Ethan O'Brien

Posts : 2 Join date : 2009. Nov. 03. Age : 33

Ethan O'Brien
"A rózsákat könnyeimmel öntözném, hogy érezzem töviseik fájdalmát, szirmaik szenvedélyes csókját..."

Szia, szeretnék egy kicsit többet tudni rólad. Töltsd ki ezt a felvételi tesztet.

Nem lehetsz öreg és bölcs, hogyha nem voltál fiatal és őrült

TELJES NÉV Ethan O'Brien
BECENÉV -
NEM Férfi
SZÜLETÉSI HELY New Orleans LA, USA
SZÜLETÉSI IDŐ 1991. október 06.
SZAKIRÁNY Ének-zene

APA Stanley O’Briean, 39
ANYA Patty O’Brien, 37
TESTVÉREK Sebastian, 4 – Mendes, 2
HÁZI ÁLLAT -
ANYAGI HELYZET A család nagyon szűkösen húzza ki hónap végéig, egyetlen lehetősége Ethan-nek, az ösztöndíj.

Mondd ki, amit ki akarsz mondani, tedd azt, amihez kedved van, ne bánj meg semmit, és ne hagyd, hogy az emberek elgyengítsenek!

MEGJELENÉS
Sötét haj, sötét szemek. Titokzatosság és bánat olvasható ki szemeiből, viszont karakteres arcának jól áll a szigorú tekintet, melyet álarcként hordott kiskora óta. Mégis gyakran ellágyul és olyankor csak mosolyogni lehet kisfiús vigyorán. 185 cm magas, alkata vékony, ám az kellően kidolgozva.
JELLEMRAJZ
Kedves, barátságos, csendes és visszahúzódó. Nehezen kezdeményez beszélgetést és még nehezebben nyílik meg másoknak, ám ha egyszer talál valakit, akit befogad a világába egy nagyon jó és hűséges barátot kap. A barátság számára lételemű, még sincs olyan sok. Barátok, ismerősök mindig fontosabbak voltak számára, mint a család ám ez nem is meglepő, azok után, amiken átkényszerült menni miattuk. Nehezen viseli a feszültséget, veszekedést, ha düh van körülötte, nehezen képes feldolgozni azt, ezért kerüli is a konfliktust, ám ha egy barátot kell megvédeni nem rest kiállni érte, még akkor sem, ha tovább kell elmenni, mint egy szimpla szóváltás. Képes felismerni mindenkiben a szépet, legyen az külső belső tulajdonság, mindenkiben talál valamilyen értéket. Könnyen átlehet verni, kihasználni, mert ha valaki az ujja köré csavarta, képes rózsaszín cukormáznak látni a világot. Stílusa mondhatni elegáns, néha már grófiasan, de ez csupán lényéből ered, délies egyszerűségéből, ugyanis anyagi helyzete nem tudja megteremteni a lehetőséget, hogy ez kellő képpen megnyilvánuljon. Nem szereti a feltűnő, rikító ruhákat, az ízléstelenül összeválogatott ruhadarabokat, két szó: szépség, elegancia.
EDDIGI ÉLETED
Tudjátok mit jelent délinek lenni? New Orleanst nem elég ismerni, érezni kell. Ahogy magadba szívod az éjszaka émelyítő illatát, s tüdődet kitölti az éjszakai jázminnal átitatott párás levegő, ahogy a távolban hallatszik a jazz dübörgése, esetleg egy dixieland zenekar fojtott hangfoszlányai. Láttátok már a Francia Negyed varázsaltos színvilágát éjszakai megvilágításban, mikor az emberek tömege zúdul be kávéházakba, bárokba, kocsmákba, s a macskaköves utakat utcai zenészek festik meg dallammal, ritmussal? Majd a kertváros kísérteties nyugalmát, ahol minden utcában roskadoznak a virágok, hatalmas selyemmirtuszok emelkednek fölénk, hogy eltakarjanak a pislákoló lámpák fényétől. A város, minden varázslatossága ellenére, mégis félelmet, s néha kíváncsiságot, kihívást kelt a turistákban. A vudu hazája, vámpírhistóriák, szellemjárások székhelye. Nem csak a város, a lakosság is ugyanolyan különc, furcsa, s maga módján hátborzongató. Azt hiszem ideje rátérni életem történetére, túl sok időt fordítottam szeretett szülőföldemre. Sajnálom, New Orleans mindig is a gyengém volt.
