Never gonna give up! [Claire]

*Sietős léptekkel indultam a próbaterem felé. Nem a megszokott lebegő járásomat használtam, amit már annyiszor alkalmaztam az éjjeli kiszökéseimnél. Most hangosan topogtam, dühtől tajtékozva lóbáltam a szövegkönyvet, amiből percenként hullottak ki a lapok, erre azonban nem figyeltem fel. Kicsaptam a terem ajtaját, ezzel felverve az üres helyszínen lakozó csendet. Legalább szabadon kitombolhatom magam, senkinek sem kell látnia.
De most komolyan, hogy lehet ilyet csinálni? Az " Ó Rómeó, miért vagy te Rómeó?" mondatot miért nem lehetne csendes, szerelmes sóhajba végződő suttogásként mondani? Vagy eltáncolni? Esetleg Morze-jelekkel jelezni? Nem...Énekelni kell...
Már előre tudom, hogy a hőn áhított Júlia szerepemet nem fogom megkapni. Pedig tökéletesen beleillek. Csak hangom... Hát az nincsen.
Előkotortam fekete bőrtáskámból a mobilomat, és a szövegkönyvön lévő rendező telefonszámát tárcsáztam. Kicsöngött.
Á igen. Felveszi, én pedig bármit felajánlok neki azért cserébe, hogy írja át a cselekvést. Még három csöngetést kellett kivárnom, aztán unott női hang kapcsolta Sam-et.*
Samuel? Üdv... *Köszöntöttem felettébb mézrs mázos hangon. Muszáj, hogy engem válasszanak a szerepre.*
Victoria Prauss vagyok, biztos emlékszik rám . *Eléggé jól szerepeltem a meghallgatáson, megérdemlem hogy megjegyezzék a nevemet.
Fél perc csönd keletkezett, aztán Sam ráeszmélt kivel is beszél.*
Á, hát persze hogy emlékszem! Miben lehetek a segítségére hölgyem? *Mély levegőt vettem. Mégis, hogyan mondjam meg, hogy hamisan énekelek? Az az évekig nehezen felépített büszkeségem katasztrófális lerombolásának számítana.
Megnyomtam a piros telefon jelet, aztán kikapcsoltam a telefont. Ez így nem megy. Vagy otthagyom életem egyik legjelentősebb szerepét, csakmert az énektudásomon javítani kell, vagy igen is oda teszem magam. És inkább az utóbbi. Felléptem a színpadra, és a következő párbeszédhez lapoztam. Héjj. ebből egy csomó oldal hiányzik! Alig ismerek itt valakit, de máris a levesembe köpnek? Hol van a szövegem...
Tanácstalanul néztem magam elé.Ez így nagyon nem lesz jó. Egészen pontosan a harmincadik, harmincegyedik, harmincharmadik lapok hiányoznak. Sírni volna kedvem. Kezdtem is volna a pityergést, amikor közeledő léptek zajára lettem figyelmes. Megdörzsöltem a szememet, magabiztos mosolyt csempésztem az arcomra, csak hogy azzal fogadhassam az ismeretlent.
Add, hogy legyen nála a szövegem! Kérem... Barna hajú lány tűnt elő a bejáratná, és én reménykedve lerohantam a színpadról, közben majdnem belebotlottam a magassarkú cipőmbe.*
Szija! *Köszöntöttem lihegve, és a kezeit tanulmányoztam, no meg a benne rejlő ismeretlen tárgyakat.*

