Jason Braun

Posts : 7 Join date : 2009. Oct. 29. Age : 32

Jason Braun
"A painter paints pictures on canvas. But musicians paint their pictures on silence."

Szia, szeretnék egy kicsit többet tudni rólad. Töltsd ki ezt a felvételi tesztet.

Nem lehetsz öreg és bölcs, hogyha nem voltál fiatal és őrült

TELJES NÉV Jason Deryck Braun
BECENÉV JD, Jay esetleg, de inkább ne.
NEM Férfi
SZÜLETÉSI HELY Manchester, UK
SZÜLETÉSI IDŐ 1992. január 25.
SZAKIRÁNY Ének-zene

APA Ferdinand Braun, X
ANYA Emma Burke, 41, egy előkelő hotel éttermében chef
TESTVÉREK -
HÁZI ÁLLAT Karl, egy boxer
ANYAGI HELYZET Középosztály beli angol családban nőtt fel, apja halála után a nagyszülők teljesen eltávolodtak az özvegy és gyermeke közeléből, pedig ott aztán a kerti szökőkút és pénzt köp.

Mondd ki, amit ki akarsz mondani, tedd azt, amihez kedved van, ne bánj meg semmit, és ne hagyd, hogy az emberek elgyengítsenek!

MEGJELENÉS
Kócos haj, életvidám tekintet, felemás cipőfűző. Egyesek szerint a nadrágot feljebb szokás hordani, de ez Jason-nél nem meglepő. Majdnem mindenhová magával cipeli a gitárját. Ha valami véletlen folytán mégse lenne nála, akkor az azért van, mert nem fért el a gördeszkától. Nem kíséri figyelemmel a divatot, de nem azért van ízlése; nem úgy néz ki, mintha most rágta volna meg a kutyája.

JELLEMRAJZ
Nem sok komolyság szorult bele, így talán még könnyebb dolga van, ha fel kell vidítania valamelyik barátját. Nagy ritkán előfordul ugyan, hogy képes komoly dolgokról is beszélni, de az emberek utána inkább azt hiszik, hogy az imént biztos valaki mással csevegtek.
Szeret nagy társaságokban forgolódni, gyakran el is foglalja a központi ember szerepét. Azonban ha ez nem sikerül, képes elkezdeni duzzogni ezen. Nem veti meg se a bulikat, se az alkoholt, se a nőket. Van pár emléke, amit inkább elfelejtene; de olyan is akad, amire szívesen emlékezne.
Legnagyobb biztonságban azonban mégis a közeli barátai között érzi magát. Általában ős az, akire lehet támaszkodni, ha baj van – esténként a telefonját se szokta lehalkítani. Ki tudja, mikor van rá szükség. Ha viszont ő szorul segítségre, gyakran magába fojtja a problémáját. Nincs pofája ráerőltetni másra a saját gondjait, miközben látja, hogy nekik sem úgy megy az élet, mint szeretnék. Ám ez még mindig semmi: ha elérkezik az a híres utolsó csepp, robban, mint egy időzített bomba. Olyankor jobb szeret mindenkitől távol lenni, mert nem akarja azokat megbántani, akiket szeret.
Elég csípős megjegyzései szoktak lenni, vagy netán egy kicsit bunkó, persze nem szándékosan, hiszen ő maga sem veszi komolyan a mondandóját. Azonban ha egy érzékenyebb lelkű emberrel akad össze, könnyen magára veheti. Gyakran ironikus stílusban válaszol egy-egy olyan kérdésre, amiben azt érzi, lenézik; vagy csak épp olyanja van. Egyszerűen hangulatember. De néha szörnyen. Ettől függ a vélemény nyilvánítása is. Képtelen megtartani magának a gondolatait, és ez olykor keményen csattan az áldozat fejéhez. Inkább tisztázza a helyzetet, minthogy kétszínű legyen. Ez az egyik olyan emberi tulajdonság, amit kifejezetten gyűlöl és megvet. Alapjában véve vidám és nyugodt, azonban bőven elég egy nem tetsző mondat vagy tény, egy pillanat alatt el tudja veszíteni a fejét.
Lehet, hogy mindezek ellenére hihetetlenül hangzik, de ha az ember képes megszelídíteni és megszokni a stílusát, netán ő maga is közel enged magához, egy barátot kap, akit egy jó ideig nem tud majd levakarni magáról. Ha mégse jönne össze, ellenségnek sem lenne unalmas.

