In front of your eyes it falls from the skies, When you dont know what you're looking to find. [Jason]

Posts : 25 Join date : 2009. Oct. 02. Age : 32

A mai napom egész jól indult. Nagyon jót álmodhattam, hisz mosolyogva ébredtem fel és az egész reggelem vidámságban telt. Így nem is csoda, hogy a hűvös időjárás ellenére gyalog tettem meg a Dorianbe vezető utat. New York csodálatosan szép ősszel, különösen a Central Park. A fák mind levedlik zöld ruhájukat és sárgába bújnak. Amint van egy kis szabadidőm besétálok a parkba, ha csak egy percem van, akkor is, mert ott bármikor képes vagyok megnyugodni, feltöltődni. Ma iskola után biztosan benézek oda, persze előbb átveszek egy másik ruhát, nehogy kellemetlen incidensben legyen részem, mint a múltkor. Uhh… Arra jobb vissza se emlékezni, nagyon rossz élmény volt. Ahogy próbáltam elterelni róla a gondolataimat, már meg is érkeztem az iskolába. Mint mindig, most is megálltam a kapu előtt, és figyelmesen, mint aki most látja először a táblát, elolvastam az iskola nevét. Talán még suttogtam is, de csupán azért, mert nagyon boldog vagyok, hogy ide járhatok.

Az udvaron megpillantottam sok ismerős arcot, aztán Sel beugrott elém, mire én persze rögtön összerezzentem. Miután jót nevettünk a viselkedésemen, tudatta velem, hogy az előbb hallotta az egyik barátnőjétől, akinek valamilyen másik csaj mesélte, aki már fogalmam sincsen, hogy honnan tudja, a Dorianbe ma megint érkezik egy új tanuló. Ez nem lenne akkora nagy szám, de mivel Sel megemlíti, könnyű meghatározni, hogy milyen is az az új tanuló. Lefogadom, hogy srác az illető, méghozzá elég jóképű lehet, és ha felvették ide, akkor valószínű, hogy még tehetséges is. Hogy honnan tudom mind ezt? Ismerem Selt… Már elég régóta. Ő csak akkor beszél az új diákokról, ha azok valamivel felkeltették az érdeklődését. Szerencsére tudja, hogy nem bírom a pletykákat, ezért talált helyettem mást, akinek ezzel tömheti a fejét. Hálás voltam azért, hogy odébbállt, így legalább én is folytathattam az utamat. Bementem az iskolába, leálltam néha csevegni egy-két ismerőssel, aztán tovább haladtam a célom felé. Most nem volt semmi találkozóm megbeszélve senkivel, ezért úgy gondoltam, mivel időm, mint a tenger, hogy lassabb tempóra váltok, szétnézek egy kicsit a suliban, később pedig átrendezem a szekrényemet. A szekrényrendezés ötlete olyan gyorsan eltűnt a fejemből, amilyen gyorsan az eszembe jutott. Ennek egy kicsit örültem, mert ahogy jobban belegondoltam, semmi kedvem nem volt reggel pakolászni.

Inkább valami csöndes, nyugodt helyre vágyom, ahol lehet még pihizni egy kicsit. Körbenéztem, hátha találok egy üres próbatermet, vagy egy szabad padot valamelyik folyosón, de a kora reggel ellenére, minden számomra kedves hely foglalt volt. Csalódottan sétáltam le az emeletről, amikor megláttam, hogy a könyvtár éppen abban a pillanatban nyitott ki. Azonnal a könyvtár felé vettem az irányt, ott úgyis csend van, nyugalom és békesség; senki sem fog zavarni. A pletykacicák, akik az előbb beszélni akartak velem valamiről, itt biztosan nem fognak keresni, hiszen ahogy őket ismerem, nem merészkednek könyvek közelébe. Pedig nem ártana nekik. Én imádok olvasni, pedig én sem vagyok egy stréber. Ez a két dolog nem függ annyira össze, mint ahogyan az emberek azt gondolják. Alaposan körbenéztem a könyvtárban, pár könyvet még ki is kölcsönöztem, aztán lepakoltam a táskámat az egyik üres számítógépasztalhoz. Ha már itt vagyok, és ingyen van, akkor miért ne szörfölnék egy kicsit a neten? Jó, nekem is van otthon internetem, de már régen szabadultam fel rá, és sok mindent szeretnék megnézni. Az első órám még úgyis csak fél óra múlva kezdődik, úgyhogy rengeteg időm van. Kényelembe helyeztem magam a székben és elindítottam a böngészőt. Akartam pár barátomnak, akikkel régen beszéltem már, küldeni egy-egy e-mailt, hogy megérdeklődjem mi van velük. Igazából nem tudtam, mit is kellene pontosan írnom nekik elvégre már nagyon régen találkoztam velük; ezért hátradőltem a székben és szemügyre vettem a könyvtárban lévő embereket, hátha valahogyan megszáll az ihlet. Az ihlet nem jött, nekem viszont sikerült teljes mértékben elbambulnom.

Észrevettem egy szőke hajú, jóképű, magas srácot, akit eddig még nem láttam a Dorianben. Úgy gondolom új lehet, bár az is megeshet, hogy csak én nekem nem volt szerencsém találkozni vele. Igen, ez a második variáció is elég könnyen előfordulhat… Emlékeztetett az egyik régi ismerősömre, de ahogy jobban megnéztem magamnak, rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Nem ismertem. Pár másodperc múlva, mire eleget figyeltem, hirtelen elkaptam a tekintetemet róla és újra a számítógépre koncentráltam. Volt egy olyan érzésem, hogy ő is engem néz, bár ebben nem voltam biztos. Vissza akartam terelni a gondolataimat az e-mailekhez, de nem sikerült. Az járt a fejemben, hogy vajon ki lehet ez a srác, én találkoztam-e már vele, milyen szakos és hogy erre, felém néz-e. Az utóbbit könnyen kideríthettem volna, de nem akartam hátrafordulni, és összenézni vele, mert ha az előbb is észrevette már, hogy őt néztem, akkor lebuknék. Zavaromban belesimítottam egyet a hajamba, vettem egy mély lélegzetet és minden erőmmel a levelekre koncentráltam. Mivel ugyancsak nem sikerült írnom egy sort sem, úgy döntöttem, későbbre hagyom a megírásukat. Helyette inkább kinyomtattam a dolgozatomat, közben pedig a számomra ismeretlen srácot lestem, de már nem láttam sehol. Vajon hova mehetett? Vagy itt van még a könyvtárban, csak én nem látom?

