I'm just a little girl lost in the moment...[Ryana& Jamie]

*Túl sok minden történt ezen a hétvégén ahhoz, hogy a gondolataimat össze tudjam szedni, kialudhassam magam és egyben a következő hétre felkészüjek. Ennek több oka is van. Már péntek este hullaként dőltem be a házba, valamikor éjfél után. Ritkán alszom kilenc-tíznél tovább, de ez volt az a szombat, amikor éreztem, hogy akár délutánig is ágyban tudnék maradni. Kettő körül arra ébredtem, hogy valaki halkan kopogtat az ajtómon, majd jó párszor végicsoszog a szobám előtt. Mivel nem voltam teljesen meggyőződve, hogy mindez álom-e, vagy valóság, úgy döntöttem, hogy maradok az álomnál, majd magamra húzva a paplant folytattam a szundit. Pontosabban folytattam volna, ha Mrs. Lacrosse –legalábbis őt gyanusítottam- nem kísérletezett volna minél több aludni-nem-hagyó módszerrel, mint például a hangos köhögés, éneklés, ajtócsapkodás. Meg merném kockáztatni, hogy az is megfordult a fejében, hogy felhív telefonon...Mikor már én is, meg szerintem ő is megunta ezt a zsákbamacskát, és feltételezem kifogyott az ötletekből, álmos szemekkel kicsoszogtam a konyhába, mintha „csak úgy” felébredtem volna. Erre az volt az első kérdése, hogy miért nem aludtam még egy kicsit. Azt hozzátette, hogy aggódott, merre voltam az este, de sikerült megnyugtatnom, hogy nem tettem semmi olyat, amit ő ellenzett volna. A reggelimet a konyhaasztalon hagyta, közben ő meg pakolt. Egy régi ruhásszekrény teljes tartalmát borította a nappali padlójára, lehetetlenné téve így a közlekedést a konyha és a többi szoba közt. Ez fölöttébb meglepett, mivel ő soha nem szedi elő a régi cuccait, mindig a tervezők legújabb kollekciójának legkülönlegesebb (és egyben legdrágább) darabjait hordja. Kérdésemre, hogy mi ez a nagy felhajtás, csodálkozó szemekkel válaszolta, hogy Halloween van.

A pillanattól fogva, mikor tudatosítottam magamban, hogy valóban az van, ami van, az nap hátralévő része erről szólt. Segítenem kellett Mrs. Lacrosse-nak elrámolni valami ősrégi vámpír-jelmezt, mivel közben enyhe utalásokat tett rá, hogy nem szabadulhatok az esti partiról. Fél hétkor már mindketten készen voltunk, teljes díszben: ő, korát meghazudtolva egy túlságosan is mélyen dekoltált, fekete csipkés ruhában, erős fekete sminkkel és kalappal, míg én, hanyagolva a seprűt és hasonló kellékeket „boszorkány” voltam. A parti fergeteges volt- minden szempontból. Az mellékes, hogy a társaság átlagéletkora a negyvenet ütötte, de sebaj, én folyton kedvesen mosolyogtam és helyeslően bólogattam mindenkinek. Ez már így lesz, amíg Mrs. Lacrosse-al maradok. Szerinte ebben a társaságban tudom csíszolni az ízlésem (többnyire a divatvilág nagyjai vettek részt az efféle rendezvényeken).

A vasárnap a halloween fáradalmainak kipihenésével telt el, délután pedig nekikezdtem néhány dolgozat megírásához. Ma reggel aránylag frissen ültem be a taxiba, és a hét első napja lévén nem voltam különösebben nehéz óráim, művtöri, grafika és hasonlók. Ellenben már tegnap este eszembe jutott, hogy egyik dolgozatomhoz szükségem van néhány pontos adatra, így az elkövetkező napokban meg kell, hogy látogassak egy galériát. A Lawrence galéria pedig több, mint ideális számomra, erre a célra.

Csizma, télikabát és vastag sál nélkül nem ajánlott az utcán tartózkodni, ezt már péntek este is megtapasztaltam. Meg a tény is, hogy november van, rátett egy lapáttal...Legvastagabb pulcsimban indulok útnak, egyenesen a suliból, a galériához. Remélhetőleg belefér egy-, másfél órámba ez az egész, mert délutánra is sikerült már programot szervezni. A galéria épülete előtt biccentek a kapusnak, már megszokták, hogy tizenévesektől ne kérjenek belépőt. Ugyanis a suli tanulói ingyen járhatnak-kelhetnek itt, amit igencsak kihasználnak, hiszen nem ritkán látni itt festményeket másoló fiatalokat. A terem hátsó részében foglalok helyet egy elég kényelmetlen széken, és úgy néz ki, be is kell érnem ennyivel. A galériák nem arról híresek, hogy kényelmesek...Előszedve egy teljesen üres ívpapírt, az előttem levő Degas-reprodukcióra bámulok. „Értékeld Edgar Degas művészetét, korának főbb stílusjegyeire hivatkozva”. Semmi bajom a Degas balett-táncosaival, de akaratom ellenére is a szemem, a főbb stílusjegyek keresése helyett a balettruhák szabására téved. Miér kell én ezt csinálom, mikor a rajzművészet teljesen más ága érdekel...? Magam elé bámulva töprengek életem nagy kérdésein, miközben a rózsaszínruhás ballett-táncosok arra várnak, hogy vegyem már észre, hol vannak elhelyezve a térben...*