Everybody's moving to the rhythm that's inside [Amber]

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 33

Dancin' little marionette. Are you happy now?

A nap legjobb része.
És ezt nem csak a mai napról mondom, hanem úgy általában mindegyikről. Mindennap alig várom azt a pillanatot, amikor elkezdődik ez az óra. Végre nem ugyanazt a technikát és lépést tanuljuk egy órán keresztül. Végre igazán táncolunk, egy egész sor koreográfiát.
Ma csak tizenketten vagyunk, hat lány és hat fiú, ami azt jelenti, hogy pontosan hat pár fog együtt táncolni. Mindannyian ugyanazt a zenét fogjuk hallani, ugyanazokat a lépéseket fogjuk hallani. Ugyanaz az ütem járja át a testünket, egyszerre mozdulunk, szinte már a szívünk is egyszerre ver. Mind különbözőek vagyunk, de erre az egy tánc erejéig eggyé válunk. Nem működünk egymás nélkül. Ha valaki ront, akkor nem csak ő rontott, hanem mind a tizenketten. Figyelünk egymásra, segítünk egymásnak. Ha vannak is ellentétek, azok ilyenkor a tánctermen kívül maradnak…

Igen, ez így lenne tökéletes. És ha színházban táncolunk így is működünk. De a próbák… Ott azért mindenki gyilkolja a másikat. Ő akar lenni a legjobb, ki akar tűnni, ki akar emelkedni. És aljas dögök vagyunk… Ahelyett hogy magunkat fejlesztenénk a végtelenségig, inkább a másik alatt vágjuk a fát. Mondjuk annyi tisztelet azért mindenkibe szorult, hogy inkább csak a saját nemén belül háborúskodik. Ám néha összefog a pár két tagja és olyankor tör ki az igazi háború. Mert az ember a párját támogatja, megvédi. Tűzön-vízen át kitart mellette. Mert páros táncot igencsak nehéz egyedül táncolni…

Szóval itt vagyunk mind a tizenketten és éppen a közös bemelegítésen veszünk részt. Egyre ritkábbak a közös bemelegítések, ahogyan az ember évfolyamot lép egyre inkább elvárják tőle, hogy magától is képes legyen bemelegíteni. És mi képesek is vagyunk rá. Legalábbis a nagy többség...
Úgyhogy most kicsit szokatlan, hogy így együtt melegítünk. Szépen felálltunk három sorba és nézzük az első sor közepén álló Shane-t a tükörben. Mert övé lett ma a megtiszteltetés, hogy bemelegítést tartson. Persze a sorrendje ugyanaz a gyakorlatoknak, mint ha más tartja, így nem is arra kell figyelni, hogy mit csinál, hanem, hogy mennyi ideig. Így az ember el tud kicsit lenni a saját gondolataival a bemelegítés alatt…

Én például Amberön gondolkodom. Igazából elég praktikus ez a tükörterem. Az embernek nem kell jobbra-balra forognia, hogy a másikra tudjon nézni. Csak néz egyenesen bele a tükörbe és a tükörképnek hála látja azt, akit keresett.
Kicsit aggódom miatta, vagyis igazából amiatt aggódom, hogy ő nem-e aggódik. A legutóbbi próbán nem sikerült a legjobban az egyik emelésünk és hát… bumm, esett egy szép nagyot a parkettára. Pedig már annyiszor megcsináltuk azt a mozdulatsort, de elég volt egy apró hiba, figyelmetlenség és már meg is volt a baj. Azt a mai napig nem firtattuk, hogy melyikünk hibázott… Valószínűleg mind a ketten.

Mindenesetre az egy dolog, hogy igyekeztem elkapni, meg nem lett semmilyen komolyabb sérülése… De azért a köztünk lévő bizalom ilyenkor mindig meggyengül egy kicsit. Hiába ismerjük egymást évek óta, attól még elejtettem. Ő bízott bennem én meg cserbe hagytam. Mert azért valljuk be az emelések során főleg a fiúé a felelősség.
Így hát megérteném, ha aggódna. Ha valami komolyabb baja történik, lehet, hogy el kell búcsúznia a tánctól. Egy életre… És abba ő is ugyanúgy beleőrülne, mint én.

Így hát ma nem hibázhatok. Meg máskor sem. Ha megszakadna a bizalom közöttünk, akkor csak minden még rosszabb lenne. Nem merne rendesen elugrani, akkor én nem tudnám rendesen elkapni és a vége az lenne, hogy betörné a fejét… Már látom is magam előtt a horror szerű képet...