Posts : 7 Join date : 2009. Oct. 29. Age : 32

Ez a reggel is úgy kezdődött, mint az összes többi: álmosan. Nem erősségem a koránkelés. Ennek ellenére mégis sikerült az ébresztőm előtt kimászni az ágyamból, ami egy csöppet sem volt rám jó hatással.

Fél órával később már útban voltam az iskola felé. Nem értem, hogy ez miként fordulhatott elő, hiszen reggel még egy nyúl is képes lenne elrabolni. Nem, nem azért, mert sokáig készülődnék, csupán lassan térek át éber üzemmódba. Az éjszakai életet jobban szeretem, akkor valahogy aktívabb vagyok.

Nem túl előnyös kora reggel (nyolckor) ilyen merész gondolatokon merengeni, mivel kis híján elüttettem magam egy taxival. Úgy látszik, még mindig nem szoktam meg New York-ot. Még csak pár napja élek itt az új iskola miatt, de egyet máris megszoktam: minden reggel betérek a Starbucks-ba. Ugyan a koffein nincs rám nagy hatással, de az ízéért képes vagyok elolvadni még egy ilyen nagyváros közepén is. Természetesen mindig elvitelre kérem, mint az amerikaiak nagy része. Ezt csupán abból gondolom, hogy reggel kevesebb ember ücsörög bent, mint délután, és jóval többen mászkálnak az utcákon papírpoharakkal a kezükben.

Már be is fordultam a sarkon, amint megérkeztem a Dorian elé. Nem, ez még mindig egy olyan tényező itt New York-ban, amit nem szoktam meg. A régi iskolám nem volt ennyire hatalmas, se ennyire feltűnő, se ennyire szép. Miden reggel ámulatba ejt, és amint belegondolok, hogy vár rám odabent…

Először a földön akartam elnyomni a csikket, de talán előnyösebb lenne, ha elsétálnék a legközelebbi kukához. Pedig ilyen földi dolgok még soha nem foglalkoztattak, mint például a szemetelés. Nem, mintha bűnös életet élnék, de nem is vagyok kiköpött Green Peace-es se. Ha már a kukánál jártam, úgyis elfogyott a kávém, az is ment a szemétbe. Végül beléptem a Dorianbe.
Szívem szerint kettesével szedtem volna a lépcsőfokokat, hiszen még mindig én voltam az új fiú. Biztos nem én vagyok az egyetlen, és a többi diák még csak nem is bámult annyira feltűnően, mégis éreztem a hátamon a tekintetüket. Vagyis a gitáromon, hiszen ott ő utazott a táskájában. Első nap elkövettem azt a hibát, hogy gördeszkával jöttem. Nem csak New York-ban meresztették rám az emberek a szemüket, de itt is kaptam pár olyan pillantást, amit aztán nem tettem zsebre.

A lépcsőforduló közepén kénytelen voltam megállni, aminek többen nem örültek, de én bőven megvoltam a saját problémáimmal. Mint például fogalmam sincs, merre is akarok menni. Az egy dolog, hogy nem tudom melyik órám melyik teremben van, vagy hogy épp mire kell rohannom legközelebb; maguk a termek megtalálása is kihívásnak számított. A kis térképecskét mégsem akartam elővenni, mert elég kellemetlennek éreztem. Jobb híján berohantam a könyvtárba, amit épp az imént pillantottam meg.

Csend uralkodott a könyvespolcok között. Itt mintha már jártam volna egyszer, amikor véletlenül rossz helyre nyitottam be. De már akkor leszakadt az állam, hogy legalább hatszor nagyobb helyiség van teletömködve könyvekkel, mint a régi iskolámban. Most azonban tudatosan tértem be, valami nyugalmat remélve. Levetettem magam az egyik asztalhoz, magam mellé helyeztem a gitáromat és az órarendem után kutattam, ahol a terembeosztások is pontosan megvannak. Szerencsémre hamar meglett, és ránézni is kellemes volt, ugyanis még egy ideig nem volt semmi dolgom.

Azon gondolkoztam, hogy kellene találni egy békés helyet, ahol gyakorolhatok. Azt tekintve, hogy nem év elején jöttem, máris sok az elmaradásom. Valami mozgás-félét láttam a bejárat felől, de csak később esett le, hogy tényleg bejött valaki. A számítógépekhez ült le, de amint jobban végigmértem, egy pillanatra odaragadt a tekintetem. Láttam már pár csinos és gyönyörű lányt a suliban, de az összes megbámult, mint valami új márkájú gépsonkát a hentesnél. Ő viszont még csak rám se hederített. Talán ez dobott a szépségén. A zsebembe nyúltam, ösztönösen a telefonomért, hogy megnézzem, mennyi az idő, de azzal a lendülettel kicsúszott a pengetőm és a földön landolt. Lehajoltam, hogy felvegyem, és amikor visszafordultam, találkozott a tekintetünk. Nem az a tipikus volt, mint a filmekben, mert egy másodpercnél tovább tartott, és én sem éreztem a magam részéről, hogy tizenhét évesen meg akarod házasodni. Ő is megbámult, mint valamennyien. Hát, úgy látszik, ez az én szerencsém. A gitáromra pillantottam, majd megint előre, de ekkor nem éreztem a magamon a nézését. Inkább hátravonultam a könyvek közé, hogy legyen valami alibim, amiért itt dekkolok. A legelső könyv, ami a kezembe került, a Szentivánéji álom volt. Egy ideig méregettem, de úgy látszik, jobbat nem találok. Kinyitottam, és úgy mentem vissza a székemhez, mintha nagyon olvasnám, pedig már egy éve kivégeztem, sőt, még színházba is elcipeltek, hogy nézzük meg, mert ez mennyire fantasztikus.

Amint kiléptem a könyvek közül, ismét őt láttam, amint az üres helyemet kereste. Arcomon a szokásos féloldalas mosolyommal visszabaktattam a gitáromhoz és leültem. Egy pillanatra felnéztem ugyanezzel az arccal, majd vissza Shakespeare nyomtatott macskakaparásiba. Persze egy szót sem fogtam fel, amik előttem le voltak írva.

Vajon hogy nézne ki, ha odamennék? Végül is, elég jó indoknak tűnik, hogy új vagyok, segítsen ki. De az mégis olyan snassz. És én most miért is gondolkozom ilyeneken?