EDDIGI ÉLETED
1992. január 25-e. Mondhatjuk, hogy egy kellemes, átlagos szombati nap volt. Azonban Emma és Ferdinand Braun számára mégis csak egy különösen fontos, és mától kiemelt nap. Hiszen e napon születtem, egy manchesteri kórház szülőszobáján. De minek ugorjunk ennyire előre?
Öt évvel ezelőtt Koppenhágában járunk, egy sztriptízbárban. A bevárosi fekvése és árai miatt nem a pornép közkedvelt helye, de mégis csak egy sztriptízbárról van szó. Bármily meglepő, ez az a hely, ahol a szüleim először találkoztak. Emma Burke, tizenkilenc éves lány nem rég végezte el iskolai tanulmányait, azonban úgy érezte, szülővárosában nem találja azt az izgalmat, amit egész életlében kergetett. Ferdiand Braun, huszonegy éves üzletember, friss diplomás fiatalember először van külföldön munka miatt. Természetesen kőgazdag, és az apja cégének dolgozik. Azonban a kollégái egyből berángatják a legközelebbi bárba, ahol láss csodát, nők táncolnak rudakkal.
Nem, Ferdinand nem a rúdon pillantotta meg Emmát, hanem a pultnál, amikor a tizenkilenc éves brit lány éppen egy cigarettával csapta el a szünetét. Akkor beszéltek először és meglepő módon elég hamar megnyíltak egymás előtt, holott egyikük sem volt az a kifejezetten naiv típus. A lány aznap este korábban befejezte a munkaidejét, és az estéjét az úfjú üzletember palántával osztotta meg, Koppenhága belvárosában. Hajnali négykor azonban el kellett búcsúzniuk egymástól, ugyanis Ferdinand gépe reggel nyolckor indult vissza New York-ba.
Három évvel a bizonyos koppenhágai este után egy yachton járunk, a Földközi-tenger közepén. Emma a felszolgálólány szerepét töltötte be ekkor, amíg Ferdinand ismét az üzletember szerepében tetszelgett. Azonban már nem volt zöldfülű; három év alatt mondhatni egész hamar kikupálta magát, így aztán elég sikeres karriert tudhatott a magáénak. Barátaival úgy gondolták, egy könnyed vakáció nem árthat, hiszen megdolgoztak a pénzükért. Magától értetődő, hogy a két fiatal első este találkozott, s egy másodperc, annyi sem kellett, megismerték egymást. A hajótúra további tizennégy napját pedig együtt töltötték – már amennyire a pincérlány beosztása engedte.
Ez elég volt nekik, hogy ne hagyják veszni a közös élményeket, így Ferdinand áthelyeztette magát cége londoni irodájába, és egy Emma lakásához közeli házat bérelt ki. Habár az inkább megközelítette a villa fogalmát, mint egy egyszerű kis londoni vityillóét.
Még egy éven belül összeházasodtak, a nászutat pedig Koppenhágában töltötték. Igen, innentől már csak anya és apa; valamint a családi viszályok kezdete. Ugyanis apám, Ferdinand Braun szülei, az én nagyszüleim – már ha nevezhetem őket így – eléggé a begyepesedett sznobok közé tartoztak. Így aztán hallani sem akartak róla, hogy egy angol középosztálybeli legyen az ő egyetlen fiúk felesége. Pláne, amikor még ettől a nőtől kaptak egy unokát...
Életem első felét Seattle-ben töltöttem. Valóban Manchesterben születtem, akárcsak anyám, de apu munkája miatt el kellett költöznünk az óceánon túlra. Ekkor már nem volt hajlandó az apja cégében dolgozni – indított egy saját vállalkozást, azonban az amerikai székhely elkerülhetetlen volt. Csupán azért esett a választás Seattle-re, mivel nagyváros, egy kezdő üzletember számára tökéletes, azonban mégse olyan hatalmas, hogy egy fiatal család hamar szétessen.
Szerettem Seattle-t. Talán csak azért, mert jó életünk volt, anyagi gondjaik nem akadtak, ami egy akaratos kisgyereknél nem akadály. Talán csak azért, mert ekkor még nem éreztem a dolgok súlyát. Talán csak azért, mert teljes volt a családom. Esetleg mindhárom.
