egyszerűen nem jött elő hang, semmilyen.
A padlóra szegeztem a tekintetemet, és valahogy mérhetetlen szomorúság fogott el. Amiket az előbb gondoltam, azok olyan távolinak, nehéznek bizonyultak. Felkaptam a fejemet, és hagytam, hogy az első sós könnycsepp végiggördüljön az arcomon.
- Én nem vagyok képes... Nem fog menni. - szinte csak az ajkammal formáztam a szavakat, de láttam Dane szemében, hogy ő mindent értett. Pár lépéssel közelebb jött, mire én már halk zokogásba kezdtem, de még mindig nem mozdultam. Ugyan ott álltam, és még csak meg sem görnyedtem a sírás közepette. Odaért, majd kivett egy hajszálat az arcomból.
- Yoa! - a nevemet lassan és lágyan ejtette ki. Ha valaki kívülről néz minket, akkor azt hiszi, hogy szerelmes pár vagyunk, pedig ez nem igaz. A legjobb barátom, és biztos vagyok benne, hogy sosem fogok belé szeretni, és szerintem ő is így érez. Hirtelen, de mégis gyengéden magához húzott és megölelt. Az én szememből még mindig patakokban folytak a könnyek. – Cssss! - nyugtatgatni próbált, és sikerült is neki. Nem mondott semmit, csak a nevemet, de mégis annyit segített, mint mindig. Hirtelen újra erősnek éreztem magam, és bíztam abban, hogy sikerül. Sőt! Ha mégsem, akkor ő - és többiek - még mindig ott állnak a hátam mögött. Nem fognak ezért lenézni, és elkerülni sem.
- Köszönöm! - suttogtam, majd lassan eltávolodtam tőle. Most sokkal szélesebb mosoly terült szét az arcomon. A kezemmel letöröltem a könnyeket az arcomról, majd pár percig úgy is maradt a kezem. Ezzel próbáltam magamba még több önbizalmat préselni. A legtöbb esetben nem ilyen vagyok, de olykor nagyon el tud gyengíteni valami, vagy valaki.
- Most mennem kell. - szólalt meg Dean, mire én elvettem a kezem a szemem elöl. Ő a fejét vakarta, mintha ezzel valami bűnt követne el. - Bocsi, hogy csak ilyen kis időkre futunk össze, de... de majd meglátod. - elmosolyodott, mire én felhúztam az egyik szemöldökömet, de én is ugyanazt az arckifejezést öltöttem magamra. - Majd beszélünk. - intett, majd lassan elhagyta a helyiséget.
- Pá! - köszöntem el, majd elfordítottam a tekintetemet, és a tükörképemet kezdtem vizslatni. Halk ajtócsapódás, majd újra csend lett a teremben. Már nem sírtam, még csak nem is könnyeztem. Magabiztosan álltam a tükör előtt. Nagy levegőt vettem.
- Essünk neki! - szólaltam meg az üres teremben, és nekiestem, hogy megcsináljam talán az egyik legjobb koreográfiámat.

Köszönöm, majd értesítünk, ha felvételt nyertél az iskolába.
Üdv: A Dorian Művészeti Iskola Igazgatója.

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 32

DURACELL NYUSZI,
nagy levegő, nyugalom, most egy rövid ideig
ülhetsz békésen a fenekeden, amíg el mondom
az ítéletet. Nos hát, akadt egy-két ismétlés az
előtörténetedben, de vidám volt és energiával teli,
még így olvasva is. Szóval, alig várom, hogy találkozzunk
a táncteremben, és együtt dolgozhassunk.
Puszillak :P

Gratulálok, felvételt nyertél a Dorianbe!

// iratkozz fel a Névsorba és foglalj magadnak Avatart //