Nehezemre esett, de megálltam, hogy ne kezdjem még kócosabbá tenni a hajamat. Nem vesződök sokat reggel a wax-szal , mert tudom, hogy pár óra múlva már teljesen máshogy fog kinézni, mint ahogy én azt nagyon ügyesen elterveztem. De ennek ellenére erősen kellett koncentrálnom, hogy nyugton maradjak a székemet, és úgy csináljak, mint aki épp nagyon belemerül a könyvébe.

Posts : 25 Join date : 2009. Oct. 02. Age : 32

Miután visszaültem a helyemre, újra észrevettem a srácot, aki most nagyon bele volt mélyedve az egyik könyvbe. Csak futó pillantást vetettem felé, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy megtudjam, milyen könyv van nála. William Shakespeare: Szentivánéji álom. A felismerésre elmosolyodtam… Tavaly több hónapon keresztül olvastam a művet, ugyanis az év végi előadáson én játszottam Titániát, a tündérkirálynét.

Azt a könyvet már méterekről felismerem. Hisz ismerem a borítóját, és annak minden egyes kis centiméterét. Tudom, hogy abból a könyvből, amit annak idején én is kikölcsönöztem, hiányzik az utolsó oldal, valahol a közepe táján pedig bele van rajzolva egy tündér. Rengeteg időt töltöttem a mű olvasásával, elemzésével, ezért az általam használt könyvbe az első oldalra, ahol a szereplők vannak felsorolva, Titánia neve mellé odaírtam még a monogramomat is. Jót nevetnék rajta, ha kiderülne, hogy pont azt a példányt olvassa.

Ölembe vettem a táskámat, elpakoltam az előbb kinyomtatott házi dolgozatomat, majd keresni kezdtem valamit. Őszintén szólva szívesen odamentem volna beszélgetni hozzá, mert szimpatikus volt nekem és gondoltam új diák lévén szüksége lehet egy kis segítségre. Csupán azért nem mentem mégsem oda, mert ha nem új diák, csak én hiszem azt, hogy az, akkor eléggé kínos helyzetbe kerülnék. Tény, hogy nem ismerhetek mindenkit, de azért mégsem kéne beégetni magam. Így tovább ültem a gép előtt és kutattam a táskámban.

Megtaláltam a könyvlistámat, így szépen leellenőriztem, hogy kivettem-e minden fontos könyvet. Azonban még épp időben észrevettem, hogy egyet kihagytam. Nem is tudom, hogy kerülhette el a figyelmemet Kafka. Az összes többi könyvet beszereztem, csak ezt nem. Számítógépen keresztül beléptem a könyvtár internetes adatbázisába és kutatni kezdtem a könyv után. Hamar meg is találtam, így nem maradt más hátra, mint itt is megkeresni. Felkeltem a gép elől és meglepetten vettem észre, hogy bizony a K kezdőbetűs írók könyvei egytől-egyig a srác körül találhatóak. Komoly és közömbös arccal indultam meg a könyvespolcok felé és hosszas keresgélésbe kezdtem Kafka után. Beletelt jó pár percbe, míg megtaláltam. Olyan magasra rakták, hogy nem értem el. Igaz, hogy alacsony vagyok, de magas sarkú van rajtam, és még így sem tudtam levenni a polcról. Odasétáltam a sráchoz, és mivel elfoglalt pár széket, alaposan szemügyre vettem a körülötte lévő üres székeket. Majd odaléptem az egyikhez.

- Bocsi, elvihetném ezt a széket egy percre? – kérdeztem tőle udvariasan, majd elhelyeztem a széket a könyvespolc elé. Felálltam rá, míg megszereztem magamnak a Kafka-művet, és visszavittem a széket a srác asztalához. – Köszi! – mondtam neki mosolyogva, mielőtt azonban visszamentem volna a helyemre, úgy döntöttem beszélgetést kezdeményezek. Persze csak halkan, ahogyan azt a környezet megköveteli…

- Te mit olvasol? – érdeklődtem, bár pontosan tudtam a válaszát. Lehet még ahhoz is lesz szerencsém, hogy megpillanthatom a monogramomat az első oldalon, ha ez ugyanaz a könyv, amit én is kikölcsönöztem múlt évben. Figyelmesen vártam a válaszát, és reménykedtem benne, hogy nem fog lerázni, hanem ő is beszélgetésbe kezd. Talán még azt is ki tudom majd nyomozni, hogy új-e az iskolában vagy sem. Viszont rákérdezni nem fogok, nehogy aztán tévedjek. Az eléggé rosszul jönne ki; ráadásul nem szeretnék buta, nemtörődöm libácskának tűnni.

Figyelmesen, ugyanakkor gyorsan körbesiklott a tekintetem a könyvtárban. Kettőnkön és a könyvtáros nőn kívül senki más nem volt itt. Így eléggé kihaltnak látszott a terem. Egy kicsit ijesztő is volt, főként, hogy nemrég láttam egy horrorfilmet, amiben a két fiatal nem tudott kimenni egy szobából, mert bezárták őket oda, és szellemekkel kellett harcolniuk azért, hogy életben maradhassanak. Hirtelen még a hideg is kirázott, aztán amilyen gyorsan csak lehetett, próbáltam kiverni ezt a hülyeséget a fejemből. Inkább arra koncentrálok, amit a fiú mond vagy kérdez, hogy normális emberhez méltón tudjak rá reagálni.

Posts : 7 Join date : 2009. Oct. 29. Age : 32

Beletelt pár percbe, még rájöttem, hogy fejjel lefelé tartom a könyvet. Sebaj, jobbik esetben nem látta senki. Észrevétlenül forgattam rajta egyet, és tovább lapoztam, mintha tényleg olvasnám. Ez a művelet minden másról elvonta a figyelmemet, így kissé váratlanul ért a szék utaztatása. Csak bambán pislogtam, de szerencsére a lány háttal volt nekem, így nem nézett toltál idiótának.

- Nincs mit. - próbáltam könnyedén válaszolni, mintha tényleg ez a dráma mentene meg a zord kaszástól, majd kitudja hány éve múlva. Ismét lapoztam. Ezen az oldalon valami elmosódott maszat volt. Elég sokáig tartott kivenni, hogy ez fénykorában egy tündér lehetett, ráadásul nem is rossz alkotás, de az idő még rajta is kifogott. Vagy az is elképzelhető, hogy valaki beleejtette egy kád vízbe a könyvet az óta.