Kilenc éves voltam. Emlékszem, mert egy ilyen eseményt senki sem felejt el. Karácsonyeste volt és havazott. Az ablakon bámultam ki, s a fehérré vált kertet bámultam. Emellett folyton az eget kémleltem. Nem a Mikulást vártam, hanem apát. Üzleti úton volt Tokióban, és én a repülőt kerestem. Persze ekkor még nem is gondoltam volna, hogy nem fogom kiszúrni azt az egyetlen gépet több ezer méter magasan, a felhőkről nem is beszélve. Megígérte, hogy hazaér, de nem jött. Anyu folyamatosan mosolygávásval próbált engem jobb kedvre deríteni. A kívánt hatást nem érte el, de duzzogás helyett mégis csak feladatm a reményt, hogy hazaér még este.
Azonban ő soha többé nem jött. Ugyanis a Tokióból induló 902-es járat aznap este nem landolt. És az a gép már soha nem is fog. Műszaki hiba miatt belezuhant a Csendes-óceánba, háromnegyed órával a leszállás előtt.
Elég sokáig tartott, mire teljesen felfogtam mit is jelent ez az egész. De addigra anyuval már Manchesterben voltunk, a nagyiéknál. Nem, Braunék hallani se akartak felőlünk. Most, hogy egyetlen fiúgyermekük halott, nem tartottak igényt a munkás menyre és a taknyos kisfiára. De anyu még ennek ellenére is jól tartotta magát. Amikor velem volt, folyton mosolygott, és gyakran ő sétált be velem az iskolába is. Amikor pedig anyu dolgozott, a nagyiék mindig játszottak vagy tanultak velem. Eleinte furcsa volt az új város és az új iskola, de végül egész hamar megszoktam. Nagypapámtól kaptam egy gitárt. Azt mondta, egyszer még jól jöhet. Persze ekkor még el se tudtam képzelni, hogy ez a darab fa pár zsineggel mennyire hozzám fog nőni. Ugyanis amíg apu élt, addig a szülei miatt kénytelen voltam zongoraórákra járni. Pontosabban egy magántanár járt hozzánk, hiszen akkor számomra természetes volt, hogy a zongora egy külön termet foglal, csak a hangzása miatt.
Mivel fiatal voltam, viszonylag hamar megszoktam, hogy kicsit kevesebb pénzből éltünk, sőt, még a gitárnak nevezett valamit is megkedveltem. Azt persze nem mondanám, hogy ekkor tudtam volna bármi használhatót kezdeni vele.
Általános iskola vége felé egy hétfőn a drámatanár betalálta az osztályunkat egy musicallel. Mivel nekem is volt ilyen órám, szinte rettegtem a szerdától, amikor majd Ms. Gilbot mindenkire rá nem osztja az ő képzelt szerepeit. Érdekes, de amikor még csak tizennégy évesek voltunk, valahogy nem éreztük túlságosan kiemelkedőnek, ha valaki az iskolai darabban szerepel. Talán még csak túlságosan is gyekekek voltunk hozzá, vagy nem értettük a művet, amit a drámatanárunk írt. Bár, ha jobban belegondolok, még a tanárikar nagyrésze előtt sem volt teljesen letisztult ez az egész. De nem is ez volt a lényeg, mivel elérkezett a retteget szerdai dráma óra. Ms. Gilbot mindenkit végigénekeltetett, hogy eldöntse, egyáltalán kiknek érdemes megjelenniük a meghallgatáson. Amikor én kerültem sorra csak egy grimaszt vágott, végül közölte, hogy óra után jelentkezzek nála.
További harminc percen keresztül kínzott bennünket, végül a szabadásgot jelző csengő mentett meg. Én engedelmes kisfiú létemre jelentkeztem is Ms. Gilbotnál, hogy mégis mit akarhat tőlem. Amikor megjelent előttem, egy hatalmas papírtömböt tartott a kezében, amit aztán hozzám vágott. Tizenöt percen keresztül hallgattam az ódákat, hogy ő ezt a hangszínt keresi már évek óta, és a főszerepért még csak sorba sem kell állnom. A reakcióm nem volt egyéb, mint néma hápogás, azonban az újabb csengő ismét megmentett. Amennyire eddig vártam a szünetet, most legalább annyira vártam a végét. Ennyire gyorsan még soha nem értem be történelem órára. Persze, a halom papírlapról kiderült, hogy forgatókönyv. Mit mondjak, csupán a „véletlen” műve, hogy pont elhagytam valamelyik iskolai kukában.