Mikor véletlenül találkozik a tekintetem Amberével megeresztek felé egy bátorító mosolyt.

Nem lesz semmi baj

Posts : 72 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 32

Everybody's moving to the rhythm that's inside [Amber] Dhsosj7mslk1rf5ggqhc

It's to hard to belive what at once brought smile to my lips now brings tears to my eyes...

Félelem a köbön.
Úgy reszketek mint egy nyárfalevél amit éppen egy erős orkán erejű szél fújdogál. Nem kell túl sok rosszra gondolnom ahhoz, hogy máris könnybe lábadjon két szép, kék szemem. Szeretek táncolni, igen. Mindenem a tánc, de a múltkori kis balesetem óta nem igazán merészkedek színpad vagy próbaterem közelébe.
Most mégis eljött az óra amitől annyira rettegtem mindez idáig.

Már a próbaterem ajtaján is félve lépek be, el sem tudom képzelni mi lesz ezek után. Kék lélektükreimmel végigmérem a próbatermet. Lelkem megnyugszik mikor semmi változást nem észlelek. Azért a gyomromban még mindig ott motoszkál valami furcsa idegesség a tánc iránt. Vagy talán csak Jesse-től félek ennyire? Hogy majd megint nem vigyáz rám, és elejt? Óh, jesszus... annyi hülyeséget tudok magamnak bebeszélni, hogy az már szinte fáj.

Elfoglalom méltó helyemet a terem közepén, s tekintetemet az előttünk álló Shane-re szegezem. Ma ő fogja nekünk tartani a bemelegítő edzést. Pontosabban mondva ő is ugyanazt csinálja mint mi, csak más tempóban. Ezért is kell valamennyire odafigyelni a fiúra.
Szemem pillantása néha oldalra téved, s akkor megpillantom Jesse-t aki semmivel sem törődve nézegeti magát a tükörbe.
Lemondó sóhajt hallatok ennek láttán. Úgy tűnik a fiút egy cseppet sem érdekli az ami a múltkor történt.

Becsszóra mondom, hogy én nagyon igyekszem de nem megy. Próbálom tartani a lépést, és azt csinálni amit Shane csinál de egyszerűen nem úgy mozognak a végtagjaim ahogy én azt szeretném. Önálló életre kelt a testem. Mintha nem is én lennék az, hanem a testembe bújt valaki... egy Amberly klón.
Esetlenségemet a tánctanár is észre veszi aki megállítja a bemelegítést, s hozzám fűzi mondanivalóját.
- Amberly, kérlek szedd össze magadat! Nemsokára indul a turné, és nem szeretném ha bármelyikőtök elrontaná! -
Az utolsó mondatnál mind a tizenkét emberen végigtekint. Tudom jól, hogy itt most nem csak rajtam múlik minden.

- Rendben. Sajnálom. -
Adom meg magamat mint egy kisegér a nagy macska előtt. Lehajtom a fejemet, de előtte még Jesse-re tekintek aki egy biztató mosolyt küldd felém. Egy nagyon vérszegény, halvány mosolyt próbálok meg én is magamra erőltetni nem túl sok sikerrel.
Ezután pedig folytatódik tovább a bemelegítés. Koncentrálva, odafigyelve teljesítem a kiadott utasításokat a tanárnak és magamnak is eleget téve.

Nem akarok senkit cserben hagyni.

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 33

Dancin' little marionette. Are you happy now?

Retteg.
A szó szoros értelmében retteg. Nem aggódik, nem izgul. Hanem retteg. Még a bemelegítést se képes ma lekövetni, pedig az azért igazán nem nehéz. Mióta ide járunk, minden órát ugyanezekkel a gyakorlatokkal kezdünk, így most már akkor is meg tudnánk csinálni őket, ha közben bombát kéne hatástalanítanunk. Az, hogy Amber mégis elrontja… Ez határozottan rossz előjel.