Egy gyönyörű hónapban születtem egy gyönyörű helyen. New Orleansban az október mindig is kellemes hónapnak számított a nyári kánikula után. Az Első utcában nőttem fel, a kertváros legszebb részén. Annak ellenére, hogy a környéken javában gazdagok laktak, mi kitűntünk a tömegből szegénységünkkel. Az egyetlen mód arra, hogy ott élhessünk édesapám vállalkozása adott okot. Temetkezési vállalkozó volt, s a környéken ez volt az egyetlen megbízható és precíz munkát végző társaság. Apa a testvéreivel hozta létre. Anya country énekesnő volt, saját bandával, rajongókkal. A hírnév elkerülte őket, míg minden fellépésükön a maximumot hozták ki magukból. Gyönyörű hangja volt anyámnak, s irtó tehetséges. Sohasem tanult énekelni, vérében volt ez az adomány. Hősszerelmesek voltak a szüleim, dacoltak a szülőkkel, barátokkal, addig küzdöttek, míg végül titkon össze nem házasodtak. Csodás életük volt, megvolt mindenük, boldogok voltak, szerették egymást mindaddig, amíg meg nem születtem. Körülbelül ennyit tudok az életükről, ugyanis én már csak a veszekedéseket, öldökléseket éltem át velük. De ne siessünk ennyire előre.
Mindig is magamnak való gyermek voltam, sohasem volt szükségem a szüleim támogatására, szeretetére. Illetve, honnan is tudnám szükségem volt e rá, ha sohasem ismertem ezeket a fogalmakat. Apa folyton dolgozott, anya nappalt próbált, este fellépett. Mi voltunk a tökéletes család: a munkamániás apa, aki csalta a feleségét, a könnyűvérű anya, aki kábé fűvel-fával lefeküdt, ha az ellátta drogokkal, és a mentálisan sérült gyermek, aki mögött a vénasszonyok összesúgtak a templomban, s akitől a szülők pedig óvták gyermekeiket. Szánalmas élet, én mégis szerettem. Nincs okom panaszra, elvégre szabad életem volt, azt csinálhattam, amit csak akartam, s mondanom sem kell, alaposan ki is használtam eme ajándékot. Azonban az életem hogyan vett fordulópontot, s miként keveredtem a zene misztikus világába? Természetesen ez is ki fog derülni, türelmeteket kérem. Nehéz volt, nem akartam elmerülni a múltba, felhánytorgatni azt, de erőt veszek magamon és feltárom előttetek a kertvárosi család tragédiáját, mely a mai napig kísért New Orleans vénjei között.
Azt hiszem hatéves korom óta önálló vagyok. Miután elvégeztem az óvodát és elkezdtem iskolába járni, onnantól kezdve magamról kellet gondoskodni, ugyanis anyám még saját magáról sem tudott, apám pedig minden alkalmat kihasznált, hogy ne kelljen otthon lennie a családdal, így ellátásom rám szorult. Magamnak készítettem el a reggelit, amit az iskolába vittem, otthon elvégeztem a házimunkát és néha még vacsorára is jutott időm. De ahogy egyre idősebb lettem, kezdtem irtózni az otthontól, és hogy elkerülhessem könyvtárba jártam, vagy olvasni a parkba. Nem is igazán tűnt fel a szülőknek hiányom, egyszer sem szóltak meg érte, ha netán teljes éjszaka maradtam ki. Az iskolában sem volt jobb a helyzet. Nem csupán az a tipikus csendes gyerek voltam hátul a sarokban, aki elzárkózik a világtól és a saját agyszüleményeinek él… nem. Nagyon is magamba szívtam a külvilágot, figyeltem minden mozzanatot, jeges tekintettel mértem végig az osztálytársaimat és tanáraimat. Féltek tőlem, ez már biztos s természetesen a félelem gyűlöletként bontakozott ki a közösségben. Pontosan emlékszem az első alkalomra, mikor elkaptak az Ír Csatorna utcáján és úgy megvertek, hogy felrepedt a szám, vérzett a homlokom és talán agyrázkódásom is volt. A következő kép magam előtt Jézus meggyötört teste a feszületen. Nem, nem a túlvilágra jutottam csupán a St. Alfonz templomba kerültem és a hűsítő köveken feküdtem, mellettem pedig az iskolám ifjú tanára Garwain atya. Nem csak az iskolából ismerem őt, hiszen