* Idegesen, mégis bátortalanul babráltam az iskola térképével. Fogalmam sem volt merre kéne mennem. Hiába, ez az újonnan érkező diákok sorsa...semmit nem tudsz megtaálni kútfőből, mert ha mégis keresnéd biztosan másutt jukadsz ki. Főleg, gha rólam van szó...én ugyanis bárhol képes vagyok eltévedni!
Diákok ezrei haladtak el mellettem mióta csak először beléptem az iskolába. És mind megbámultak, mintha most látnának életükben először embert. Őszintén szólva ez csak feszéjezett. Bár már hozzá szoktam a vislató szempárokhoz, mégis más, mintha a színpadon állnál és úgy mérne végig a közönség.
Mondom a KÖZÖNSÉG, és nem az iskola ilyen-olyan diákjai, akik titokban mind-mind egymásról pletykálnak. Ha csak erre gondoltam máris a hideg rázott. Mert mi van, ha rögtön terjedni kezdenek a rossz indulatú kitalációk rólam is? Örökre búcsúzhatok a boldogságtól...
Minden erőmet össze szedve próbáltam nem belegondolni milyen feladat előtt állok. Meg kell nyernem a tapasztaltakat, hogy fogadjanak be...ami (ismerve a New York-iakat) igen nehéz feladat lesz. Többségük csak hasznot akar húzni a másikból, s engem annak ellenére hogy sosem lehetett befolyásolni, riasztottak a felszínes barátságok, amik érdekből köttetnek mindenféle haszon nélkül. Az ilyenek csak azoknak valóak, akik nem tudnak saját erényeik lévén előre jutni. Én viszont bízni akartam a legjobbakban...bár valljuk be, elég nehezen ment!
Egyszer csak azt vetem észre, alig kapok levegőt. Mintha minden csiga lassúsággal vánszorgott volna körülöttem, s az volt az érzésem: én nem is vagyok jelen ebben a bizarr körforgásban.*
~ Jaj, ne...ne most! Ha elájulok még többen fognak rám figyelni!~ *szajkóztam magamnak kétségbe esetten, miközben a lélegzetvételeimet számoltam. 1...2...3...4...5...6...7...8...9...10... rendben, minden normális!
Miközben ez a furcsa rituálé folyt az agyamban elsuhant mellettem egy szőke lány. Feltűnően sietett valahova, ráadásuligen zaklatott volt.
Fel sem tűnt neki, hogy a kezei közt tartott, fehér füzwetecskéből egymás után szállingóznak ki a lapok, mintha nem is jól lennének rögzítve. Ott hagyta őket. Utána akartam kiáltani, de úgy láttam nagyon elfoglalt, ezért csak felkaptam a papírokat és a falhoz lapulva igyekeztem utána.
Közben akaratlanul is bele-bele néztem az iratokba.



Ebből csak egy valamire bírtam következtetni. A lány színművészeti szakra jár! Már nem lépkedtem, futottam utána.
A próbateremben értem utol. Wáá, micsoda megkönnyebbülés. Végre a helyemen vagyok..
De még körbe nézni sem volt időm, mikor az ismeretlen lány, már felém száguldott. Útközben megbotlott egy kissé, de még így is feltűnően kecsesen, puhán mozgott...Persze, hogy színésznek tanul...
Láttam már egy-két mozgás formát, felismertem a színpadi mozgás minden megőrzött alakját a mozdulataiban, a gesztusaiban.
Elmosolyodtam, mikor oda ért hozzám.*
- Ez a Tiéd, azt hiszem... * nyújtottam át neki a lapokat.*
- Claire vagyok, Claire Hudson...ez az eső napom itt. *mondtam apró mosollyal, remélve, hogy beszéletést kezdeményezhetek ezzel.*

*Feltűnésmentesen mértem végig a lánykát, és a jobb kezében tartott szövegkönyvem elkóborolt lapjait pillantottam meg. Megkönnyebbülten sóhajtottam, miközben becsuktam a szemem egy-két másodpercre.