Az pedig, hogy a tanár még szóvá is teszi ezt neki… Na, az még rosszabb. Ráadásul tök felesleges mondani neki. Nyílván Ambernek is feltűnt, hogy nem csinálja jól a gyakorlatokat. Akkor meg miért kell még direktbe beszólni neki, megalázni? Mintha még nem érezné eléggé rosszul magát. Aztán már megint ezt a turnét említi… Az a turné, amit ennyire nagydobra ver a tanári gárda körülbelül négy előadás a közeli városokban. Valami feltörekvő pop-csillag mögött fogunk ugrabugrálni. Remek… Jó mondjuk a zenéje annyira nem is rossz, táncolható. De már így látatlanban is elegem van az illetőből. Beindul a szekerük, aztán máris elvárják, hogy mindenki körülöttük ugráljon. És az a baj, hogy mi tizenketten ezt a szó szoros értelmében fogjuk csinálni. Annyi előnye mindenesetre van ennek a szereplésnek, hogy újabb pont kerül majd bele az életrajzomba, ha később jelentkezek tovább tanulásra, munkára. Micsoda tapasztalatok vannak a hátam mögött!

Egyébként azt említettem már, hogy mind a tizenketten fizetős diákok vagyunk? Nem? Na akkor most említem. Csak kicsit indulunk előnnyel, az ösztöndíjasokkal szemben. Persze általában a Dorian eléggé igazságos és tényleg a tehetség, rátermettség alapján válogatja ki a diákokat. De néha, amikor ilyen hirtelen jött, apróbb, de mégis lehetőségnek számító szereplés van, na, akkor az számít, hogy ki fizet többet. Az ilyen apróbb szereplésről ugyanis nem annyira tudnak az ösztöndíjasok szülei, aztán nem fognak háborogni… Engem mindenesetre annyira nem érdekel a dolog.
Ha hívnak, megyek, ha nem hívnak, akkor meg elérem, hogy hívjanak. Ez ilyen egyszerű.

Amber még mindig nincs itt teljesen. Bár javultak a mozdulatai most is csak halvány árnyéka önmagának. Ennél ő jobb. Sokkal jobb. Aggódva figyelem, de persze még mindig a tükörből. Ez a mai bemelegítés szokatlanul hosszúnak tűnik. El se akarom hinni mikor végre véget ér. A többiek nyújtani kezdenek én azonban Amberhöz lépek és elhívom a terem hátába a korláthoz. Muszáj beszélnem vele. Szó nélkül sétálunk el a falig, majd ott szembe fordulunk egymással. Jobb kezemet a korláton nyugtatom és úgy nézek rá.
- Nem lesz semmi baj jó? Felállunk, táncolunk, te ugrasz én meg elkaplak. Nem ejtelek el. Még csak meg sem fog inogni a kezem. Rendben? – hajolok közel hozzá, hogy ne tudja véletlenül se kerülni a tekintetemet. Muszáj, hogy megbízzon bennem. Bár először magában kell megbíznia… Amíg magában nem bízik bennem se fog.

- Kivételesen ne gondolkodj tánc közben, csak ösztönből csináld. És akkor minden rendben lesz – bíztatom tovább. Közben néha oldalra pillantok, hogy még mindig nyújtanak-e a többiek vagy már kezdik a koreográfiát. Arról azért nem kéne lemaradni.
Ha úgy alakul, hogy Amber még mindig nem bízik bennem, akkor odaállítatom valamelyik tanárt alá, hogy ha mégis leejteném, akkor legyen, aki elkapja. Persze nem fogom elejteni (ha az agyammal elhitetem, az így is lesz), de Amber lelki nyugalmának az érdekében.
Mert ha még így sincs benne az emelésben, akkor nincs más választásunk, mint kihagyni azt a mozdulatsort. Az meg az egyik legjobb része a koreográfiának. Ő sem szeretné igazán, ha mindenki más csinálná, csak mi nem.

Képes rá. Képesek vagyunk rá.

Posts : 72 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 32

It's to hard to belive what at once brought smile to my lips now brings tears to my eyes...

A helyzet kezd javulni.
Határozottan jobban érzem már magamat az elmúlt percek óta, és a mozdulatsorokat is könnyedén tudom utánozni. Nem tudom miért ingott meg a bizalom bennem Jesse iránt. Talán csak azért mert még egyszer sem történt köztünk hasonló, és ez a szoros barátság ami kettőnk között van nagyon furcsa. A fiú az egyedüli ember aki mindent tud rólam, még azt is amit Alex sem.