Egy mandulagyulladás mentett meg ettől a bizonyos előadástól. Teljesen megváltozott a hangom egy hét erejéig. Nem tudom, miért, de valahogy meglepetésként ért, amikor ismét saját magamat hallottam egy hét gyenge próbálkozás után. Kezembe vettem az első gitáromat, és megpróbáltam lejátszani rajta valamelyik kedvenc számomat. Nem ment mindegyik akkord, valamint a szövegtudásom is elég hiányos volt, de mégis úgy éreztem, hogy képes vagyok kihozni ebből valami többet.
A középiskolás éveimet már valamivel bátrabban kezdtem (és persze egy új gitárral). Szünetekben néha sikerült rávennie egy-egy lánynak, hogy játszak neki valamit. Szép lassan a felsőbb évfolyamosoknál is bevágodtam; így sikerült elkerülnöm azokat a roppant kellemetlen csínyeket, amik általában a gólyákat érik.
Még ebben a tanévban, valamikor a tél vége felé az egyik haverom fellépett a bandájával az egész iskola előtt. Azonban a szólógitáros eltörte a kezét, én pedig beugrottam helyette. Oké, ez túlzás, mert legalább három napig könyörgött. Nem puszta felsőbbrendűségből mondtam nemet, egyszerűen csak féltem egy ekkora közönségtől. Általában magamnak játszottam, vagy egy-két embernek még, esetleg ha egy új barátnőt akartam szerezni, de ez más volt.
Borzasztóan izgultam a koncert előtt, hogy képtelen leszek megjegyezni az összes akkordot és szöveget, a számok sorrendjét, de végeredmény magáért beszélt – háromszor tapsoltak vissza minket. Elgondolkoztam a hazaúton, hogy mégis minek izgultam ennyire? Már szinte teljesen hülyeségnek tartottam, egész addig, amíg belegondoltam a holnapi napba. Persze, mindenki szeretne csillogni a saját kis iskolájában, de én nem vagyok az a reklámarc. Jobb szeretek a saját barátaim között lenni. Másnap reggel mandulagyulladással keltem, ahogy az meg van írva.
Azóta akárhányszor átment az izgulásom stresszbe, a végén mindig jött a jól bevált mandulagyulladás, vagy a valamivel eredetibbnek mondható csukló-, kéz-, vagy kulcscsonttörés. És itt nem csak a kis zenei fellépések szóltak közbe, hanem néha egy-egy nehezebb félévi vizsga, és hasonlók. De inkább az előbbik, hiszen a tünetek határozottan legyőzték a lámpalázat. Hang nélkül, vagy gipszben nem értem sokat a színpadon, legalábbis olyankor nem gyakran mertem próbálkozni. Ezzel még boldogulnom kell.
Közeledett az évvége. Ms. Mason, az új énektanár az iskolában gyakran megpróbált rávenni, hogy csak legalább egy próbát nézzek meg az ő különóráiból. Bevallom, tényleg tehetséges kis csapatot válogatott össze, hiszen szép helyezéseket halmoztak évről-évre; azonban ekkor még nem gondoltam volna, hogy ennyire meghatározó lesz számomra a zene. Ez a hivatalos verzió, a valódi ok csupán annyi, hogy egyszerűen más műfajt bírok elviselni, és ez sajnálatos módon pont nem tartozott ebbe a kategóriába.
Azonban Ms. Mason nem adta fel; ha más nem, a kezembe nyomott egy prospektust valami elitsuliról, ahol különböző művészetek szakirányait lehet kitanulni. Az első pár napban még csak meg se közelített a gondolat, hogy egyáltalán érdekeljen. Azonban a következő napokban tényleg beleástam magam, hogy mihez akarok kezdeni magammal. És a végeredmény egyértelműen és határozottan a zene lett. Erről otthon is volt szó. Azonban anyu hamar végetvetett ennek az ábrándozásnak, ugyanis egy elég komoly összeg volt feltüntetve tandíjként. Viszont nekünk nem volt ennyi pénzünk. Apám halála után a szülei mindent elkövettek, hogy egy ilyen jött-ment csavargó utcalány egy centet se kapjon; azóta nem is hallottunk felőlük.