vallásos családként, bármennyire is szét volt hullva a vasárnap reggeleget a misén töltöttük. Az atya miután befejezte a kötözést sérüléseimen leült velem szembe és beszélgetni kezdtünk. Kérdezősködött szüleimről, rólam és teljesen el volt hűlve, mikor meséltem neki a hogyan is él az xy família. Felajánlott nekem egy munkát a templomban kisegítőnek, természetesen teljesen ingyenes lenne, de legalább nem kéne otthon lennem és még meleg ételt is kapnék. Nem is gondolkodtam rajta, azonnal elfogadtam az ajánlatot és másnap munkába is álltam. Iskola után mindig a templomba mentem és csináltam a rám bízott feladatokat. Az atyával rengeteget beszélgettünk Istenről és az ő Királyságáról. Kétség vett körül vele szemben, hinni akartam Istenben, de nem tudtam. Akartam hinni az Ő fiában, Jézusban s hogy majd halálom után befogad országába. Újabb gyötrelem, átsírt éjszakák. Néha már könyörögtem Istenhez, hogy szólítson magához, egy-egy veszekedés után, amit szüleim rendeztek le napi rendszerességgel.
Így teltek mindennapjaim egészen a 10. születésnapomig, mikor a St. Alfonzba egy különleges misét tartottak egy művészvendéggel. Az atya teljesen odáig volt, de bevallom őszintén én is nagyon izgultam már, rendesen be voltam sózva. Mikor elérkezett a nap, már kora reggel bementem a templomba elmondtam egy imát és elfoglaltam a legjobb helyet. Minél közelebbről akartam látni a vendéget, hiszen még soha az életemben nem láttam egy híres embert sem. A nép lassan betöltötte a templom ülőhelyeit, a közös imádkozás megkezdődött én pedig remegő lábakkal, lélegzetem visszafojtva vártam a percet, hogy megkezdődjön az előadás. Nem csalódtam, sőt ez a vasárnap reggeli kis műsor volt az, ami megváltoztatta életem és reményt adott a jövőt illetően. Miután Garwain atya beharangozta a művészurat, az komótosan befáradt, tokját letette a földre, elővette hegedűjét, álla alá szorította és elkezdte behangolni. Mindenki gyanakvó tekintettel nézte, hallottam a mögöttem ülők suttogását. Természetesen az volt a beszélgetés tárgya, hogy nem megszokott templomokban hegedűn játszani. Nem tudom mennyire volt ez furcsa, én csak azt akartam, hogy elkezdje. Ó, igen mikor rázendített, s megszólalt a hegedű keserves dallama, mintha az égiek énekét hallottam volna. Ilyen szépet még életemben nem éltem át. A zenész teste mereven, mégis érzelmekkel átitatva vonaglott a muzsikára, oly szomorú és szívbemarkoló volt, hogy legszívesebben sírni tudtam volna. Annyira szép és annyira lenyűgöző volt! Aztán eljött az a rész, mikor a hegedűs elviselhetetlen vontatásban szaggatta ki a hangokat hangszeréből, akkor, igen akkor úgy éreztem, mintha Isten velem lenne, a zene képében átitatja a termet, körbe vesz bennünket, átölel minket! Akkor, csak is akkor éreztem isten közelségét, többet soha. Bevallom őszintén emiatt lángolt fel bennem a zene iránti érdeklődés, s ott akkor eldöntöttem, hogy ugyanolyan muzsikus leszek, mint ő, aki feltárta elénk az Úr fényét! Az előadás után a művész meghajlás és mindenféle reakció hiányában megfordult és elhagyta a templomot. Azóta sem tudom ki volt, honnan jött. Kértem az atyát, hogy segítsen megtanulnom hegedülni, ő pedig készséggel szerzett nekem egy régi „felesleges” darabot, ami évek óta hevert a templom raktárában. Onnantól kezdve megállás nélkül zenéltem, tanárom nem volt, hiszen nem tudtam kifizetni az órákat, így pedig képtelen voltam kibontakoztatni tudásomat, esetleg tehetségemet. Nem mondhatom, hogy véremben van a hegedülés, de be kell valljam az éjjel-nappali zenélés során sikerült eltalálnom és megtanulnom, hol keressem a kívánt hangokat. A könyvtárból az összes hegedűről szóló könyvet kivettem és magamévá tettem őket.