Ezeken és ehhez hasonló dolgokon gondolkozva tekintek bele a hatalmas tükörbe. A riadt arcú kislány eltűnt már, helyette egy sokkal nőiesebb arc tekint vissza rám. Halovány mosoly kerül arcomra ahogy újra Jesse-t keresem kék lélektükreimmel. Megtalálva a fiút előveszem kislányos mosolyomat. Tudom, hogy ezzel mindig letudom venni a lábáról.

A tanár távozik, s ahogy becsattan mögötte az ajtó mindenki abbahagyja azt amit eddig csinált. Helyette most egymással kezdenek el beszélgetni, közben pedig nyújtanak a parkettán ülve vagy a korláton támaszkodva.
Jesse pedig felém közeledik. Kérdő arckifejezéssel követem az egyik sarokba, majd felé fordulva hallgatom amit mondd.
- Tudom, hogy nem lesz semmi baj. Csak egy kicsit elgondolkoztam azon ami a múltkor történt, és megijedtem. De, nyugi most már nincs semmi gond. -
Legalábbis nagyon tudom remélni, hogy nincs semmi gond.

- De azért még mindig kell vigyázni rám! -
Döntöm egy kicsit oldalra a fejemet, hogy még aranyosabban tudjak feltekinteni a sármos fiúra. Nem mondom el mit érzek iránta, vagy egyáltalán tudom-e mit érzek iránta. Mindenki nagyon jól tudja rólam, hogy nem igazán szeretem kimutatni az érzéseimet. A szüleim halála sem volt különb.

- Na, gyere menjünk vissza mielőtt még megjön a tanár. -
Vetem fel jó ötlet gyanánt, mire a fiú csak bólint egyet s csendesen vissza is sétálunk a többiekhez. Ott én is helyet foglalok a parkettán Charlotte mellett, s hallgatom ahogy a lány most nekem kezdi el mesélni mit csinált a hétvégén.
Próbálok rá odafigyelni, szememmel mégis mindig Jesse-t keresem. A szemébe tekinteni mégsem merek.

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 33

Dancin' little marionette. Are you happy now?

Remek. Csodás. Mesés.
Úgy tűnik Ambert hirtelen egyik pillanatról a másikra kicserélték. Mosolyog, játszik. Olyan, mint máskor. Valószínűleg azt mondogatta magában, hogy nem lesz semmi gond, nem lesz semmi gond. Aztán olyannyira sikeres volt ez a kis bebeszélő gyakorlat, hogy most már tényleg elhiszi. Igen, minden a gondolatokon múlik. Teremető ereje van, vagy milyen ezoterikus dumát szoktak mondogatni…

Amberly mindenesetre megnyugodott és ez most a legfontosabb. Bárki bármit mond, a tánc igenis veszélyes sport tud lenni. Úgyhogy nem lehet elkalandozni. A mai napig emlékszem arra, mikor egy próbán megcsúszott a cipőm egy rúgásnál és dobtam egy hátast. Ráadásul még rosszul is és úgy ráestem a csuklómra, hogy már mentem is be az ügyeletre… Ez volt az eddigi legsúlyosabb sérülésem. És remélem, hogy ez is marad. Semmi kedvem idő előtt véget vetnem a tánckarrieremnek.
Mondjuk azt is nehezen viselném, ha Ambernek kéne abbahagynia a táncot. Amióta csak ismerem mindig együtt jártunk táncolni. Ha nem is egymás partnerei voltunk, de egy iskolában táncoltunk. Hiszen egy órán ismerkedtünk meg még akkor, amikor a tojáshéj a fenekünkön volt. Valahogy a tánc és Amber személye egészen összefonódott nálam. Furcsa lenni úgy órára járni, hogy ő nincs itt.
Olyan, mint a második kishúgom. Sok időt töltünk együtt, mindent megosztunk egymással és a mi barátságunk nem esik bele abba a csapdába, mint a legtöbb fiú-lány barátság szokott, hogy az egyikünk beleszeret a másikba. Ahhoz túl régóta ismerjük egymást. Amberly is inkább tekint tesónak, mint pasinak. Azt hiszem…

Mikor javasolja, hogy csatlakozzunk a nyújtó csoporthoz nem ellenkezem. Tényleg nem lenne a legjobb, ha Straton arra jönne vissza, hogy mi a sarokban trécselünk, ahelyett, hogy dolgoznánk. Tuti kapnánk az óra végén a büntető erősítéseket. Plusz egy perc négyütemű fekvőtámasz meg ilyesmi… Elég kreatív a fickó biztos ki tud találni valami olyan feladatot, amit a hátunk közepére sem kívánunk.
- Ne aggódj, vigyázni fogok rád Szépike – mosolygok rá egy kacsintás kíséretében, majd nyomok egy puszit a bal orcájára. Biztató puszi. Vagy valami olyasmi. Aztán visszaslattyogunk a többiekhez, és míg ő Charlotte-hoz ül le (mert lányok a lányokhoz, fiúk a fiúkhoz.. Hiába, hogy lassan mind tizennyolc évesek leszünk, ezt még nem nőttük ki, és soha nem is fogjuk), addig én a drága Shane-nel szemben foglalok helyet.