Ismét felnéztem, és ott ült velem szemben. Gyorsan levágtam a könyvet az asztalra - becsukva -, majd válaszra nyitottam a szám:

- Szentivánéji álom. - lehet, néha nem ártana csöndben maradnom. – Shakespeare. Öhm, szerintem egész jó drámákat írt. – Miért van az, hogy gyorsabb a nyelvem, mint az agyam? Vajon ebből még hogy jöhetnék ki jól?

- Még csak pár napja járok ide, és a könyvtárt találtam meg elsőként, mivel még elég sokára kezdődik az első órám. Valahol el kell ütni az időt. – ismét bejátszott a féloldalas mosoly; ez már csak amolyan reflex. A régi sulimban elég sok lány olvadozott tőle. Talán itt bejöhet. Persze, arról fogalmam sincs, hogy mi volt az a bizonyos mozzanat, ami kiváltotta belőlem ezt a reflexet.
Közben azon agyaltam, hogy vajon elfelejtette-e már a Shakespeare-es beszólásomat. Utálom azt az embert. Na jó, az talán kicsit erős, hogy utálom, de sosem tartozott a kedvenceim közé. Egy volt a sok közül, amit az irdalom és a drámatanár is számon kért. Ismét a könyvre sandítottam, de inkább a lányt választottam.

- Amúgy Jason-nek hívnak. Jason Braun. – a középső nevemmel már túl hosszú lett volna a lista, de szerintem ez is bőven elég. Felálltam az asztaltól, hogy mégis csak legyen valami formai a mondandómban, ha már eddig nem jutott eszembe, hogy talán illene bemutatkozni. Vagy valami ilyesmi. Nem tudtam, hogy a kezemet nyújtsam, vagy csak mosolyogjak, mint egy idióta. Közben végig azon agyaltam, hogy mit bénázom ennyit? Komolyan rég voltam ennyire szerencsétlen. Persze, valóban nem szeretek mindenkit a mélyvízbe dobni a stílusommal, mert a végén még nyakukba kapják a lábukat, és meg sem állnának a következő államig. Esetleg az még elfogadható indok lehetne, hogy még nem túl sok iskolatársammal sikerült kapcsolatot kialakítanom. Végül is, pár nap után mit mondjon az ember fia egy új helyen? Még talán egy-két hét erejéig én leszek a szenzáció, és utána esetleg megkímélhetem magamat a szemkiesésektől. Addig nézzenek, ameddig csak akarnak. Pedig még csak nem is vidékről jöttem, hogy ilyen hatalmas látványosságnak számítsak. Vajon az újakkal mind ilyenek, vagy csak én hiszek túl sokat?

Posts : 25 Join date : 2009. Oct. 02. Age : 32

És igen! Mégsem vagyok annyira figyelmetlen, mint gondoltam. A srác még csak pár napja jár ide. Ez a tudat egy kicsit megnyugtatta a lelkemet.
- Én is ide szoktam járni, ha még van időm az első órámig. Itt minden csendes és nyugodt. Tökéletes hely egy kis pihenésre. – Értettem vele egyet a könyvtárt illetően. És visszamosolyogtam rá, miután dobott nekem egy féloldalas mosolyt. Ha ezt a mosolyt egy filmben láttam volna, valószínű már olvadoznék, de így, hogy előttem ül a gazdája, nem tehetem meg. Az túl feltűnő volna.

Amikor Jason felkelt az asztaltól, hirtelen én is felálltam a székről, majd kezet nyújtottam neki és én is bemutatkoztam.
- Én Emma vagyok. Emma Callahan. Örülök, hogy megismerhettelek. – Mosolyogtam rá továbbra is, majd mielőtt visszaültem volna az asztalhoz, elmentem a táskámért és odavittem magammal. Közben pedig azon gondolkoztam, mit kérdezzek tőle. Ugyan azokat a dolgokat, amiket általában az újaktól szoktam? Végül is, miért ne? Valahol csak el kell kezdeni az ismerkedést, jobb pedig egyelőre nem jut az eszembe.

- És Jason, hogy bírod az itteni légkört? – Kíváncsi voltam, mennyire sikerült eddig beilleszkednie az iskolába, mennyire számít csodának, mint új diák stb. Biztos még küzd pár nehézséggel, ami megszokott, annak idején én is küzdöttem és szerintem mindenki más is. Ez nem számít különös viselkedésnek.

- Tényleg, milyen szakra jársz? – Ez volt a második kérdés, amit általában fel szoktam tenni az embereknek. Így legalább be tudom illeszteni valahova. Bár ahogy jobban megnéztem a cuccát, gitár is volt nála, ezért nem csodálkoznék, ha ének-zene szakra járna. Ennyi logikám még nekem is van, hogy ezt ki tudjam következtetni. Persze az is lehet, hogy képzőművészetire jár, csak szeret zenélni, ezért hordja magával a hangszerét.

- Amúgy mivel még új vagy, ha segítségre lenne szükséged, csak szólj. – Ajánlottam fel neki a segítségemet. Ezt is általában fel szoktam ajánlani, de csak kevesen élnek vele, és nem tudom, hogy miért. Lehet ennyire fárasztó lennék? Pedig szeretek segíteni az embereknek, sőt, nevetni is imádok, csak nem lehetek annyira rossz ember. Na jó, néha sokat fecsegek, és a bátyám szerint naiv is vagyok, de hát ilyen a természetem; ez vagyok én. Ezen nem tudok változtatni, akármennyire is szeretnék. Én szeretem jól érezni magam, és szeretek beszélgetni, ismerkedni. Nem értem, hogy ebben mi a rossz.

Az asztalon még mindig ott feküdt közöttünk a Szentivánéji álom. Egy ideig még bírtam, aztán szépen lassan odahúztam magam elé a könyvet. Kinyitottam az első oldalon és megmutattam Jasonnek.
- Látod ezt? E.C. A monogramom, tavaly én játszottam Titániát. – Elmeséltem neki, de nem túl részletesen, nehogy azt higgye, hogy nem tudom befogni a számat. Gyorsan lapozgatni kezdtem a könyvet, hogy megtaláljam a rajzomat. Amikor megláttam, elnevettem magam. – Szegény tündérkém, mennyire nem hasonlít már önmagára! – Még pár pillanatig vizsgálgattam a tündért, aztán becsuktam a könyvet és visszaraktam az asztalra.