Azt hiszem elérkeztem életem legszomorúbb részéhez. Szokásos estémet töltöttem otthon: anyám tv előtt hevert, kezében egy üveg olcsó rummal én pedig a másik szobában próbálgattam művészi vénámat. Apám hirtelen berontott az ajtón (abszolúte részeg volt), ráhajította anyámra a kabátját majd bevágta magát a kanapé kiszakadt drapériájára. Egy ideig vizsgálta feleségét, én tudomást sem véve róla hegedültem tovább. Aztán felkiáltott. Nem igazán értettem miket mondott, de annyit sikerült kiszűrnöm szavaiból, hogy engem átkozott és ezt a fülsértő vinnyogtatást, amit a tűzifának való koholmánnyal idézek elő. Nem hagytam abba, bennem is felment a pumpa rendesen és csak azért húztam a vonót, hogy minél elviselhetetlenebb hangot csalogassak elő. És akkor meghallottam anyám sikolyát. Kezemben a hangszerrel kirohantam és azt látom, hogy apám a rumos üveggel veri anya hófehér arcát. A fájdalmas sikoly, nyöszörgés, mely a szőke, feltupírozott hajjal keretezett véres kocsonyaszerű arcból tört elő forró pengeként hasította belém az elszörnyedés, a félelem és az undor megtestesülése. Elborzadtam. Kezemből kiesett a hegedű, s a puffanásra apám rám emelte ködös tekintetét. Aztán csatt, majd sötétség.
A kórházban ébredtem. A fehér neoncsövek megnehezítették látásomat, így is alig bírtam kinyitni a szemeimet, ráadásul marhára fájt mindenem. Nagy hirtelenjében azt se tudtam mi a frászt keresek egy kórházi kórteremben, de szép lassan minden eszembe jutott, miután lepörögtek az előző nap eseményei a fejemben. Majd egy ápolónő jött be a szobába, ellenőrizte a vérnyomásom, kedves mosollyal kérdezte, hogy érzem magam, de mielőtt kiment volna, reszkető hanggal megkérdeztem hol az édesanyám. Nem tudom megkönnyebbültem e, vagy csalódásként ért-e, hogy életben van, de abban biztosak lehettek, hogy gyönyörrel töltött el a tudat, hogy apámat letartóztatták.
Anya maradandó sérüléseket szerzett be, vagyis örökre eltorzult az arca, de ezt leszámítva egészséges, mint a makk. Talán kellet ez, hogy összeszedje magát és végre normális életet kezdjen. A piáról, a drogokról és a szexről leszokott, karrierjét feladta és megismerkedett egy pasassal, akivel pár év múlva össze is házasodott. Szült neki két kölyköt, nekem fizették a zeneóráimat, így végre elsajátíthattam a hegedülés fortélyát, meg pár klasszikust is kívülről betanultam. Az életem úgymond rendbejött, apámról azóta sincs semmi hír. Egy nap azonban, a 18. születésnapom előtt megláttam egy hirdetést az iskola falán. Egy művészeti iskola, fiatal tehetségeknek. Azonnal beleszerettem és tudtam, hogy ott a helyem. Mivel egyik napról a másikra élünk, az alapból kizárt volt, hogy kifizessük a tandíjat, de szerencsémre egy ösztöndíjpályázat is hirdetve volt mellé. Persze, hogy megpályáztam. Végre egy lehetőség tárult elém, hogy az életemet a zenének szentelhessem annak, ami örömet, boldogságot és vigaszt nyújt az embereknek! Igazi művész akarok lenni, kinek a játékáért sopánkodnak az emberek! Ó igen, el akarom hozni Istent az embereknek, megváltást akarok nyújtani számukra a zene által. Életem, mint egy rossz paródia, nevetségesen kitűnik a hétköznapok szürkeségéből, vitathatatlanul különbözök korosztályom képviselőitől… mégis… van bennünk valami közös. A művészet szerelmesei vagyunk, az egyetlen dologé, mely szépséget, gyönyört, fényt hoz életünkbe. Most pedig barátaim, indulnom kell, vár a felvételi vizsga Wink