- Be van parázva a múltkori esése miatt igaz? Remélem gyúrtál azóta. Rád férne – böki meg „hatalmas” bicepszemet a fiú. Ha-ha, nagyon vicces. Oké, tény, hogy nem vagyok egy izompacsirta, még csak az alkatom se tesz alkalmassá rá, plusz nem is szeretek az edzőteremben izzadni órákon át. De azért annyi izmot én is begyűjtöttem a kollektív erősítések során, hogy elbírjam Amberlyt, aki vasággyal együtt is jó, ha negyven kilót nyom. Igazi táncoslány. Nem engedheti meg magának, hogy elhízzon. Azért attól nem féltem, hogy étkezési zavarai lennének, vagy csak nagyon jól leplezi. Csak egyszer tudnám meg, hogy hánytatja magát… Enyhén szólva is leordítanám a fejét.
- Ja, a helyében én is aggódnék. De elvileg most már megnyugodott. Remélem nem lesz gáz az emeléssel – vetek egy pillantást a fogadott húgom felé, aki nem mer a szemembe nézni. Talán mégse bízna bennem?

Mikor Straton visszajön, mind újra elhallgatunk. Pedig azon általában nem szoktak a tanáraink begurulni, ha nyújtás közben beszélgetünk, hogyha mellette rendesen végezzük a gyakorlatokat. De Straton óráin valahogy senkinek sincs kedve beszélgetni. A fickó néha egyik pillanatról a másikra vált hangulatot és tör ki, hogy aztán halálra dolgoztassunk minket. Ahhoz meg nem sok kedvünk van.

Még befejezem az utolsó nyújtó gyakorlatot, hogy aztán felálljak a térformába. A zene mindjárt indul.

Posts : 72 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 32

It's to hard to belive what at once brought smile to my lips now brings tears to my eyes...

Tánc, a szerelmem.
Nem félek, és most csak ez számít. Élvezettel fogok a táncra gondolni, s élvezettel fogom csinálni is. Legyen szó most akármelyik táncról. Jó, azért a vad hip-hop-ot nem igazán nekem találták ki de majd talán egyszer azt is kipróbálom. Egye fene...

A mellettem ülő Charlotte-ra tekintek aki még mindig csak hozzám beszél, és most éppen azt ecseteli, hogy milyen jó volt az utolsó fiúja. Mintha engem annyira érdekelne, hogy mikor kivel csinálja...
Most mégis egy kedves mosolyt csalok pofimra, mitől a szőke lány csak még jobban belelendül a mesélésbe. Óh, jesszus én nem erre vagyok kitenyésztve.
Segélykérően tekintek oldalra a fiúkra akik közül csak Shane vigyorog rám olyan idétlenül ahogy szokott. Visszamosolygok a fiúra, de hallom ahogy még megkérdezi Jesse-től: Lenne esélyem nála?

Ahogy Straton belép az ajtón hirtelen mindenki elhallgat, s csak a férfire szegezi tekintetét. Szavaira befejezzük a nyújtó gyakorlatokat, s felállva várjuk mikor fog elkezdődni a dal és ezzel együtt maga a tánc is.
Izgatottan kezdem el csavargatni ujjamon a gyűrűt. Igen, ezt csak akkor csinálom ha nagyon izgulok. Hiába próbálom meg legyűrni ez most nem megy.

- Kezdjük! Mindenki adjon bele apait- anyait. Hajrá, gyerekek. -
Ezekkel a szavakkal indítja el a zenét, s kezdődik el a tánc. Nem pillantok Jesse-re csak akkor amikor az ugrás következik...

Nem lesz semmi baj, sikerülni fog.

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 33

Dancin' little marionette. Are you happy now?

