Runaway (Liam)

Cipőkopogás veri fel a nem túl népes folyosó csendjét, és egyelőre csak az visszhangzik a falak között egyre erősebben, majd feltűnik az is, aki ilyen szép ütemesen kopog, mint valami metronóm.. egy lány, enyhén szőkés árnyalatú barna hajjal, rövid fekete szoknyában, fehér ingben, vörös nyakkendőben és persze a szépen begombolt jelvényes sötét felsőben, mintha valamelyik újság címlapjáról lépett volna a folyosóra. De hát igényes egy teremtés, meg kell vallani... és igen, egyenruhájából is látni, hogy most éppen órái vannak, komoly tanórái, amik azért eléggé kötöttek. Ehhez képest ugyebár délután abban jön, amiben szeretne, ha próbáról van szó, vagy éppen abban, amiben jól érzi magát, pontosítva. Igaz, ez sem egy rossz ruha, éppen csak nem a legkényelmesebb számára, bár nem nagyon panaszkodhat. Minden esetre most kezében vastag bíborszín mappával és vállán egy elegáns fekete táskával. Egészen a könyvtár ajtajáig megy, majd egy pillanatra megáll ott és táskájából egy határidőnaplót húz elő, és kezd benne lapozni. Végül lenyomja a kilincset egy mély levegővétel kíséretében és be is lép. Most jár itt először mióta itt van, kissé talán elveszettnek is érzi magát. Hatalmas terem tárul elé, tele polcokkal, és a polcokon megannyi könyvvel. És szinte érezni azt a tipikus könyvtári szagot, a nyomtatott lapok illatát... de egyelőre a méretek is éppen eléggé elkápráztatóak tudnak lenni Scar számára, így amint becsukta az ajtót, elámulva áll meg két polcsor előtt és nézi, nézi, míg ezt az idillt meg nem töri egy hang.
-Jó napot. Segíthetek valamiben? *kérdezi egy kedves hang a háta mögött, mire kissé összerezzen, kizökken az eddig tartó varázslatos pillanatokból és arcára ismét mosolyt varázsolva fordul meg, aztán meg megrázza a fejét tagadólag, mielőtt megszólalna. Vállárra omló hajtincsei fellibbennek a levegőbe, és eltakarják előle a kilátást is, amint szeme előtt landolnak. Hátrasimítja őket, aztán megszólal.*
-Jó napot kívánok. Nem köszönöm... szétnéznék, ha lehet. Egyelőre. *mondja, és közben rájön, honnan is ered a hang. Hiszen nem messze tőle ott ül a könyvtárosnő az asztala mellett egy számítógép rejtekében. Rámosolyodik újra, majd elindul előre a polcok labirintusában, úgy is van egy kis ideje még irodalom előtt. Bámulja a régi és új, vastag és vékony, színes és kevésbé dekoratív köteteket, néha ezt- azt le is vesz, belelapoz, majd visszarakja. Órájára is pillant néha néha, bár nem siet, szép lassan, komótosan sétálgat csak, talán ez a hely itt még törzshelye lesz, kit tudja. Végül arra a polcra is ráakad, amit keresett... modern drámák. Mit is alkotottak a XX. század nagyjai, vagyis azok, akiket nagyoknak tart az emberiség. Mert megkérdőjelezhető ám, hogy mi az ami annyira jó Ionesco Kopasz énekesnőjében, például. Pusztán nézőpont kérdése, ki mit tart jónak, értékesnek. Igaz, ez legalább különlegesnek mondható, vagy ha más nem, hát furcsának, és a mindennapitól eltérőnek. *

*Óvatosan lépkedek, hogy ne zavarjam meg a könyvtár megnyugtató és már-már beszédes csendjét, amikor váratlanul egy ismerős dallam szólal meg halkan, majd egyre erősebben egyenesen táskám mélyéről. Teljesen lefagyok, majd máris elkezdek kapkodni, hiszen ez a telefonom. Nem tudom, hogy maradt bekapcsolva a hang, eszeveszetten nyitom ki a táskám és kezdek kutatni benne. Mire jó egy női táska- hogy semmit ne találjak meg, ebben nagyszerű. De végül is megvan a telefonom, és már el is hallgatott. Egyetlen üzenet, és fellélegzek, amikor végre elhallgat a kis drága, először leveszem a hangját, majd megnézem, mit is írtak. Arcom azonnal felderül, amikor sikerül végre megnyitni az üzenetet. "Elmarad a próba. "- Olvasom, és ez egyet jelent. Ha Ethan most nem ér rá, meg valószínűleg még páran, esetleg éppen Miss Crowford, akkor még maradhatok. Később majd úgy is lesz másik próba, végül is egy vagy kettő, most már mindegy. Már tudjuk a darabot, és még úgy is van két