Megvan a szövegem. Új esélyem van arra, hogy megmutassam Samuel-nek ki is az a Victoria. Talán nem fog fél percig gondolkozni a nevemen, miközben tanácstalanul mered maga elé. Ez egy jó hír. Viszont az egyedüli felkészülésemnek annyi, hála a csajszinak. Bár talán a jövőmet köszönhetem neki, a kellemes magányomat is elvette. Kikaptam a kezéből a lapokat, és még illedelmesség idejében megköszöntem őket.*
Hálás vagyok ezért. *Ezzel le is tudtam a dolgomat, és a zsűris asztal felé fordultam, jelezve itt az ő munkája véget ért. De továbbra is csak szavalt, bemutatkozott és miegymás.

Háttal neki forgattam a szemeimet, miközben sajnálkozva tettem el a forgatókönyvet a táskám mélyére. Mostanában nem lesz szükség rá. Egy ideig nem szólaltam meg, hadd lássa csak, hogy nem a megfelelő bájcsevej-emberkével áll szemben.
Viszont, mivel továbbra sem távozott, készültem volna kirobbanni, mikor szinte fejbe vágott a tény, hogy az ég világon nem ismerek itt senkit. Csak az igazgató plecsnijét. De ha jól meggondolom, még azt sem nézegettem eléggé tüzetesen ahhoz, hogy máskor felismerjem. Tehát kellett valaki, aki vinné a táskámat, és akit elkísérhetek a partyk-ba Poppy helyett.

Kedves maszkba rendeztem arcomat, és vidám mosollyal fordultam vissza hozzá.*
Örülök, hogy megismerhetlek! * Csaptam össze kezeimet, mintha csak magamat dicsérném a remek ötletemért. Végtére is ezért vagyok színésznő nem igaz?
Heves léptekkel közeledtem feléje, kezeimmel már a láthatatlan pokolhálómat szorongattam, aztán a jobbat feléje nyújtottam.*

Victoria vagyok ! Victoria Evelyn Prauss . *Egészítettem ki, és boldogan kezet ráztam vele. Még új. Remek, a friss hússal mindig könnyebb elbánni.*
Én már itt vagyok egy ideje, bár igazi barátokra már nem tettem szert. *Talán most sikerrel járok, tettem volna hozzá, de az már túl erőltettetnek tűnt volna. És ki tudja, nem kockáztathatom meg, hogy fintorgásom során lehulljon rólam a lepel.
Oké, nem mintha igazi barátokkal rendelkezni nem lenne klassz dolog. De az elmúlt egy évben már felhagytam a keresésével. Poppy-t senki sem helyettesítheti. Mert nem tudja. Én megadnám a lehetőséget, de még egy ember nem bírta a kiképzést, és még idő előtt elesett a harcban.*

Na és sikerült már megismerkedni az iskolával? *Kérdeztem nyájasan, és leültem a nézőtér előtti kis fotelok egyikére. Egyik térdemet a másikra emeltem, miközben átfontam vele a karomat. Hosszas társalgás elé néztem. Mindent tudni akarok róla. Én pedig igyekszem semmi igazat megadni magamról.

Fair Play, nem igaz? Hát New York elitiskolájában ne is számítson jobbra. Nevezhetjük beavatási szertartásnak is. Engem is pofára ejtettek, mikor még kis elsős voltam, de azt hiszem időben sikerült tanulnom a hibáimból. Első lecke: ne ülj le társad mellé. Helyezd közvetlenül elé magad.Így megvan az ő területe, és a tiéd.