Nem tudtam mi mást kérdezhetnék tőle, vagy miről beszélgethetnék vele, hiszen még nem is ismerem, csupán pár dolgot tudok róla. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy hol lesz a következő órám, valahol az emeleten. Jason vajon kiigazodik már a suliban? Addig nem tudom meg, amíg meg nem kérdezem tőle.
- Hogy boldogulsz a sulival? Kezdesz már kiigazodni az épületben vagy még nem annyira? – Kíváncsi voltam, ő neki hogy megy ez a fajta „beilleszkedés”. Nekem eléggé nehezen ment, bár volt segítségem, a bátyám. Talán azért szeretek segíteni az új diákoknak, mert annak idején nekem könnyű volt beilleszkedni, hiszen Jesse segített. De ha ő nem lett volna, akkor sokkal több időbe telt volna és valószínű rosszabbul is teltek volna az első napjaim. Ezért én kedvesen, mosolyogva viszonyulok az újakhoz, így lehet nekik is megkönnyítem a kezdetet az új iskolában.
- Ne aggódj, ha még nem… Néha még mi is, akik már több éve járunk ide, eltévedünk. Nagyon nagy a suli, úgyhogy ez nem is csoda. – Avattam be pár bennfentes kis titokba, hogy tudja, nem csak az újak tévesztik el az útirányt.

Posts : 7 Join date : 2009. Oct. 29. Age : 32

Nocsak. Nem hittem volna, hogy vannak ebben az iskolában olyanok is, akik nem csak a folyosón meresztik rám a szemüket. És ráadásul kedves is, és nem ostoba. Arról végképp nem is beszélve, hogy akkor is utána fordulnék, ha az utcán látnám. Lehet, hogy mégse olyan rossz ez a suli?
- Még nem mondhatom, hogy sikerült volna beilleszkednem. Csak azt nem tudom, hogy hol világít rajtam az „újfiú” felirat. – a mondathoz illő arckifejezést vágtam. Azt azért nem akartam hozzátenni, hogy az első napomon egy gördeszkával jelentem meg. Mindesetre az nem volt egy szerencsés lépés.
- Ének-zene. – mutattam egyből a gitáromra, mintha magától értetődő lenne. – Tudom, nem túl eredeti, de a régi sulimban… - hopp, talán nem ezzel kellene indítani. - …egész jól ment. És, mint látod, felvettek. – ismét megeresztettem egy sort a szokásos mosolyomból. Nem tudom, miért; talán ez segített elkerülni attól, hogy én essek zavarba. Majd pirul más helyettem. Amúgy se szokásom, és szerintem jól se állna.
- Köszönöm. – egyfelől hálás voltam, hogy maga kínálta fel a segítséget, másfelől viszonyt bizonytalan. Most tényleg csak azért jött ide, mert ennyire feltűnően új vagyok? Oké, párszor már nyitottam be rossz terembe, és volt, hogy nem sikerült időben megtalálnom a megfelelő helységet, de ez mellékes.
Majd ismét a könyvet láttam, de most már nem a saját kezemben volt, hanem Emmáéban. Amikor magyarázni kezdtem, próbáltam követni ugyan, de nem teljesen ment. Nem az a fajta vagyok, akit egy nézéssel a padlóhoz lehetne szögezni, de ez most igencsak határeset volt.
- Elég logikus lenne, ha színműre járnál. Ugye nem tévedtem sokat? Szívesen megnéztelek volna Titániként. – Úristen! Ezt hangosan is kimondtam? Nem baj, egy kicsit igazgatom a hajam, mintha csak a waxtól mászott volna odébb, közben a szokásos mosoly, de nem probléma. Hiszen lehet, hogy tényleg csak az újaknak segít. Akkor meg mit fárasztom magam? Amúgy is, még nem is láttam az iskola teljes felhozatalát. Egyáltalán kíváncsi vagyok a többire?
- Igen, már jó párszor sikerült eltévednem az iskolában. Már ha ez a megfelelő kifejezés erre a helyre. A régi sulim, nos, hogy is mondjam. Itt azért jobban megnyilvánul az, hogy el kell érni egy bizonyos szintet ahhoz, hogy felvegyék az embert. – vigyorogtam, remélem, értette. Nem azért mondtam, hogy a régi közösséget szidjam, de ez a társaság meglehetősen más. Nem akartam használni a sznob szót, mert kitudja, lehet, hogy megsértődne. Vajon az itteni diákoknak miből áll a szórakozás? Persze a luxuskiadások mellett. Mondjuk, aki megteheti, miért szerénykedjen vele? Ez elég nyilvánvaló.
- Ne lepődj meg, ha tényleg élek a lehetőséggel, és a segítségedet fogom kérni. Azonban most nincs kedved mesélni valamit a suliról? Csak hogy valamennyire mégis képben legyek. – körülnéztem: a könyvtár még mindig kihalt volt, azonban kétlem, hogy a pult mögött dekkoló nő nagyon díjazná, ha tovább cseverésznénk.
- Esetleg körbe is vezethetnél… vagy valami hasonló. – most tényleg remélem, hogy nem csak kedvességből mondta, különben menten elsüllyedek. Nem is arról van szó, hogy nagyon zavarban lennék, csupán nem igazán részesítem előnyben, ha az önbecsülésem zuhan pár emeletet – főleg, ha nekem is közöm volt hozzá. – Mint már mondtam, annyira még nem ismerem az iskolát. – jött a magyarázkodás.
Még egyszer jól végiggondoltam, hogy én tényleg szándékozom-e kimenni ezen az ajtón, ahol ismét csak hatalmas bamba tekintetekkel találkozom. Azonban mégis csak itt ült előttem egy gyönyörű lány. Várjunk csak? Ilyet se produkálok mindennap. Még szinte nem is ismertem, sőt. Na jó, tudjuk be a kedves gesztusának, az aranyos mosolyának, a vidám természetének, és… inkább felálltam a székről, és a gitárom felé nyúltam. Még mozdulat közben kiesett a pengető a zsebemből, ahogy annak jó szokása. Lehajoltam, hogy felvegyem, és azon gondolkoztam, hogy mi lenne, ha a gitár mellé tenném? Akkor esetleg nem kellene félóránként a földről felszedegetnem. Igen, valóban egyszerűbb lenne az élet. És ha észre se venném, amikor elhagyom. Nos, annak határozottan nem örülnék. De akkor is a zsebembe tettem vissza. Lehet, hogy csak valami rossz beidegződés, vagy babona, de ennek a pengetőnek akkor is mindig nálam kell lennie. A zsebemben.
Ismét Emmára néztem. – Persze maradhatunk is, ha gondolod. Csak egy ötlet volt, ha még ráérsz. – szokásos arckifejezés, a kezem várakozón a gitártáskám tetején pihent; ha maradunk, visszaülök, ha megyünk, ez mozdulattal felkapom magamra a táskát, és a probléma megoldva.

