Az élet más... (Savannah)

Le se tagadhatnám, hogy bal lábbal keltem fel. Mindig ostobaságnak tartottam az efféle szólásokat, de ma nagyon találónak éreztem. Reggel elaludtam, és lélekszakadva loholtam a suliba gyalog! Igazából nem lakok messze az iskolától, így ha időm engedi reggelente szeretek besétálni, de most nem engedte, én mégis rohantam. És miért? Mert behozni senki sem tudott, a tömeg közlekedés pedig kész katasztrófa. Gyűlölöm New Yorkot! Úgy ahogy van, nincs mellette pozitív vagy negatív érv. New York egyszerűen csak maga a pokol. Nekem mégis itt kell töltenem a mindennapjaimat. Mi ez ha nem kegyetlenség?
Végül tíz perces késéssel ugyan, de beértem. Az itt töltött éveim alatt már rájöttem, hogy a Dorianban nincsenek oda a késésért. Most sem voltak toleránsak. Első óra után ahogy már oly sokszor, most is üldögélhettem az igazgatói iroda előtt. Majd végig hallgattam egy tíz perces monológot arról, hogy ez nem mehet így tovább. Össze kell szednem magam. Hányszor hallottam már ezt... és még hányszor fogom? Tudom, hogy nem vagyok minta diák. Sem tanulmányilag, sem magatartásilag, de igen is tehetséges vagyok. És ha nem ez akkor mi számít egy művészeti iskolában? Egyébként sem az volt minden álmom, hogy idejárhassak. Persze örülök neki, hogy itt tanulhatok, de még mindig szívesebben tölteném az időmet Dublinban.
Teltek, múltak az órák. Ma is rá kellett jönnöm, hogy nem szeretem az iskola diákjainak 90%át. A maradék tizet sem, de róluk nincs kifejezett véleményem. Annak ellenére hogy művészeti iskola, én többnyire csupa elkényesztetett, sznob tanulót látok a folyosókon, akik nem bírják ki hogy ne tegyenek megjegyzéseket miután elmennek mellettem, vagy hogy ne kacarásszanak és viháncoljanak.
Nem csoda, hogy negyedik óra után már másra sem vágytam mint hogy kettesben lehessek a rajzfüzetemmel. Az egyetlen hely ahol ez lehetséges volt az a tető. Oda rajtam kívül senki sem jár fel. Eldugott, szeles, és teljes mértékben értelmetlen ott lenni... másoknak. De nekem nem. Engem megnyugtat, hogy magasan vagyok, hogy a kocsikat sem hallom többnyire, hogy a madarak leszállnak tőlem pár méterre, és a szél hallkan búg.
Most is kimásztam, lenéztem a mélységbe, és kellően elzárva éreztem magam, azoktól a dolgoktól amik ronthatnak a hangulatomon. Egyedül éreztem magam, de nem olyan depressziós módon. Tökéletesnek tűnt ez a magány. Beraktam a fülhallgatót a fülembe, és dúdolgatni kezdtem először Bobb Marleyt, majd Irie Maffiát. A vázlatfüzetem egy oldalát lassacskán beterítette egy nonfiguratív alak. Ahogy teltek múltak a percek a dúdolgatásból hangos éneklés lett. A hangom nem a legjobb, sőt igazából rémes. De mit számít ez ha egyedül van az ember? ...

Az élet annyival másabb számomra itt, New Yorkban. Mondhatnám, hogy könnyebb, mert nem kell elviselnem anyámék mindig vizslató sznob tekintetét, másrészről azonban nehezebb is, hiszen most csak magamra számíthatok. De hát ez jó, nem? Mindig arra vágytam, hogy megtaláljam magamban azt a valakit, aki még a felszín alatt rejtőzködik, és csak arra vár, hogy kibújhasson.