Egy héttel később egy „nem”-mel tértem vissza a tanárnőhöz, és visszaadtam neki a prospektust. Kérdezősködött ugyan, de a betonfejem miatt hajthatatlan voltam. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán megfelelnék-e az elvárosoknak, így elég kínos lett volna arra fogni, hogy jelenleg nem állunk úgy anyagilag; és valószínűleg egy jó ideig nem is fogunk. Végül nem tehetett semmit, ha nem beszéltem, hát nem beszéltem, azonban az ismertetőt nem vette vissza. Így azt besüllyesztettem az iskolai szekrényem egyik leghátsó zugába, hogy lehetőleg még csak véletlenül se lássam. Először ki akartam dobni, de valami miatt mégsem a szemét között kötött ki. Bár, így talán még rosszabbul is járt, a szekrényemet elnézve.
A következő pár hónap jóval zsúfoltabban telt az eddigieknél. Próbáltam elterelni a gondolataimat, így többek közt előkerült a deszkám a padlásról, egyre többet jártam úszni és futni, inkább tanultam, esténként pedig vadabbnál vadabb bulikba mászkáltam. Már jóformán mindegy volt, a lényeg csupán annyi, hogy legyen számomra egy megfelelő indok, miért is nem veszem a kezembe a gitáromat. Nagyjából ezzel telt a következő évem nagy része. Már nem zenéltem a folyosón; egyszerűen csak nem akartam.
Már legalább fél éve rá se néztem a gitáromra, amikor jött egy levél – már a szép csomagolás és a díszített borítékot furcsálltam. Meg se néztem a feladót, egyszerűen csak feltéptem a levelet. A lap jobb felső sarkában egy igen díszes címer helyezkedett virított. Felvettem a borítékot, és megkerestem a feladót: Dorian Művészeti Iskola. Ismét a levélre pillantottam, amely így kezdődött: Kedves Mr. Braun. Legalább négyszer olvastam végig a levelet, mire felfogtam, hogy mi áll benne. Behívtak egy felvételi meghallgatásra, ami feltehetőleg nem a hagyományos keretek közt fog zajlani. Otthon nem mutattam meg ezt a levelet senkinek.
Másnap az iskolában egyből első óra után meg is talált Ms. Mason, aki teljes fogsoros vigyorral érdeklődött, nem kaptam-e levelet mostanában. Ő küldte be a jelentkezésemet, megpályázva ezzel egy ösztöndíjat. Ez legalább annyira váratlanul ért, mint a névre szóló posta. Mint később kiderült, anyám is tudott erről. A kedves és drága tanárnő anyámat is beavatta. Végül is csak egy óceán választana el bennünket, ha mégis sikerülne bekerülnöm, és ez nem mellékes.
Egy héttel később New York-ba repültem, egyedül. Az köztudott, hogy hatalmas város, de amíg az ember nem tapasztalja a saját bőrén, el sem tudja képzelni, mennyire. A felhőkarcolók közül ki se láttam, szinte elnyomtak. Az emberek pedig állandóan rohantak. Amikor a trafikban vásároltam, még azt is megjegyezték, hogy angol vagyok. Pedig gyerekként Seattle-ben laktunk, és azért azt sem mondanám kisvárosnak, de New York teljesen más.
Természetesen végig izgultam, és nem csak azért, mert egyedül vagyok egy ilyen borzasztóan hatalmas városban. A gitárom rendesen megérkezett velem együtt, hangom volt, törött csontom nem. Ennek ellenére jóval nyugodtabb voltam az egész felvételi alatt, mint általában szoktam, s ez még engem is meglepett.
Nem sokkal később megjött az értesítés, miszerint felvettek, azonban az ösztöndíjra nem tartanak jogosnak. Eltartott pár percig, még összeszedtem az államat. Pár sorral lejjebb a magyarázat: a nagyszülők hatalmas vagyona. Ez után anyunak muszáj volt bebizonyítania, hogy apám halála óta nem tartják velünk a kapcsolatot, és mi még csak közel sem állunk olyan jól anyagilag, amint azt a tandíj elvárná. Jó pár hetet igénybevett ez az egész vizsgálódás, de végül meggyőződött róla az iskola, hogy valóban megérdemlem az ösztöndíjat – már ha ez a jó szó rá.
Most itt állok a Dorian Művészeti Iskola hatalmas épülete előtt, kezemben egy órarenddel, térképekkel és könyvekkel, hátamon a gitárommal. Hálás vagyok, amiért itt lehetek, ugyanakkor bizonytalan is, hiszen elég messze vagyok a barátaimtól és családomtól – ami még nem is lenne probléma, azonban senkit nem ismerek. Végül is, ez csak újabb akadály, amit inkább átugrok – hiszen ha kikerülném, minek jöttem ide?