Posts : 25 Join date : 2009. Oct. 02. Age : 32

Szegény Jason… Akármerre is megy, szemek ezrei követik minden egyes lépését, csak mert új még az iskolában.
- Hát igen, tudod, a Dorianes diákoknak van egy szuper képességük, amivel fel tudják mérni, hogy ki az új az iskolában. Gondolom bármerre mész, mindenki téged figyel… - Nem mondhatnám, hogy ismerős a helyzet, mivel én nem kaptam annak idején ennyi figyelmet, mert új voltam. Mindenki tudta, hogy ki vagyok, pontosabban, hogy Jesse kishúgicája vagyok, aki valószínűleg egy elkényeztetett kis liba. Remélem, ma már nem csak a bátyám miatt ismernek fel a folyosón, és még jobban remélem, hogy nem hiszik azt, hogy egy liba vagyok. Lehet, el vagyok kényeztetve, de úgy érzem, hogy ennek ellenére normálisabban viselkedek, mint pár ismerősöm.

- Egyáltalán nem tévedtél. Színművészetire járok. – Vetettem felé pár elismerő pillantást, ahogy ő is logikusan kikövetkeztette a szakirányomat, akárcsak én az övét. Egyikünknek sem volt nehéz dolga. Nála ott a gitárja, én pedig az előbb meséltem neki, hogy tavaly kit alakítottam az iskolai előadásban. Elmosolyodtam, amikor azt mondta, szívesen megnézett volna Titániaként. – Reményeim szerint idén is kapok valamilyen szerepet, úgyhogy fogsz még látni szerepelni. – Tovább mosolyogtam, amit általában szoktam vagy akkor, ha zavarban vagyok, vagy pedig akkor, ha nem jut más mondanivaló az eszembe.

- Igen, a Dorian nagyon is elit iskolának számít. – Tudtam, hogy a szinten a származást vagy a vagyoni helyzetet érti, de hát úgy tűnik, New York tele van gazdag és tehetséges kamaszokkal, akik mind ide járnak, és ebbe ő is beletartozik. Akárcsak én, tudom. Persze itt is vannak olyanok, akik csak azért kerültek be, mert gazdagok, tehetségük pedig egyenlő a nullával, de én nem közéjük tartozom. – Nekem a szüleim más pályát szántak, úgyhogy meg kellett küzdenem azért, hogy ide járhassak. – Gondoltam ezt még elmesélem neki, nehogy ő is első benyomás alapján ítéljen és akármi miatt azt higgye, hogy egy elkényeztetett liba vagyok, ahogyan elsőben gondolták rólam.

- Csak nyugodtan szólj, szívesen segítek. – Válaszoltam neki már megint csak mosolyogva. Komolyan, annyit mosolygok valamiért mostanában, hogy a végén elterjed majd a pletyka miszerint egy vigyori kis tejbe tök vagyok. Ideje lenne leállítani magamat. Bár akkor nem igazán tudnék kedvesnek tűnni, ha egyáltalán nem mosolyognék. Milyen felszínes és üres lennék akkor. Fúj! Ezt most azonnal elfelejtem, én nem tudok élni mosolygás és nevetés nélkül! Ez számomra képtelenség.
Néztem, ahogy Jason feláll az asztaltól, leejti a pengetőjét, majd felveszi, és ismét zsebre rakja. Nem tudtam, hogy jó ötlet-e kimenni az ajtón, ahol a kíváncsi szemek csak arra várnak, mikor bukkan fel újra az újfiú. Ha pedig meglátnák az én oldalamon, beindulnának a találgatások, pletykák kelnének szárnyra, délután pedig a bátyám kifaggatna a történtekről. Viszont felajánlottam neki a segítségemet, és őszintén, nem bántana a dolog, ha vele látnának. Akkor talán igen, ha lenne barátom, de mivel nincs, nem tartozom senkinek magyarázattal. Jasonnek meg szeretnék segíteni, hogy könnyebben megtalálja itt a helyét.

- Van még időm bőven, úgyhogy mehetünk. – Végül is mosolyogva beleegyeztem a körbevezetésbe, felálltam az asztaltól, a táskámat a vállamra kaptam és megindultam az ajtó felé. Biztos voltam benne, hogy Jason jön mögöttem, mivel most én leszek az idegenvezetője. Elköszöntem a könyvtárostól és már nyitottam is ki az ajtót. A folyosón rengeteg diák volt, többen, mint amennyire számítottam, főként, hogy tanóra van. Ennyi embernek nem lenne órája? Vagy elmaradhattak valami miatt? Ki tudja? Igazából nem is érdekel.
Elindultunk a folyosón, közben pedig mutogattam, hogy mi merre van, aztán észrevettem, hogy egy csapat lány az ablaknál ülve, árgus szemekkel minket bámul. Kedvesen, mint aki nem veszi magára, hogy őt (is) figyelik, mosolyogva odaintettem nekik, elvégre elég jól ismerem őket látásból. Mindannyian visszaintettek és folytatták tovább a sugdolózást. Odafordultam Jasonhöz, majd úgy tettem, mintha a hajamat igazítanám, és odasúgtam neki.
- Ott vannak a pletykafészkek. Készülj fel, holnapra biztosan kitalálnak valamit kettőnkről. – Tudattam vele, hogy mire számíthat, majd mosolyogva, már normális hangerővel mondtam tovább, bár ebben volt egy kis gúny is, de szerintem értette, hogy én hogy értem. – Isten hozott a Dorian Művészeti Iskolában! – Igazából ezt a kis köszöntést úgy értettem, hogy nem csak a magas elvárásokkal kell törődni, hanem aki ide jár, annak számolnia kell a pletykákkal is.