hét a főpróbáig, meg persze a nagy fináléig, amikor bemutatjuk a Troilius És Cressida-t. És én vagyok Cressida... ha belegondolok, egyszerűen repülni tudnék, akkora sikernek érzem- egy Shakespeare darab főszerepe. Nem egy könnyű szerep nekem, és amúgy sem érzem annak, bármely Shakespeare szerepet át kell élni, ahhoz, hogy megjátszhasd. Persze ez áll minden szerepre, de mégis könnyebben játszom egy mai darabot, mint egy olyat, ahol a trójai háború zajlik éppen a háttérben. Közben elrakom a telefont, és leveszem a polcról, amit kerestem, és végre meg is találtam... Julie kisasszony. Na ez is érdekes szerep, de ha minden jól megy, ez lesz a következő. Ha nem főszerep, hát mellékszerep, de ha rajtam múlik, Julie szerepénél alább nem adom. Belelapozok a könyvbe, látni akarok egy szereposztást, felvázolni magamnak egy lehetségeset. Nem tartom magam a világ legtehetségesebbjének, de azért pályázok erre a szerepre, mert miért is ne tehetném. Jó vagyok, ezt mondják, és én is így gondolom... elvégre ha készülök valamire, akkor beleadok mindent. És ebbe is bele fogok. Éppen azon töröm a fejem, vajon ki az, aki még esélyes erre a szerepre, talán Regan... vagy Christine. Nem tudom... olyan sokan azért nem vagyunk. Ella mindig mellékszerepeket kap, és azt mondta, az jó is neki, mert úgy gondolja, azok épp olyan fontosságúak, mint a főszerep, csak nem bírnak akkora felelősséggel. És a fiúk... vajon ki kapná meg a komornyik szerepét. És a válaszig nem jutok el, mert valaki nekem ütközik. Vagyis éppen egy könyv éle nyomódik a bordáimnak, és taszít meg így az a valaki, akinek a kezében található az a becses darab, hogy majdnem felesek. Megtántorodom, és alig bírok megállni valahogy, belekapaszkodva a polcba. Egy csattanás, majd újabb, kisebb... a Julie kisasszony is a földön landolt, a mappámmal együtt. Amint visszanyerem egyensúlyomat, azonnal felkapom a földről azt a drága kis zöld borítású könyvet, elején egy skiccel- Julie ábrázolása, legalább is egy rajzoló így képzelte el ezt a nőt. Nem vagyok dühös, sőt fel sem pillantok, csak azt nézem, hogy ugye a könyvnek nem lett semmi baja... számomra érték mindegyik, bár ha szétnéznék, látnám, hogy valószínűleg annak a fiúnak is, aki mellettem épp egy vastag könyvet szorongat, azt, ami miatt majdnem felestem. Csak a kérdésre emelem fel a fejem, és zavarba jövök kissé. Égni érzem az arcom, de próbálok nyugalmat erőltetni magamra. Nincs semmi, mindenki él és virul és a könyveknek sincs bajuk. Megrázom a fejem, és megszólalok, mosolyt varázsolva arcomra, és ilyenkor meg nem játszom meg magam, mert egy szerep, az szerep, de ez meg én vagyok. Lehet nem túl tökéletes a mosolyom, de azt kell visszatükröznie, amit érzek... hogy nincs semmi bajom, bár jobban már voltam. De erről ő meg nem tehet... *
-Nem, semmi bajom. *mondom halkan, nem kell attól tartania, hogy ettől darabjaimra hullok menten, mert törékenynek tűnök. A látszat nem mindig egyenlő a valósággal. *
-Scarlette Evans. *mondom ki a nevem, majd elmosolyodom a kérdésre a szakomat illetően. Vicces ezt hallani, hogy színészpalánta vagyok, nem éppen nevetséges, de nem érzem lekicsinylőnek. *
-Igen, színművészetet tanulok. *helyeslem a meglátását, amire nem volt nehéz rájönnie, előttem az egész dráma polc. Bár szerethetném amúgy is a drámát, mondjuk, mint irodalmár, csak itt meg olyan szak nem létezik egyelőre, sok lehetőség nincs így a választ illetően. *
-Mi jót olvas egy képzőművészetis? *lábujjhegyre emelkedem kissé játékosan, hogy meglessem, mi is a címe a kezében lévő könyvnek, bár magassarkúban még ágaskodni szinte fölösleges. Ettől függetlenül sehogyan sem tudom elolvasni, de van egy olyan sejtésem, hogy valami rajzzal kapcsolatos lehet. De talán elárulja. *
-Amúgy... ez a képzőművészet pontosan mit is jelent nálad? Rajz, fényképezés... vagy valami egyéb? *gondolok itt például a kerámiásokra, és amúgy is sok ága van. De kíváncsi vagyok, ő melyiket is műveli. *