Parányi albérletem mindössze néhány megállónyira van újdonsült iskolámtól, így nem strapáltam magam a koránkelés fáradalmaival, tekintve, hogy a délig tartó alvás túlnyomó részét képezi az életemnek. Ugyanakkor persze nem lett volna tanácsos elkésni rögtön az első napon, szóval összeszedtem minden lelkierőm, és időben kimásztam az ágyból. Csak némi halvány szemfestéket tettem fel, majd magamra öltöttem a szokásos túl rövidre szabott egyenruhámat. Az előszoba falán húzódó plafonig érő tükör előtt elégedetten konstatáltam, hogy szalonképes állapotba kerültem ahhoz, hogy emberek közé menjek. A táskámba a füzetek mellett még bőven elfért a régi fényképezőgépem, így már teljes harci díszben indultam életem újabb csatájának helyszínére.

Nem féltem, sőt, a gyomrom sem zsugorodott dió nagyságúra, hiszen éppen én választottam ezt az életet, én akartam idejönni. A metrón egy csapat iskolába vonuló srác hangosan fütyült felém, amelyre én egy pajzán kacsintással válaszoltam. Jól éreztem magam a bőrömben, és azt hiszem, ez magabiztosság messzire ragyogott belőlem. Könnyed léptekkel vonultam végig az iskola macskaköves udvarán, majd rövid keresgélés után rátaláltam az első órám helyszínére.

Bevezetés a fotózás történetébe

Mindössze néhány diák lézengett a teremben, amikor beléptem, és természetesen mind érdeklődve mértek végig. Szerettem volna azt hinni, hogy végre teljesen megszabadulok a felső tízezer sznobjaitól, mégis sejtettem, hogy a maradványai még sokáig kísérteni fognak… a lányok nem sokban különböztek a korábbi osztálytársaimtól: tükörrel kombinált púderes doboz a kézben, eperszínű szájfény az ajkakon, émelyítő virágillat mindenütt a levegőben. A hátsó sorban foglaltam helyet egy lány mellett, aki látszólag nem vett észre, majd elővettem egy sötétkék spirálfüzetet, és értelmetlen vonalakat, kisebb-nagyobb kanyarulatokat rajzoltam bele.

Nem ez volt életem legizgalmasabb előadása, ráadásul jobban csíptem a gyakorlati fotózást, mint az elméletit, de a cél érdekében el kellett viselnem. Talán nem lett volna rossz találni valakit, akivel kávéházak helyett inkább New York pubjait járjuk be, de szerencsére nem szakadt bele a szívem az egyedüllétbe. Mindig amolyan magányos farkas voltam, tekintve, hogy a legtöbb lány meg sem próbált megismerni, inkább a barátjukat féltették tőlem. Néha jogosan… Néha nem.
Az iskola tele volt szövevényes folyosókkal, rejtett ajtókkal, mintha a modern kori Roxfortba csöppentem volna, és szinte már vártam, hogy a lépcsők elinduljanak, ahogy óra után felfedező körútra indultam az épületben. A legfelső emeleten már volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ennél feljebb már nem lehet, és mégis! Egy eldugott kis ajtó mögött kellemesen kacskaringózó lépcsősor vezetett fel a tetőre. A magasság, az ég felé kúszó felhőkarcolók látványa remek lehetőséget kínált, hogy felavassam New York-ot… már, ami a fényképezést illeti.

Mindössze néhány kattintásra futotta, amikor a tető másik oldaláról egy eddig nem látott alak került a látószögembe. Első ránézésre megállapítottam, hogy más, mint a többiek. Valahogy nem illett a rózsaszín pofijú kislányok közé, amolyan lázadóféle volt. Az ismerkedés mindig könnyedén ment nekem, és gyakran én voltam a kezdeményező fél, így szinte ösztönösen elindultam a rajztömbös lány irányába.
- Szép a kilátás. – szólaltam meg, ahogy mellé léptem, az árnyékom éppen az általa rajzolt kusza vonalakra vetődött. Hűvös szél fújdogált a tetőn, kellemes őszi időjárás volt, olykor meleg, olykor inkább reszketős. Megeresztettem felé egy mosolyt, miközben egy amolyan Leülhetek? pillantással a beton felé biccentettem.
- Kérsz? – a táskámból előkotortam egy bontatlan doboz cigarettát, és felé nyújtottam. Csak ritka alkalmakkor dohányzom, és ez most határozottan az volt. Az első nap. – Savannah vagyok, egyébként.