Posts : 7 Join date : 2009. Oct. 29. Age : 32

Néha a legkisebb döntések azok, amik örökre megváltoztatják az életünket

MINDIG
Zene
Telefon
Gitár
Gördeszka
Kávé
Marlboro Light
Nestea
Sál
Eső
Hóember
Wax
SOHA
Kétszínű emberek
Ostobaság
Várakozás
Nyakkendő
30 fok feletti idő
Karácsony
Fésű
FÉLELMEK
Repülőgépes katasztrófa.
Magány, egyedüllét, bezártság.
Kiveszik a manduláját.
EGÉSZSÉG
Gyakran begyullad a mandulája, főleg ha stresszel. Valamint a gipsz sem ritka, főleg fellépések előtt, vagy deszkázás után.
SZOKÁSOK
Reggeli cigi+kávé párosítás egy könyv kíséretében.
Néha egy délutáni tea.
Dobol a lávábal, ha ideges.
Séta (ha teheti, kutyával).
Ha zavarban van, a haját kezdi csesztetni.
MIÉRT EZ A SZAKIRÁNY?
Számára a zene jelenti az életet. Magának sem meri bevallani, milyen sokat segített az első gitárja apja halála után. Ez az, ami túlélésének záloga; ha ez nem volna számára, örökké elveszne a világban. Nem rossz tanuló, azonban szabadságvágya mellett ez az egyetlen olyan lehetséges tevékenység, amelyet munka szinten is hajlandó lenne végezni. Minden másnál úgy érezné, hogy bekorlátozzák.