* A lány hallgatása zavarba ejtett. Szine rögtön elment a kedvem az egész ismerkedősditől, pláne mivel úgy tűnt rá minden Szőkenős viccet be vethetnék és még nem is hazudnék semennyit.
Miközben háttal állt nekem feltűnés nélkül körbe pillantottama próbateremben. Igazán hangulatos volt, mégsem nyerte el a tetszésemet. Talán mert nem a megfelelő társasággal álltam benne először?!
Azért reméltem, hamar megszokom az itt uralkodó íratlan farkastörvényeket. A világért sem hagytam volna, hogy eltiporjjanak, hogy maguk mögé utasítsanak a nagyképű New York-iak. Én phoenixi vagyok, ott is mindig megdolgoztam mindenért...hát itt sem akartam névtelen, áldogáló akárki lenni.
Már épp elköszöntem volna, mikor a lány megfordult és illedelmesen bemutatkozott. Vissza mosolyogtam rá, ha bár csak bátortalanul. Az újaknak előbb jobb feltérképezni a színpadot, mielőtt játszani kezdenének...*
- Azt hiszem, osztom amit a barátokról mondtál. Színművészet...*tettem hozzá, utalva arra, kivel is áll szemben. Velem...mit jelent ez? Hogy egy Arizonai-val senki ne húzzon ujjat! Amúgy nem voltam sosem forrongó, másikon felül kerekedni vágyó típús, de nem akartam azt sem, hogy mások nyomjanak le.Hát nincs arany középút ebben a városban?
Mikor Victoria leült én egy pillanatig haboztam. Nem voltam jártas abban, milyen geesztikuláció illik egy újjoncnak ebben az iskolában. De én is leültem...vele szemben.
A fotel kényelmes volt, igazság szerint sokkal nyugodtabb lettem így, hogy megvolt mindkettőnk tere. Ő nem lép az enyémbe, én sem lépek az övébe.
Sóhajtottam.*
- Nem igazán...itt mindenki csak megbámulni tud, segíteni senki. De ha már összehozott minket a szövegkönyved * -sokat mondó pillantást vetettem a táskájára, melyben a papírok nyugodtak-* felvilágosíthatná az íratlan szabályokról. Persze, csak ha nem gond...! * tettem hozzá gyorsan. Nem akartam bunkó lenni.*


Moderálva: Amberly Hanna Lynn
Megjegyzés: Nincs is 10. osztály. Maximum 6 évet lehet tanulni a DMI-ben. Kérlek, hogy ezekre figyelj oda.

*Elhelyezkedett az előttem lévő fotelben, és én elégedetten elmosolyodtam. Nem rossz. Hangosan is megjegyeztem volna, de nem bízok semmit sem a véletlenre ha már dicsérgetésről van szó.
Hajjaj. A libuska tanácsot kér? Rosszindulatúságom egyből a felszínre bukott, ahogyan elfintorodtam.*
Sosem nyomhatod meg a "Help" gombot. Ez nem a kisegítőszolgálat. Ez New York, az istenért!*Hördültem fel megbotránkozva a viselkedésétől. Tuti Kansas-ből jött. Vagy valami hasonló roncstelepről. Azon sem lepődnék meg ha lakókocsiban született volna. Wáá, hogy ilyenek tudnak lenni az emberek!

Na jó, legyünk megértőek. Nyilván Mesefalváról jött. Ahol minden tele van szivárvánnyal, szőke, copfos kislányok fejik a mosolygó teheneket, és mindenki rózsaszín pillangókakival táplálkozik.
Megforgattam a szemeimet, visszaemlékezve arra, mikor én voltam a kiskirálylány, Álomország kastélyának ragyogó szemű úrnője. Hamar kinőttem ebből a szerepből. De ki tudja, mi történt volna, ha Poppy nem jön a segítségemre, és mutatja meg a valóságot. Nem is akarok a volt barátnőmre gondolni. Foglalkozzunk inkább az új csajjal.*
Kicsim... Értem én mit gondolsz az elitekről, akiknél az orrfelhúzás genetikai örökség.*Hajoltam közelebb hozzá, kezemet állam alá fektettem.*