Shane.
Már jó ideje látom rajta, hogy kacsingat Amberly felé. Ismeri mindenki az ilyenkor szokásos menetet… Mellé ülök le, minden kis apróságot tőle kérdezek meg, rágót és papír zsebkendőt is tőle kérek, pont arra járok, mint ő és bla bla bla. Unalmas, elcsépelt és mégis mindenki ugyanezt használja.
De most végre ki is nyögi a dolgot és nekem szegezi a kérdést, hogy vajon lenne-e esélye Miss Lynn-nél. Érdeklődve tekintek rá az én kis Szépikémre, majd vissza Shane-re. Végül is miért ne? Shane az egyik legjobb barátom, Amber a másik, de annyira nem vagyunk egy csapatban, hogy gondot okozzon, ha esetleg szakítanak. És akár néhány hónapig még boldogok is lehetnek együtt. Jáj… A végén még megváltoztatom a karrier tervemet és inkább kerítőnőnek állok. Ez lehetne az első tapasztalatom, az első hálás ügyfelem.
- Esélye mindenkinek van. Csak élj vele – veregetem vállon drága barátomat, majd beállok a helyemre.

Amber tekintetét keresem, de ő nem hajlandó rám nézni. Nagyon furcsa ez a mai óra, nagyon furcsa. Nem így szoktak zajlani a próbák. Bár az is tény, hogy nem szoktam elejteni a táncpartnereimet… Úgyhogy talán nincs is min meglepődnünk.

A zene indul, a fiúk pedig kezdenek, hogy aztán a lányok is csatlakozhassanak hozzájuk. Sosem tudom igazán, hogy mire gondolok, amikor táncolok. A lépésekre csak a koreográfia tanulásának az elején figyelek, a zenére meg csak akkor, ha ahhoz kötődik egy-egy lépés elindítása, befejezése. Még csak a partneremre se kell figyelnem, mert ő is tudja a dolgát… Nem tudom. Valami olyan üresség lepi el ilyenkor az agyamat, hogy nem tudok gondolni semmire.
Bár néha megpróbálok, és akkor hibázok is. Ha nem gondolkodom, akkor nem hibázom, ha bármi máson agyalok, akkor belebukok. Nem vészesen, de rontok. Nem hiába mondják, hogy a magánéleti problémáidat hagyd az ajtón kívül. Csak dobd le őket a küszöb elé, aztán majd ha kilépsz az ajtón úgy is orra esel bennük és megint foglalkozol velük. De addig csak legyenek el kívül. Ott úgyis tágasabb.

Úgyhogy csak táncolok, és nem agyalok. Az agymunkát meghagyom az emelésre. Ott úgy is használnom kell ma. Figyelnem kell Amberlyre, saját magamra, az egyensúlyomra és még a zenére is, hogy mikor kell letenni a drága partnernőmet. Nem aggódom, attól úgy se lenne jobb a helyzet. Inkább a lehető legmagabiztosabban állok neki a mozdulat sornak.

Még egy forgás…

Most vagy soha JC.
Hamupipőke ugrik, én pedig ott vagyok, hogy elkapjam, majd kiemeljem. Istenem, amikor nem figyelek oda az emelésre ennyire, akkor fele ennyire se tűnik fárasztónak, nehéznek és hosszúnak. De most igen. Mintha megállt volna az idő és a zene, soha nem jutunk el oda, hogy vége az emelésnek.

De aztán mégis, és a koreográfia halad tovább. Próbálok nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani neki. Nem vigyorgok elégedetten, mint egy vadalma, nem keresem meg Amber tekintetét újra. Csak táncolok tovább, mintha ebben most semmi különleges nem lenne.
Pedig van, rengeteg minden volt ebben a mozdulatban. Mind a kettőnkben volt félsz, ezt magamnak azért mégsem tagadhatom, de mi megcsináltuk. Még egy két alkalommal a mumusunk lesz ez a rész, de aztán ugyanolyan puszi pajtásunk lesz, mint régen volt.

Nincs benne semmi különleges. Csak ugyanolyan emelés, mint a többi.

Posts : 72 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 32

It's to hard to belive what at once brought smile to my lips now brings tears to my eyes...