A zene elhalkult.. vége lett a számnak, és már csak a saját hangomat hallottam. Aztán valaki másét. Az első gondolatom az volt hogy mégis ki merészkedik ide? Ki az a bolond aki végig küzdi magát jópár lépcsőfokon, csak hogy itt lehessen. Nekem ez természetes, sokat vagyok itt. De eddig nem sikerült másba ütköznöm. Talán már kicsit a sajátomnak is éreztem a tetőrészt. Tudom ez nevetséges, hiszen ugyanúgy az iskola része mint bármelyik terem, vagy folyosó, vagy az ebédlő - amit mellesleg ki nem állhatok, mert a cicababák nevetséges balhéjainak a központja.
A második gondolatom pedig az, hogy nem is érdekel igazán ki ez. Inkább vissza merülök teljes magányomba. Rajzoltam volna tovább szó nélkül, ha nem áll be elém, és árnyékolja be teljesen a füzetem. Tehát kivettem a fülhallgatót méltó helyéről a fülemből, és már nyitottam volna a számat hogy " hé kiscsaj útban vagy ", de ehez felkellett néznem. És mikor ránéztem valami mást láttam. Nem mondanám, hogy annyira más volt mint a többiek. Ugyanolyan egyenruhában feszített, viszont nem volt agyon sminkelve. És a szokásos bunkó, sznob beszólások helyett, kedves hangnemet ütött meg. Így levakartam azt a mogorva pókerarcot, és úgy döntöttem egye fene, egy próbát meg ér. Vajon képes vagyok egy Dorianos diákkal normális emberi kommunikációra?

- Te új vagy itt? - kérdeztem fittyet hányva az illemre, figyelembe se véve az ő mondókáját. Teljesen logikus következtetés volt. A Dorian nagy iskola de azért a legtöbb embert legalább egyszer láttam már, ez a lány viszont még csak halványan sem volt a memóriámban. Másrészt pedig itt van a tetőn. Jó, jó megint ezzel jövök. De ha már idejárna 2-3 éve, nem most látnám itt fent először. Ha új akkor viszont csak sajnálni tudom. Ebbe az iskolába beilleszkedni... hát nem sok lehetőség van. Vagy alkalmaszkodsz és elvegyülsz a magukat felsőbbrendűnek tartók között, vagy felvállalod hogy más vagy, de akkor a sorsod jó pár év magány és megvetés. Én személy szerint az utóbbit javasolnám neki. Nincs rosszabb, mint hosszú távon összezárva lenni az első csoportban említettekkel. De már megint túl dramatizálom a helyzetet. Ez egy hülye iskola, New Yorkban! Ebben a borzasztó, füstös, zajos városban. És hol a pozitívum? Olyan nincs. Úgy értem mindenben van jó. Itt vagyok én, nincs okom panaszra. Van mit ennem, rengeteg lehetőségem van a jövőt nézve, és azt csinálhatom amit szeretek... rajzolhatok, festhetek. Be kell látnom, hogy nem egy szappan operában élek. Lényegesen jobb helyzetben vagyok, mint több milliárd ember a világon. De a legfontosabb, hogy tudom ki vagyok! Nincs okom rá, hogy ilyen depresszív gondolataim legyenek. De van hozzá jogom. Ha én ilyeneken akarok töprengeni, akkor ilyeneken fogok. Ebbe nincs másnak beleszólása.

Mélyen elmerültem ezekben a teljesen felesleges gondolatokban, és a lány még mindig itt állt. Sőt cigarettával kínált. Még egy plusz pont.
- Foglalj helyet! - mutattam magam mellé a hideg aszfaltra. A tetőtről igazából gyönyörű volt a kilátás, de semmi több. Sivár volt, és nem voltak padok, asztalok vagy bármi egyéb. Azt hiszem ez az iskola legkihaltabb területének mondható. - Kényelmesebbel nem tudok szolgálni, de ez sem olyan rossz mint amilyennek látszik - mondtam, de sejtettem, hogy ő se várja, hogy valaki idehozzon neki egy fotelt.
Kihúztam egy szálat a dobozból és hálás tekintettel néztem rá.
- Köszi - Már majdnem megengedtem magamnak egy mosolyt, de azért ott még nem tartunk.
"Savannah" szép név. Valahogy illik hozzá.
- Én Jasmine - ahogy hozzám is az enyém. De ez már más kérdés.