De ha nem akarod... ahogy te mondtad: "Hogy megbámuljanak", azért tenni is kell valamit.*Lettek is volna ötleteim, de ezek már mind elavult sablonok, túl sokszor használt, értelmüket elveszítő praktikák a maiakhoz képest. Azért adhatok tippet, hogyan kezdjen neki önmaga népszerűsítéséhez, annyira szemét még nem vagyok, hogy itt hagyjam. Na jó, simán képes lennék rá, de most jótékonykodni van kedvem. Furcsa idők köszöntenek rám... Felsétáltam a színpadra, félrehúztam a díszletet, és valami különös, oktatni vágyó felindultságtól késztetve szedtem elő a leltárból a kis táblát, és elmélyülten firkálgatni kezdtem rá. Furcsa, kacskaringós betűk kavalkádjának kezdtem neki, mint ha valami vázlatot készítenék. A népszerűség vázlatpontjait.
Minden meg nem értett művészdiák aki idejön, olyan reménnyel érkezik, hogy majd ő lesz a háromlábú kecske. A nagy különlegesség.*Zengtem. Az utolsó szó, csak úgy visszhangzott az üres teremben.*
Az új diák nem akar egy lenni a millióból. Úgy akar a csúcsra törni, hogy a szokástól eltérően cselekszik. Ki akar tűnni a többi közül. És...*Itt gúnyosan felnevettem. Elálltam a táblától, amin már a kész vázlatom díszelgett. Hümm... A leckémet is efféle szorgalommal készíthetném el.*
...kudarcot vall hősnőnk, hiszen nem mindig azzal lehet népszerű ha ő a különlegesség. És, hogy miért? *Lesétáltam a színpadról, gondosan ügyelve arra a lépcsőfokra, ahol nemrég lebukdácsoltam. Visszatértem a fotelemre, és a szokásos pózban ültem le.*

Mert itt a Dorianban mindenki különleges. Itt egyek vagyunk. Azért vettek fel, mert mind átlagostól eltérőek vagyunk.* Talán túloztam egy kicsit, hiszen a pénz is tehet arról, hogy felvegyenek diákokat a művészeti suliba. A lényeget azért csak tükrözte a beszédem.*
Szóval ha népszerű akarsz lenni, ha nem akarod, hogy megbámuljanak. Légy felettébb átlagos. Itt már nem menő az említett 3 lábú kecske. Kivéve ha te akarsz lenni a suli lúzere.*Játékosan megvontam a vállamat. Hát ennyi volt a mai óra anyaga. Házi feladat: gyakorlás.
Azon azért még magam is meglepődtem, mennyire a saját történetemet sikerült beleszőnöm a mondanivalómba.*

* Persze, úgy tűnt, nem számítottam el magam túlságosan. Victoria nem látszott csupa szív, önzetlen léleknek, aki itt minden hátsó szándék nélkül pesztrálja a "kicsiket". Esetünkben az "újakat", azaz többek közt engem is.
Gondolatban már a szobám meghitt, ám még hideg csöndjét vizualizáltam és azon törtem a fejem, hogyan tehetném kissé barátságosabbá a "terepet". Ami persze koránt sem tűnt valami izgalmas feladatnak, még a jövőmre nézve sem.
Igazság szerint nem vártam újdonsült "barátnőm" beszámolójától valami sokat, csupán az alap követelmények snassz bemutatását. Azonban többet kaptam...

Ösztönösen elkezdtem rá figyelni, mikor mozgásiránya megváltozott, és a színpadról nézett vissza rám. Ezek a hirtelen mozdulatok kicsit megijesztettek, de úgy tűnt: hozzá kell szoknom...Minden esetre én szívesebben maradtam volna szürke kisegér, aki a színpadon mutat csak valamit. A magánéletem leginkább a monotonságáról volt híres, és arról, milyen unalmas "jó kislánynak" lenni. Ez persze nem mindig igaz. Például, ha a társaid betörnek egy ablakot te sosem kerülsz gyanúba, mint a Tettes. Mindig pontosan otthon tudsz lenni, mert nem mész soha sehová. Maximum a szomszéd nénihez leszedni a fáról a macskát. És én szerettem így...csak...biztos volt, hogy ezzel az életformával itt, a Dorian-ben nem fogom megállni a helyem!