Amikor minden perc órának tűnik.
Egyáltalán nincs ínyemre, hogy a fiúk csak így kibeszélnek a hátam mögött. Mert nagyon jól tudom, hogy bizony itt most rólam van szó. Máskülönben nem néznének rám egyfolytában, pontosabban hol Jesse, hol pedig Shane. Jesse tekintetében egy darabig elveszek, s csak nézem azokat a csodálatos szemeket. Fogalmam sincs mégis mi a fene üthetett belém. Már egy kicsit se fogadott bátyóként tekintek a fiúra. Nem tudom megfogalmazni az érzést. Mikor ránézek azok a híres pillangók kezdenek el motoszkálni a gyomromban, a szívem hevesebben kezd verni, a homlokom és a kezem rögtön gyöngyözni kezd. Órákon át képes lennék csak a fiút nézni, ám ezt most nem tehetem meg bármennyire is szeretném. El kell szakítanom tekintetemet a fiúétól, s helyette Stratonra tekintek.

Indul a tánc.
Még nyújtok egy utolsót, s felállok a térformába, hogy elkezdhessük végre azt amiért ma valójában itt vagyunk. És ez a gyakorlás lenne, a tánc, a zene. Ha egyszer szeretnék valamit kezdeni magammal az életben akkor nagyon sok gyakorlásra lesz szükségem ezt jól tudom.
Még utoljára Jesse-re tekintek, hogy erőt merítsek magamnak. Hallom ahogy Charlotte pisszeg egyet mire a zene elindul. Mindenki egyszerre, ütemesen kezd el mozogni a zenére. Ilyenkor talán még a szívünk is egyszerre kezd el verni.
A tánc elejével még nincs is semmi gond, de az emelés... na, az lesz egy kutya. Mikor ahhoz a részhez érünk akaratlanul is de hatalmába kerít a félelem. Onnantól kezdve nem nézek Jesse-re. Elrugaszkodok a földtől, s szememet becsukom... nem puffanok a földön. Helyette érzem Jesse ujjait a combom alatt, s azt is ahogy talpam újra talajhoz ér.
Hatalmas mosoly kerül eddig falfehér arcomra. A tánc végeztével Jesse elé sétálok, s a nyakába vetem magamat. Boldog vagyok.

Boldog vagyok, s újra bízok benne.
Hallom még Straton szavait aki nagyon megdícsér bennünket, de én csak Jesse nyakában lógok mint egy rossz bábu. A fiú egy kicsit elfordítva fejét egyenesen rám néz. Közel van arcunk egymáshoz. Egy kis időre lebénulok, s a mosoly is megfagy arcomon. Kék lélektükreim a fiú ajkára vándorolnak...

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 33

Dancin' little marionette. Are you happy now?

Vége.
A zene végett ér, a végpóz is megvan, aztán a néhány másodperces hatásszünet, amíg nem mozdul senki és végül mindenki felenged és az eddigi feszült figyelem beszélgetésbe csap át. Straton meg szépen végig megy az embereken és mindenkinek elmondja, hogy mi volt jó, mi volt rossz és blabla… Tisztelem a tánctanárokat. Tizenkét emberre egyszerre figyelni. Nekem nem megy. Még. Mert muszáj leszek megtanulni, ilyen szinten megosztani a figyelmemet, hogyha később tényleg színházi koreográfusként szeretnék elhelyezkedni. Ott tényleg minden apró hibát észre kell majd vennem.

Straton a másik oldalon kezd, Charlotte-nak mutatja az egyik forgást. Én meg aktívan figyelném, mondván a másik hibájából milyen remekül lehet tanulni, de aztán egy Amberly vágódik a nyakamba.

Mi a fene történt itt?

Oké, tudom, sikerült az emelés. Szép és jó. Én is örültem neki, de azért ez elég heves érzelmi kitörés pláne Ambertől. A lány, aki nem szereti kimutatni az érzelmeit és mit tudom még én, hogy milyen vonzatot kéne hozzámondanom.
A lényeg, hogy meglep a reakciója, ami abban is megmutatkozik, hogy nem sikerül első nekifutásra megtartanom a nyakamba boruló lány, először egy kicsit előre görnyedek vele együtt és csak utána nyerem vissza az egyensúlyomat.
Körülbelül ekkortájt érkezik meg a tánctanár is és mond valamit arról, hogy nem lesz ezzel az emeléssel semmi baj, csak a múltkor volt rossz napunk. Most valahogy nem tudok ráfigyelni, a nyakamon lévő plusz teher eléggé meglep, pláne ilyen hosszú távon.