Első látásra úgy tűnt, meglepődött, hogy hozzászóltam, és ilyen könnyedén helyet foglaltam mellette. Ha egy olyan típusú lányt látnék magam előtt, amilyenek a púderrel és szájfénnyel bűvészkedő csoporttársaim a teremben, akkor azt hinném, túl jónak érzi magát ahhoz, hogy olyasvalaki, mint én, megszólítsa. De ez a lány, ahogy már korábban is észrevettem, kilógott a többiek közül. Nem illett az iskola ódon falai, hűvös márványoszlopai és fennhéjázó diákjai közé. Tudom, most szögegyenesen az elhatározásom ellen cselekszem, amely szerint nem ítélem meg az iskolát, és a benne tanulókat első ránézésre, de hiába… róluk sütött, milyenek is valójában.

Ennek a lánynak az arcáról azonban inkább csak zavartság tükröződött, azt hiszem, nem értette, mit keresek a tetőn, és miért nem hagyom békén. Bizonytalan mozdulattal kihúzott egy szálat a felé tartott cigarettás dobozból, majd a szájához emelte. A kezemben pihenő öngyújtó halk kattanással életre kelt, narancssárgára varázsolva előbb az ő, majd a saját cigarettám végét.
- Igen, új vagyok. Néhány napja érkeztem Coloradóból. – mondtam tárgyilagosan, s a számhoz emeltem a füstölgő cigaretta szálat. Nyilván hozzá hasonlóan sütött rólam, hogy kilógok a sorból, de ellentétben vele, nekem még lett volna esélyem beilleszkedni… ha azt akarnám. – Rám van írva?

Én azonban sohasem arról voltam híres, hogy elvegyültem a tömegben, és egy lettem a többiek közül, épp ellenkezőleg. Mindig élveztem, hogy kilógok a sorból, és furcsa módon még azt is, ha összesúgtak mögöttem, ahányszor elmentem előttük. Nem zavartak az ostoba pletykák, az irigykedő tekintetek, vagy épp a rosszmájú megjegyzések. Nem kellett jóban lennem a többiekkel ahhoz, hogy tudjam, milyen vagyok, és elég volt, ha én tisztában vagyok azzal, mi igaz, és mi nem abból, amit mondanak rólam.

Magamban eldöntöttem, gyakrabban fogok feljárni ide, a tetőre. Az autók zaja halk dorombolássá szelídült idefenn, elveszve a magasságban, míg a Nap fényesebben sütött, a felhőkarcolók széles tornyai nem nyelték el a sugarait. Egy darabig némán ültünk, a hátamat a hideg falnak vetettem, és behunyt szemmel élveztem a késő őszi napfürdőt.
A cigarettaszálat időnként a számhoz emeltem, és csinos kis füstkarikákat fújtam a levegőbe. Jasmine a ceruzájával babrált, néha-néha újabb vonalakat kanyarított a fehér lapon kirajzolódó kacskaringókba. Az utolsó szippantás után hagytam, hogy a tüdőmet átjárja a nikotin kártékony, de épp ettől a tudattól még kellemesebbé váló zamata, majd sűrű füstfelhő képében megszabadultam tőle. Jasmine jobb fülében fekete fülhallgató pihent, lüktető zümmögéssé tompítva a zenét. Áthajoltam a rajztömb fölött, a fülemhez emeltem a szerkentyűt, és vagy fél percig komoly arckifejezéssel hallgattam a dalt.