Arra eszméltem fel, hogy Victoria dolga végeztével vissza sétál elém. Igazság szerint az utóbbi pár percben csak homályosan érzékeltem a jelenlétét. Olvastam egyszer egy könyvet a testbeszédről, az emberek automatikus gesztikulálásáról és voltam olyan "jó kislány", hogy megtanultam az egészet. Ez olyan, mintha bele látnál a másik fejébe...csak kicsit kevesebb a megerősítés, hogy helyesen gondolkozol-e. De a dolog alapjába véve ugyan olyan...
És Victoria-ból csak úgy sütött a felsőbbrendűség érzése. Már a "Kicsim" megszólításnál is.*
~ Tehát lenézi a másikat, mindenkinél jobb akar lenni. A színpadra való föllépés egy ilyen gesztus volt, igaz automatikusan, de fölém emelkedett...~ *raktam össze az analízist gondolatban. Hát, erre a lányra nem szabad sok időt pazarolni, mert még a végén megárt...
Mármint a szent elhatározásomnak, hogy nem dőlök erkölcsileg romlásba biztosan.
Azonban nem állhattam meg, hogy fel ne tegyek neki egy kérdést.*
- És mond csak... van olyan ember ebben az iskolában, akiben kevesebb hátsószándék lappang, mint benned?!* ezt már maró gúnnyal mondtam. Ugyan, csak nem hitte azt, hogy engem olyan könnyű lesz irányítani? Mert ha igen, akkor van egy újságom számára..*
~ Bukta!~

*A kislánynak kinyílt a csipája. Legalábbis ezt próbálta beadni nekem. Hátsó szándék?
Nálam? Ugyan nincs. A tervem, hogy új barátnőt szerzek romba dőlt, legalábbis ennél az alanynál. Azt a szánalmas szándékomat, hogy segítek neki beilleszkedni, már el is felejthettem. Sőt, már a legelején ezt kellett volna tennem. Volt egy sanda gyanúm mi játszódik le Claire Bear agyában. Az érzelmei, amik eddig a felszín alatt bújkáltak, most hirtelen kitörésre készen álltak. Mint a vulkánnál. Mint a Vezúv-nál. Arról nem tehet szegényem, hogy nem a megfelelő embert borította be a rossz indulatú lávája.*
Minden bizonnyal van. *Feleltem könnyedén mosolyogva a lányra, akin már láttam fortyogó dühét. Nem tetszik, hogy lenézem? Adjon rá indokot, miért ne csináljam. Mert hogy eddig nem bizonyított az ég világon semmit. Talán csak annyit mutatott meg, hogy ő nem fogja beékelni magát a tömegbe. Akkor legyen kecske, a háromlábú fajtából engem az sem érdekel. A magamfajtáknak szíve joga, mit kezdjen majd vele. Lehet teljes társadalmi tönkretétel, vagy egy szánalmas grimasz. Utóbbit csak megérdemli. Mert hát megadtam a lehetőségét. Hagytam csacsogni az elején, pedig már akkor elküldtem volna valahová. Aztán még az idióta kérésére is eleget próbáltam teljesíteni. Ennyi tellett tőlem. Most komolyan mit szeretne? Azt hiszi, idejön mint a legszentebb szűzlány, és majd tömegesen vonulnak a nyomában? Hogy ne bámulják meg? Ez a probléma nem hosszútávú. Pár nap és ráunnak az emberek. Fogadok, később az lesz a baja. Felálltam a fotelből és magatehetetlenül sóhajtottam.*
Készülsz a Rómeó és Júliára? *Kérdeztem meg-meglengetve a nemrég megkerült szövegkönyvemet. A meghallgatás tegnap előtt vette kezdetét. Innen még van két hetem, hogy jelentkezzek a szerepre. Jó lenne tudni, kivel fogok találkozni a váróteremben. Pislogva vártam a válaszára, ott dekkoltam türelmetlenül előtte, aztán a tölgyfaasztalon heverő fekete bőrtáskámért nyúltam, hogy belegyűrjem még az utolsó lapot is, ami kinn maradt.*
Biztos lesznek az énekszakosokból is jelentkezők Júlia szerepére. *Mondtam neki, csak hogy felvessek valami semleges témát. Nálam ez óriási büntetésnek számított. Olyanról beszélni, ami cseppet sem érdekel, olyan téma amitől valószínüleg ő sem kap beszélő rohamot. Bár ha ez mégsem így lenne , kijelentem, hogy nem lepődnék meg.*
Ugyanis Júlia énekelni fog. Meg Rómeó, meg az egész bagázs.*Persze ez nem érhette váratlanul, sok Rómeó és Júlia operett, prózai előadás létezik. Én akkor is besértődtem Sam-re. Ha valami már egy hete meg van hirdetve, miszerint ez nem egy éneklős előadás lesz, akkor az legyen is úgy. Ne a meghallgatásom napján változtassanak rajta.*
Lehet, hogy maradok a Hegedűs a háztetőn című darabnál. A szerepemben nincsen éneklés említve.* Csacsogtam tovább, reménykedve hogy elűzhetem. Kezdtem unni a csajt, meg az átlagostól eltérő modort utánzó stílusát. Megcsörrent a telefonom, és én zavartan meredtem a kijelzőre. Samuel. Hát persze. Modortalanság volt lecsapni, de majd a térerőre fogom. Visszakoztam, hogy felvegyem. Mégis mit mondanék neki, milyen szándékból hívtam fel? Túl sok alkalommal nyaltam már be neki, biztos nem veszi be a következő húzásom.
Ha hazaérek visszahívom. És megmondom neki, hogy nem tudok énekelni. Aztán persze jól megszidom, amiért az utolsó pillanatban változtatott a cselekvéseken. Ez nem rendezőhöz méltó viselkedés. Pont olyan gusztustalan, mint amit én tettem a telefonnal.
Letettem...*
User kiszól: Bocsi, ez ilyen kis gány lett...