Jó, én sem örültem annak, hogy valószínű, holnap én is szerepelni fogok a pletykarovatban, de azért reméltem, hogy Jason nem veszi sértőnek, akármit is találjanak ki rólunk. Ha sértőnek venné, valószínű ennyi is lenne a „barátságunk”. Nem azért, mert én rá akarok akaszkodni, hanem mert ezek csak pletykák, amiknek nagyon kevés a valóságalapjuk és nem szeretném, ha úgy gondolná gáz vagy ciki velem lógni. Ebben az esetben nagyon mérges és szomorú lennék. De próbáltam nem ezen gondolkozni, a jövő miatt nem kell előre aggódni, majd ráérek holnap, ha lesz belőle valami, persze még ez sem biztos. Itt semmi sem biztos. Remélem, azért ha mégis lesz, nem valami oltári nagy baromságot fognak összehordani. És nem fogják elhinni sokan.

Posts : 7 Join date : 2009. Oct. 29. Age : 32

Egy mosolygós lány. Helyes. Felkaptam a gitárt a hátamra, és a jobb kezemet zsebre vágtam. Nem bunkót akarok játszani, csupán így a kezemben tudom szorongatni a pengetőmet. Követtem Emmát, és hasonlóképp kedvesen elköszöntem a könyvtáros nőtől, aki elég felszabadultnak tűnt a távozásunk tényétől. Nyilván túl sokat fecsegtünk a könyvek szent és csendes birtokán.

Amint becsukódott mögöttünk a könyvtár ajtaja, hirtelen megtorpantam. Jóval többet voltak a folyosón, mint amikor bemenekültem. Szívem szerint visszafutottam volna, de most nehogy már ennyi sznob elől bujkáljak. Csak, mert néznek. Hát igaz, mindenkinek kell valami szórakozás. Egy ideig még gondolkoztam, hogy tényleg elinduljak-e, de túlságosan nem akartam lemaradni Emmától, így erőt vettem magamon, és felkészültem a halálugrásra. Egyik láb a másik után. Na, megy ez, kérem szépen!

- Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet volt. – súgtam Emma fülébe. Eszembe se jutott olyan, hogy a többi diák esetleg másra gondolhat, és egyből indul egy pletykasorozat. A régi sulimban azért voltam népszerű, mert minden lány el volt ájulva, milyen jól gitározom. Itt viszont csak egy vagy a sok közül, hiszen valamennyi Dorianes tanuló nyilván nem véletlenül került ide. Végignéztem az arcokon, s nem egy tekintettel találkoztam. Kisebb csoportok szétszórva a folyosón sutyorogtak; főleg a lány csapatok súgtak össze. Persze, növelhetném az egómat, de az is lehet, hogy csak Emma ennyire népszerű a suliban. Az újfiú és a közismert bige. Jó párosítás. Közben az említettek felé fordul. Ó, igen, ismét az suttogós-vihogós lánycsapat. Úgy látszik, minden suliban azonosak a csoportok, sőt, még azon belül a tagok is, ahogy elnézem. Eltérés minimális, esetenként annyi is lehet, hogy más iskola. Ez már szinte ijesztő.

- Mennyire szeretnek pletykálni? – félig-meddig költői kérdés volt, hiszen az ilyenek mind szépek, aranyosak, és roppant kreatívak. Néha irigylem őket, főleg akkor, amikor elakadok egy dal írásánál. Pletykák nélkül nincs is igazi iskola – ez teszi színessé és néha kicsit kellemetlenné a diákéletet.

A hangos kijelentésre csak egy mosollyal válaszoltam, de meg nem álltam volna a folyosó közepén. De komolyan elkezdtem gondolkozni, hogy Emma mit ért a szavai alatt. Mármint a pletykánál mire gondolt. Esetleg nem szeretne velem egy pletykában szerepelni? Jó, ez így furcsán hangzik, hiszen senki nem szeretne egy szóbeszéd középpontjává válni, de akkor minek hurcol végig a folyosón. Nem tudom, hogy ő járt-e hasonló cipőben, mint most én, de azt tudja, hogy mindenki bámul. Bár, ahogy jobban elnézem, sokkal jobban kiesik a szemük, mint eddig.

- Nem kereshetnénk valami nyugodtabb helyet? Legalább is addig, amíg ilyen sokan vannak. Aztán, majd ha kevesebben lesznek, megpróbáljuk még egyszer ezt az idegenvezetetést. Csak az a lényeg, hogy ne tapadjon ránk minden szempár. – alapjáraton tényleg nem zavart volna, hiszen már jó pár napja minden reggel végiggondolom, hogy tényleg be akarok-e menni a bámészkodók közé. De ez már kezdett egy kicsit kínossá válni. Kicsit?

Ösztönösen elővettem a zsebemből a telefonomat, hogy megnézzem, mennyi az idő. Ez olyan rossz szokás, amikor azt várom, hogy teljesnek gyorsabban a percek. Mármint azért, hátha a sok bámulónak hirtelen dolga akad, esetleg valami fontosabb, például hogy felszedjék az állukat a földről, és kicsit odébb másszanak. Habár, ez a bámészkodás sem tarthat tovább egy, legfeljebb két hétnél. Szerintem. Sőt, ha jön egy frissebb husi, megmenekültem. Azt szeretném, hogy ha már bámulnak, legalább azért tegyék, mert jól zenélek, vagy hasonlók. Oké, ilyenkor már hajlamos vagyok túlzásokba esni. Na igen, elég sokáig türelmes maradok, de egy röpkepillanat elég, és átváltok. Közben visszatettem a mobilt a helyére, és ismét nem találtam a pengetőt. Ez már kezd zavaró lenni.

Inkább csak morogtam egyet. Ha úgy beszélnék, ami még egy kamionsofőrt is megszégyenítene, kissé furán nézne rám a rakat sznob. Visszafordultam, és a földet vizsgáltam, mint egy mentálisan zavarodott, földszerető ember. Már ha egyáltalán létezik ilyen. Körülbelül három méterre meg is pillantottam a hőn szeretett pengetőmet. Csak tucatnyi embert kellett kikerülnöm, mire megszereztem. Amint ismét visszafordultam, akkor Emmát veszítettem el a szemeimmel. Na jó, ennyire szerencsétlen már tényleg nem lehetek. Pengetővel a kezemben megindultam arra, amerről jöttem. Sok érdekes arcot láttam, de egyik sem az idegenvezetőmé volt.
Az pedig végképp nem segítette a helyzetemet, hogy egy közeli teremből ismét rengetegen áramlottak ki a folyosóra. Remek. Össze-vissza csapongtam a folyosón, de végül megtaláltam Emmát. Jobban mondva ő engem, hiszen végignézte az egész bénázásomat. Vagyis csak gondolom; a lényeg, hogy ő hamarabb vett észre engem, mint őt.