- One love, one heart, let's get together and feel all right… – énekeltem halkan, miközben a testem felvette a zene ritmusát. – Szeretem ezt a fickót… - kisebb szünetet tartottam, csak épp amíg a szám véget nem ért. – Neked nem lent kellene lenned, és befedned az arcod minden négyzetmilliméterét vakolattal? – böktem a hátam mögé, a kanyargós kis lépcső irányába, miközben minden jókedv nélkül, szárazon felnevettem. Persze a válasz nyilvánvaló volt, ahogy nálam is. – Ez pont olyan, mint a korábbi iskolám. – tettem még hozzá egy grimasszal az arcomon.

Közvetlen lánynak tűnt, ugyanakkor nem volt az, az idegesítő, ugra-bugráló csaj. Ezt díjaztam. Ahhoz, hogy el tudjak viselni valakit a közelemben az is elég, ha nem megy az idegeimre. Nyugodt léleknek tartom magam. Én nem szoktam túlpörögni, és mindent teljes gőzzel csinálni. Néha meg kell állni és élvezni a pillanatot. Ez talán nagyon sablonosan hangzott, de így van. Nem sok embert ismerek, aki képes egy hegy tetején megállni és csendben bámulni a körülötte lévő csodát. Annál több olyat, aki felszalad aztán ugyanolyan lendülettel le, hogy elmondhassa magáról ő már ott is járt, azt is látta. De kérdem én az ilyesminek mi értelme?

Persze ebben az iskolában egy kezemen meg tudnám számolni hány olyan diák van, aki egyáltalán megközelítene egy hegyet… gyalog. Persze ez lényegtelen. Ha nekik tökéletes jövőkép egy irodában porosodni, és a telefonba ordítozni nap, mint nap, tegyék csak. Ez nem az én problémám. Mindenki a maga sorsát irányítja, másokért nem felelős. Ettől függetlenül, én sosem fogom megérteni az embereket. Legalábbis a többségüket biztosan nem.
Ezt a lányt sem értettem, de nem azért mert az előbb említettek közé tartozott. Egyszerűen csak mellettem ült, hozzám beszélt.

Én nem vagyok jó társaság, főleg idegenek számára. Igazából elég magamnak való vagyok. Iskolán belül főleg. Másképp vélekedek a dolgokról, mint az emberek 90%-a. Ezt sokan nem tudják megemészteni. Még a saját szüleimnek sem tetszik. De ő ezt honnan tudhatta volna?
Egy pillanatra elgondolkoztam ezen, majd a figyelmem a lányra kalandozott. Igen, rá volt írva hogy új itt. De nem tudnám megmondani miért. Az ő agyát még nem szállta meg a rózsaszín köd, de nem is olyannak tűnt, akit meg fog változtatni az iskola. Jobban végig gondolva nem is újnak látszott, egyszerűen csak másnak. A más pedig az én szememben többnyire nem rossz.
-Mondhatjuk – válaszoltam, majd számhoz emeltem az égő cigarettát, és mélyet szívtam belőle. Miután a tüdőmet teljes mértékben kitettem a hatásának, lágyan kifújtam a füstöt.
- Miért költöztetek el? - kérdeztem abszolút hangsúlytalanul. Végül is, ha már így beszédbe elegyedtünk, illene többet megtudnom róla. Ez a kommunikáció lényege nem? Az információ csere.

Csend és hullaszag. Na, jó… csak csend. Hosszú csend, ami inkább volt meg nyugtató, mint sem kínos. Aztán tekintve, hogy én ismét elmerültem a rajzfüzetemben, és Bob Marley hangjában, ő törte meg a hallgatást. Egy mozdulattal a saját fülébe emelte a fülhallgatót, és teljes komolysággal hallgatta a számot, aztán énekelte. Én meg nulla reakcióval vártam, hogy mondjon valamit.
- Ez a pasas egy igazi legenda… - mondtam végül, miután megszólalt. Majd a szám végéig ismét hallgattunk. A kérdésére nem adtam választ, annyira egyértelmű volt. Aztán már-már keserűen felnevetett, és ismét megszólalt.
- Te szegény… eddig is egy ilyen iskolában kínoztak? – kérdeztem egy keserű fél mosollyal.