* A hajammal kezdtem babrálni, miközben próbáltam Victoria-ra összpontosítani. Nem is vártam túl sok mást... Igazság szerint már az elején ki kellett volna mennem, miután átadtam neki a szövegkönyvét. Amit igazság szerint a jól neveltségem segítségével tettem. Mert mi lenne most vele, ha valamelyik régebbi, sznob iskolatársa találja meg? Itt ugyanis mindenki tűnt mindennek csak őszintének és becsületesnek nem. Ez pedig nagyon bántó volt...
Persze azt már világosan megláthattam, mi lesz ennek a vége. Ha nem vagyok elég erős mondjuk úgy...3 perccel ezelőtt most már én lennék Victoria után futója. Erre a szerepre pedig sehogy sem vágytam...Nem is tudom miért nem!
Idegesen csúsztak le a kezeim a szoknyám szegélyére és már azon kaptam magam, hogy valóban fortyog bennem az indulat.*
~ E.z.t n.e.m h.i.s.z.e.m e.l!~ *mintha a mondat betűkre bontva jobban hangzott volna. vagy legalábbis érthetőbben!* ~ Egy ilyen szőke hajú, felvágós, nagyképű...áhh...fel tud idegesíteni?! Szedd össze magad, Claire! ~
* Úgy tűnt, újdonsült "barátnőm" élvezi a helyzetet. Legalábbis meg mertem volna rá esküdni...A testbeszéd, a gesztikulálás semmi automatikus jelét nem láttam rajta. Csupán a fintort, amit "ajándékba" kaptam a szűz-kislány szerepéért. Várt mást? Könyörgöm, ide senki nem úgy jön, hogy véres csatát kell majd vívnia! Hanem, hogy jól érezheti magát, és jobb esetben kibontakoztathatja a tehetségét. Én is ezért jöttem...nem azért, hogy megkezdődjön a III. világháború. Vagy én tévedtem nagyot?
Csak egy pillantást kellett vetnem Victoria-ra, hogy rájöjjek: igen, én tévedtem. De nem nagyot, hanem orbitálisat!