Kezeim először idegesen lógnak a levegőben, majd jobb ötlet nem lévén visszaölelem Ambert, de csak olyan normális időhosszúságban, aztán elengedem. Ő viszont nem enged el.
Úgyhogy arra jutok, hogy legjobb lesz, ha szólok neki, hogy még szükségem van a nyakamra.
Fejemet így hát elfordítom, hogy rá nézhessek, mert azért mégiscsak úgy szokás beszélni valakihez, hogy a szemébe nézünk.

- Ööö… Amber… - kezdem meg nyugisan és a lehetős legbarátságosabban. Ő azonban úgy tűnik teljesen lefagyott, mert csak néz és mosolyog. És mosolyog és mosolyog…

Ó basszus!
Ez az a tekintet. Az a tipikus tekintet, amit mindig látok a lányok szemében ilyenkor. A bátrabbak meglépik, a kevésbé bátrak megvárják, míg a tekintetük láttán én lépem meg azt az utolsó mozdulatot.
De most eszem ágában sincsen meglépni azt az utolsó mozdulatot. Nem, nekem Amberly olyan, mint a fogadott húgom. Nem tudok rá másként nézni, és nem hiszem, hogy a közeljövőben képes lennék rá. Ha bármi lenne köztünk…
Jajj! Mintha Emmával jönnék össze. A hideg is kiráz már a gondolattól. Amber egy barát. Bármennyire is fog fájni neki ez a tény…

- Ez nem fog menni – tolom el magamat, vagy lehet inkább őt. Lehet kicsit erőszakos a mozdulatom és bántó, de ez még véletlenül se történhet meg – Ne csinálj hülyeséget. Ne bonyolítsd a dolgokat feleslegesen – tartom ki magam elé a két karomat, mint egy pajzsként, hogy Amber távolabb maradjon tőlem és még hátra is lépek kettőt.

Elutasító gesztusok tárháza.
Jobb, ha most fáj neki, mikor rákenheti a pillanat hevére, mintha később fájna.

Hol rontottam el? Hol lettem több számára, mint egy barát?

Posts : 72 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 32

It's to hard to belive what at once brought smile to my lips now brings tears to my eyes...

A félelem múlik.
El sem tudom képzelni, hogy az érzéseim a fiú iránt mégis hogyan változhattak más irányba. Talán a túlzott kedvesség, bizalom és szeretet fajult idáig? Mindenesetre jobb lesz ha leállítom magamat, mindkettőnk érdekében. A mosolyom lefagy az arcomról ahogy Jesse kék szemeibe tekintek. Teljesen értem, hogy a fiú most mire gondolhat. A barátságunkat nem lehet feladni egy ilyen "apró" kaland miatt. A fiú valószínűleg nem táplál irántam más érzéseket, csak barátit.

Zavarodottság.
A fiú szavai tőrként hatolnak belém. Legszívesebben most ordítanék, és sírnék. Nem kosárként fogom fel ezt hanem úgy mintha elveszítettem volna azt a személyt aki eddig a legfontosabb volt az életemben.
A fiú pedig ellök magától. Mintha eltaszítana. Ijedten kapok a fiú csuklójához, s húzom közel magamat hozzá.
- Jesse, kérlek! Ne csináld ezt. Ezzel nagyon megbántasz. -
Szavaimat halkan, szinte már suttogva ejtem ki, kérlelően, mégis magabiztosan. Mindeközben szemem könnybe lábad. Nem akarom elveszíteni.
- Nem akarlak elveszíteni! Fontos vagy nekem. Kérlek, ne csináld ezt! -
Szívem hevesen ver, miközben a fiú csuklóját szorítom.

Vége.
Nem fogok sírva fakadni a fiú előtt, nem akarok gyengének tűnni. Az érzéseimet most mégsem tudom leplezni. Nem vallom be, még nem. Bár ő már mindent tud. Azt szokták mondani, hogy a szem a lélek tükre. S ez milyen igaz, a fiú is onnan tudott meg mindent.
- Akkor... én most megyek. Majd még beszélünk. Szia! -
Szívem szerint adnék most neki legalább egy puszit az arcára, közeledni is kezdek felé de inkább visszahúzom fejemet. Nem tenne ez most jót se neki se nekem. Elengedem Jesse csuklóját, s az ajtó felé kezdek el sétálni. Nem tekintek vissza, semmi értelme nem lenne. Azzal csak magamat kínoznám.

Ég veled Jesse!