Van az úgy néha, hogy az ember nem hagyja, hogy az útjába álljon az, ami helyes..

EGYÉB Szeretek beszélni.
PRÓBAJÁTÉK
Hiába néz ki veszett jól ez a hely, akkor is csak egy váróterem. És ettől automatikusan ideges leszek. Az ujjaimat tördelem, nem, mintha attól gyorsabban telne az idő, de feszültség-levezetőnek tökéletes. Egyáltalán van bent valaki, vagy csak az idegeimet teszik próbára?
- Jason Braun. – hallottam a nevemet, de nem láttam az illetőt. Csupán az ajtó nyílt ki résnyire. Viszont kétlem, hogy ez lenne a legmegfelelőbb idő arra, hogy itt a piros, hol a pirost játszunk. Ha már eljöttem idáig, miért nem tudok egyszerűen besétálni a terembe? Hát jó, nézzük csak. Egyik láb a másik után. Hm, eddig egész jó. Bent vagyok.
Felnézek a földről, hisz mégsem tűnhetek komolytalannak. Nem merek hosszan senki szemébe nézni, hiszen az bunkóság, de azért muszáj körbekémlelnek az arcokat.
- Üdvözöljük, Mr. Braun. – mivel a szemközti hossz asztal közepén ülő férfi száját hagyta el ez a mondat, kizárásos alapon ő lehet a felvételi bizottság elnöke. Vagy valami hasonló. – Kérem, adjon elő nekünk valamit a műveiből. – a férfi továbbra is barátságosan mosolyog, szinte már kirázott tőle a hideg.
- Igen, persze! – mintha kicsit szét lennék szórva. De sebaj, ennél már csak jobb lehet. Előveszem a gitáromat a tokjából, amit az ajtó mellett hagytam, mikor beléptem. Most azonban a kezemben van. Amint magamhoz szorítom a fát, szinte megnyugtató melegség járja át a testem. Rég voltam már ennyire biztos magamban, hogy képes vagyok véghezvinni az előttem álló feladatot. Gyengéden végighúzom az ujjamat a húrokon, hogy átérezzem a saját zenémet. Majd a zsebembe nyúlok, pengető után kutatva. Szerencsémre hamar találok egyet, így nem kell kiborítanom az egész táskámat, ami finom szólva is eléggé kínos lenne. Miközben visszatelepszem a gitárral a székre, pengetővel a kezemben, gyorsan elgondolkozom a szám első pár során. Majd amint meggyőztem magam arról, hogy a szöveggel sem lesz probléma, jöhet a mélyvíz. Végül is, nincs mitől félnem. Még nem tudom, mi az, amit megvonnék magamtól, ha esetleg nem úgy sikerülne ez az előadás, mint szeretném. De hiszek magam, hiszem, hogy menni fog. Nem véletlenül vagyok itt. Most először érzem úgy, hogy szinte bármire képes vagyok a világon.

Köszönöm, majd értesítünk, ha felvételt nyertél az iskolába.
Üdv: A Dorian Művészeti Iskola Igazgatója.

Posts : 72 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 32

kis szőke ^^

természetesen igen, igen, igen!
klassz az előtöri meg minden. szinte hiba sincs benne.
mégis mondok egy naaaaagy hibát.
méghozzá a neved. jesse okoskodott és azt mondta, hogy az
anita blake-ben van egy ilyen nevű csávó.
úgyhogy megkérlek, hogy változtad meg egy kicsit a nevedet.
de amúgy el vagy fogadva!

// iratkozz fel a Névsorba és foglalj magadnak Avatart //

Posts : 7 Join date : 2009. Oct. 29. Age : 32

Köszönöm.

azt hiszem, sikerült mindenhol kijavítanom a naaaaagy hibát.^^

» In front of your eyes it falls from the skies, When you dont know what you're looking to find. [Jason]