Apró mosoly kúszott fel a szám sarkába. Ha már elő kell vennem a csupán egyszer használatos oldalamat, hát legyen... Nem volt olyan kétszínű, mint, ahogy ebben az iskolában sokaknak, de nem baj.
Ha majd találkozom egy TELJESEN normális emberrel elrakom. Ez nem kíván túl nagy gyakorlatot. Csak attól féltem: itt nincs olyan, hogy TELJESEN normális ember! Mert lássuk csak mit jelent ez: egy önzetlen, kedves, humoros valaki, aki nem akar saját tehetsége híján hasznot húzni a másikból. És ha van ilyen a Dorian-ben akkor ( amekkora mázlim nekem szokott lenni ) ő jó messzire el fog engem kerülni.
A Rómeó és Júlia említésére zökkentem vissza a való világba.*
- Nem. *feleltem játszi könnyedséggel. Hisz' csak ma jöttem! Kötelességem lett volna tájékozódni jó előre az összes előadásról. De most már legalább tudom, úgy nagyjából, mik a szokások. A másik porba gyalázásán kívül...
Amikor megemlített az éneklés részét a darabnak felálltam. Nem tudom miért...talán ez volt a végszó.*
- Minden esetre sok sikert kívánok Neked. Biztos nagyon jól fogsz szerepelni! *ezt mind nevetséges bájmosoly kíséretében közöltem. Nem állt szándékomban jó pofizni, nyalizni neki. Ez csak illedelmesség volt. Afféle elköszönés...

Azt már nem tettem hozzá, hogy nagy valószínűséggel találkozunk a meghallgatáson. De így már legalább meg volt a programom egy kis időre. Vagy a következő 1 hónapra.
Ekkor meghallottam, hogy csörög a mobilja.*
~ Remek. Így legalább feltűnés nélkül kislisszolhatok...! ~ *szinte cigánykerekeket hánytam az ötlettől. Nem volt kedvem további kölcsönös jó pofizáshoz. Ahhoz én most már túl fáradt voltam...
Csak arra vágytam, hogy haza mehessek végre, bedőlhessek az ágyamba. Aztán megérdeklődjem holnap kinél lehet jelentkezni a Rómeó és Júlia ügyében.

Azonban Victoria kinyomta a mobilt. Azt hittem ott helyben dobok egy hátast. Hát már sosem lesz ennek vége?! Úgy tűnt, nem. Vagy nagyon fontos hívás volt és nem akarta előttem lebonyolítani, vagy én vagyok nagyon fontos és nem akart másra figyelni. Ez utóbbi lehetetlennek tűnt, ezért maradtam az első lehetőségnél. Úgy tűnt, igazán bosszantja valami.*
~ Hát persze! A darab...hisz' nem tud énekelni! ~ *jutott eszembe. Magamban halkan káromkodtam...mert én is csak alig-alig tudok.
Abszintokkal már volt dolgom, prózákkal és versekkel is, de az énekkel még csak néhányszor. Ráadásul ösztönösen utálok énekelni, az nehezebb, mint eljátszani egy szerepet. Legalábbis az én véleményem szerint...
Ezért nem Ének-zene szakra akartam jönni. Mert nem játszom semmilyen hangszeren, és énekelni sem tudok. A tudásom valahol az énekkarok alsó-felső "fá"-ja között mozog. Ez pedig a legnagyobb jóindulattal is szánalmasnak nevezhető csupán!
Megborzongtam, mikor ez eljutott a tudatomig. Na, nem baj..azért megpróbálkozom vele és meglátjuk mi lesz!*