- Bocs, csak a pengető. – emeltem fel a bizonyos tárgyat, mintha ő lenne a hibás. – Szóval, merre? – próbáltam úgy tenni, mintha az iménti kis kiruccanásom az embertömeg sűrűjébe meg sem történt volna. Ki tudja, ha tovább mosolygok, talán nem néz majd annyira szerencsétlennek, aki egy nap legalább háromszor akarja elveszíteni a pengetőjét.

Posts : 25 Join date : 2009. Oct. 02. Age : 32

Már én is kezdtem magam kínosan érezni, ahogyan kíváncsi szempárok szegeződtek ránk; ezért is örültem, hogy Jason nyugodtabb helyre akart menni. Mosolyogva, beleegyezően bólogattam az ötletére.
Majd el is indultam az új úti célom felé, de észrevettem, hogy Jason nincs mellettem. Visszafordultam, hogy megkeressem, és láttam, hogy megint a pengetője után kutat. Ha lenne a világon egy olyan kis valami, ami megakadályozná, hogy újra elhagyja, biztos megvenném neki ajándékba. Szerintem eléggé unhatja már, hogy folyton kiesik a zsebéből, viszont mindig ugyanoda rakja vissza, lehet valamilyen babonából…
- Gyere, mutatok valamit. – Rejtélyesen mosolyogtam rá, majd elindultam a lépcsők felé. Azonban nem felfelé mentem, hanem egyre lejjebb, és örültem, amikor már nem éreztem magamon az emberek tekintetét.

Ahogy leértünk az alagsorba, megálltam egy hatalmas ajtópár előtt. Szerintem tetszeni fog neki ez a hely, legalábbis remélem, ide még egyik ismerősömet sem hoztam le. Kinyitottam az ajtót, beléptem a sötét terembe, majd felkapcsoltam a villanyt. Hirtelen elénk tárult a régi, hatalmas előadóterem, amit ma már nem is használnak, hiszen vannak jobban az emeleten. Nekem mégis ez a kedvencem, ide nem járnak tömegével a diákok, többen még azt sem tudják, hogy létezik ez a hely. Egyre beljebb mentem a teremben, majd ledobtam a táskámat és felfutottam a színpadra. Onnan kiáltottam Jasonnek.
- Gyere te is! Ezt nem hagyhatod ki! – Nevettem, közben pedig a régi díszletekről szedegettem le a fehér lepedőket. A függöny mögött megtaláltam a különböző fények kapcsolóit, amikből sajnos már csak pár működött. De azokat mind felkapcsoltam.
- Miért szeretsz zenélni? – Kérdeztem tőle, és reménykedtem, hogy később esetleg sikerül majd rávennem arra, hogy játsszon valamit. Mivel habozott a válaszadással, úgy döntöttem, kezdem én a sztorimat.
- Én azért szeretek színészkedni, mert akkor valaki más bőrébe bújhatok. Persze minden szerepemben magamat adom valamekkora szinten, de itt az lehetek, aki lenni akarok. – Nem tudtam, hogy elérkezett-e az idő egy ilyen beszélgetéshez, de a helyzet megkívánta tőlem, így nem volt bennem semmi aggodalom ezzel kapcsolatban. Bementem a függöny mögé, ahol egy szekrényben találtam pár boát és kalapot. Kiválasztottam a kalaphoz legjobban illő boát és magamra öltöttem őket jelmezként, majd újra a színpad közepére sétáltam.
- Na, milyen? – Érdeklődtem magamra mutatva. Eléggé viccesen nézhettem ki, de jól éreztem magam, ezért nem nagyon érdekelt, hogy esetleg hülyének néz majd. Úgyis csak viccelődtem, ilyen öltözékben nem mentem volna ki a folyosókra. A színpadon állt még egy zongora, amit már jó régen hangolhattak be, annyira hamisan szólt. Leültem a zongora elé, és az egyik legkönnyebb dalt kezdtem játszani. Hiába, én csak ennyire értek a zenéhez. Az egyik hangot nem is találtam el, amire vágtam egy grimaszt, közben pedig ránéztem Jasonre.
- Uh, valami nagyon nem stimmel szegénnyel. Vagy én voltam inkább ennyire szörnyű? Hm… Meglehet. – Felemeltem a kezeimet, mint aki megadja magát, keresztbe tettem a lábaimat és kezeimet a lábamon pihentettem.

Még mindig rajtam volt a kalap és a boa, amiben kezdtem egészen furcsán érezni magam.
- Lehet ezek sem kellenének. Valahogy már nem tűnik olyan jó mókának. – Mutattam kétkedő nézéssel a fejemre. Levettem a kellékeket és rátettem őket a zongora tetejére.
Hirtelen előkaptam a telefonomat, mert úgy éreztem, mintha rezgett volna. Csupán egy üzenetem jött, ismételten Seltől. Azt kérdezte, hogy merre bujkálok az új sráccal. Na remek. Égnek emeltem a szemem és idegesen néztem Jasonre.
- Úgy tűnik, nem kell holnapig várnunk a pletykákra. – Felmutattam neki a telefonomat. – A legjobb barátnőm kérdezi, hogy hol bujkálok veled. Szerinted mit írjak vissza neki? Azt, hogy semmi közöd hozzá, megfelelő lenne? – Sel a legjobb barátnőm, de nem tudom elhinni, hogy elhiszi, amit a pletykacicáktól hallott. Mert biztos nem csak ennyit hallott. Vagy már én képzelem túl ezt az egészet? Már nem tudom. - Komolyan mondom, meg tudok őrülni ezektől a pletykáktól. Mármint nem miattad, hogy veled szerepelek egy kacsahírben, csupán nem szeretek ezek miatt reflektorfényben lenni. De gondolom te sem. – Mérgesen elraktam a telefonomat, aztán a zongora mellől átültem a színpad szélére, és lelógattam a lábam.
- Esetleg nincs kedved játszani valamit? – Reméltem, hogy erre felkapja a gitárját és játszik valami olyat, ami egy kicsit elterelni a figyelmem a pletykákról. Kérlelő pillantásokat vetettem felé, hátha meglágyul a szíve és elérem a célom, és hallom végre énekelni és gitározni.

» Jason Braun