.

Posts : 2 Join date : 2009. Nov. 03. Age : 33

Néha a legkisebb döntések azok, amik örökre megváltoztatják az életünket

MINDIG
-zene
-könyvek
-barátok
-kávé
-asztrológia
-csoki
-ősz
-tea
-Hold
-Esthajnalcsillag
SOHA
-diszkók
-gomba
-arcoskodás
-igénytelenség
-átverés
-kihasználás
FÉLELMEK
-bíráskodás
-ihlettelenség
-örök magány
-bogarak
EGÉSZSÉG
Leszámítva a gyakori fejfájásokat és a mélabúra való hajlamot, kifogásolhatatlan.
SZOKÁSOK
-elvonulni csendes magányra egy kis időre
-olvasás
-művészetek
-az éjszakai égbolt bámulása
MIÉRT EZ A SZAKIRÁNY?
Kiskoromban láttam egy hegedűművészt, akinek a muzsikája örömet és boldogságot váltott ki az emberekből és én is szeretnék olyan művész lenni, aki képes erre, hogy ha kell mulattassak, ha kell gyászoljak, vigasztaljak, vagy akár elhozzam legrosszabb rémálmukat…

Van az úgy néha, hogy az ember nem hagyja, hogy az útjába álljon az, ami helyes..

EGYÉB -
PRÓBAJÁTÉK
Lassan, egyenletes lépked az ajtó felé. Baljában hegedűtokját szorongatja, másik keze épp most tapadt rá a kilincsre, melyet határozottan lenyom és benyit a hatalmas bükkfaajtón. A teremben félkörben helyezkedik el a vizsgabizottság, némelyik szigorú, mások barátságos tekintettel figyelik az ifjú ügyeskedését. Meghajol, illően köszön nekik, majd helyet foglal a számára kijelölt helyen. Ölébe veszi a tokot, felpattintja a zárakat és óvatosan kiveszi belőle féltett hangszerét. Ezután feláll, besétál a terem közepébe felveszi a megfelelő testhelyzetet és várja a jelzést a kezdethez. Ezután lassan, finoman az álla alá szorítja a hegedűt, pengetni kezdi a húrokat, meghúz egy-két kulcsot, s mikor úgy véli, hogy megfelelően behangolta a hegedűt, a vonót könnyed lendülettel felemeli, s erélyesen végigsuhint rajta. Az első dallamok, érzékiek, megnyugtatóak, szépek, ó igen, Mozart concertója. Ahogy halad a dallal, egyre intenzívebben érezni az energiát, teste pedig a ritmushoz megfelelően mozog, s egy félszeg mosollyal az egyik bírára tekint. Aztán hirtelen, mintha villámcsapott volna le az égből, szólalt meg egy nehéz, érdes dallam. Mintha tovaszállt volna az előző boldog játék, s most nincs más, mint sivárság, halál. Fájdalmasan szaggatja ki a hangokat a hangszerből, arca kissé eltorzul, mozgása is megváltozik. Ez a keserű, szívszaggató játék az, ami igazán belülről jön. Most sugárzik igazán Ethan lelke, mintha nem két kezével, hanem lelkével húzná végig a vonót a halálkiáltó húrokon. S ennyi. A befejezés elviselhetetlen meglepetésével csap le a teremben ülőkre, s mintha egy könnycsepp csordulna végig a vizsgázó arcán. Talán csak a képzelet játéka. Ám ezután sietősen összepakolja holmiját, megköszöni a lehetőséget és vissza sem nézve, távozik a szobából.

Köszönöm, majd értesítünk, ha felvételt nyertél az iskolába.
Üdv: A Dorian Művészeti Iskola Igazgatója.

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 33

tisztelt művészúr,
azt kell mondanom, hogy ez egy nagyon eredeti
karakter és előtörténet. Az eddigi élet részen csak
pislogtam nagyokat, de jó értelemben. A jellem igaz,
hogy lehetne egy kicsit hosszabb, de a háttértörténeted,
annyira megtetszett, hogy ettől most eltekintek.
Mivel tudom, hogy a próbajátéktól hosszabb reagokat fogsz
írni (mert ugye így lesz? ha nem akkor úgy is kapod tőlünk
a zaklató üzeneteket :P) ezért én most elfogadlak. Hegedülj,
és legyél az, aki lenni akarsz. Mind ezt tesszük itt.

Köszöntelek a Dorian falai között!

// iratkozz fel a Névsorba és foglalj magadnak Avatart //