Savannah Grant

Posts : 9 Join date : 2009. Oct. 05. Age : 32

Savannah Rose Grant
I'm alone, on my own, and that's all I know, I'll be strong, I'll be wrong, but life goes on. I'm just a girl, trying to find a place in this world.

Szia, szeretnék egy kicsit többet tudni rólad. Töltsd ki ezt a felvételi tesztet.

Nem lehetsz öreg és bölcs, hogyha nem voltál fiatal és őrült

TELJES NÉV Savannah Rose Grant
BECENÉV Nem szeretem a nevem becézett formáit, nem tükrözik a személyiségemet, úgyhogy maradjunk a Savannah-nál.
NEM Nő
SZÜLETÉSI HELY Denver, Colorado, USA
SZÜLETÉSI IDŐ 1991. december 12.
SZAKIRÁNY Képző- és iparművészet, fotográfia

APA James Grant, gazdag bányatulajdonos
ANYA Lora Grant, egy elszegényedett olajmágnás lánya
TESTVÉREK Egyke
HÁZI ÁLLAT Egy ékszerteknős, Jeff
ANYAGI HELYZET A család egy jól menő bánya tulajdonosa, tehát mondhatjuk, hogy meglehetősen jó az anyagi háttér.

Mondd ki, amit ki akarsz mondani, tedd azt, amihez kedved van, ne bánj meg semmit, és ne hagyd, hogy az emberek elgyengítsenek!

MEGJELENÉS
Soha nem volt mézszőke, derékig érő hajam, rendellenesen tengerkék, csillogó szemeim, mégsem panaszkodhatok mindarra, amit a genetika nekem ajándékozott. Csokoládébarna, hosszú, selymes hajamat anyámtól örököltem, és azt mondják, nagyapámnak volt ilyen fáradtzölddel pöttyözött szürkéskék írisze. Sápadt fehér bőröm hosszas napsütés hatásra kipirul, de többnyire inkább megőrzi az eredeti színét. A szememet fekete, vagy bármilyen más színű szemhéjfestékkel emelem ki, de inkább a természetesség híve vagyok, úgyhogy ennél több sminket ritkán találni meg rajtam.
Mivel magasságban a középmezőnyt képviselem, bátran hordhatok magassarkút, bár csak egészen ritka alkalmakkor élek vele. Azt hiszem, ez az egyik legnagyobb bűn, amelyet az emberiség ellen elkövettek: a bokatörés kockázata megduplázódik. Elég vékony vagyok, így a ruhák választéka elég széles számomra, az egyszerű farmer és póló kombinációtól kezdve akár elegáns, sikkes vagy épp extravagáns darabokat is hordok.

JELLEMRAJZ
A jellem olyasvalami, ami az ember belsőjében lakozik, eleve elrendelt, nem változtathat rajta, csupán finomíthatja, csiszolhatja, vagy épp tompíthatja az egyes tulajdonságokat. Ezt tudat alatt mindenki megteszi, mások azonban teljesen tudatosan igyekeznek változtatni a beléjük ivódott tulajdonságokon. Én nem ebbe a kategóriába tartozom. Tudom magamról, hogy a makacsságomnak semmi sem szabhat határt, mégsem próbáltam soha változtatni ezen. Talán éppen ennek a negatívnak bélyegzett tulajdonságnak köszönhetem, hogy a maximalizmusom kielégülést talál, ahányszor a saját fejemet követve megvalósítom mindazt, amire vágyom. Szeretném azt hinni, hogy tökéletes vagyok, de tudomásul kell vennem, hogy senki sem az. Vagy épp mindenki tökéletes egy bizonyos szemszögből, csak épp ehhez kisebb hibák társulnak. Akik nem ismernek – és valljuk be, belőlük nagyon sok van – talán olyan lánynak bélyegeznek meg, amilyen valójában nem vagyok. Az, hogy sokat lógok fiúkkal, a korábbi iskolámban sokaknak szemet szúrt, a pletykák sem kerültek el messzire, de ezekre igyekszem nem odafigyelni.
Azt mondják, magabiztos vagyok, könnyen ismerkedem, mégis van bennem valami megközelíthetetlen titokzatosság. Ki tudja, ki lesz az, aki egyszer megfejt? Valódi barátokból nem sokat szánt nekem a sors, mégis úgy gondolom, egyedül is megállom a helyem a világban, segítség vagy támasz nékül. Nem vagyok kapcsolatfüggő, szeretem a szabadságot, a végtelenséget, talán épp ezért szoktam céltalanul kocsikázni.

EDDIGI ÉLETED
Néha az embernek változások egész során kell átmennie ahhoz, hogy végül rájöjjön, ki is ő valójában. Nekem ez egyelőre nem sikerült, de ha valaki, akkor én biztosan nem adom fel.
1991. december 12-én születtem Colorado állam fővárosában, Denverben. Mondhatnám, hogy egy teljesen átlagos, a hálaadást mélyen tisztelő családot tudhatok magaménak, de ez még a legtágabb értelemben is csak önámítás lenne. Anyám mindössze 18 éves volt, amikor a családja követelésére oltár elé állt, hogy örök hűséget esküdjön Denver leggazdagabb emberének, akit apámnak kellene neveznem, de ez a megszólítás messze nem állná meg a helyét.
Az anyai nagyapám évtizedeken át a denveri kőolajbánya piszok befolyásos, és elképesztően gazdag tulajdonosa volt, ám a ’80-as évek közepén bekövetkező olajválság csődbe vitte a családi vállalkozást, és nem mellesleg a nagyapám életébe került. A rázúduló adósság súlya alatt összeroppant, s mindössze néhány hónappal később a konyhában találtak rá, vérbe fagyva, kezében egy pisztollyal.
Ezután a család anyagi helyzetének irányítását a nagyanyám vette kézbe. Egykori gazdagságának halvány maradványait felhasználva igyekezett a felső tízezerhez asszimilálódni, az anyagi felemelkedés reményében kapcsolatokat építeni. A gazdagság színlelése tökéletesen ment neki, hiszen gyakorlatilag sohasem ismerte azt a szót, hogy szegénység, fogalma sem volt róla, milyen azzal a félelemmel ébredni, hogy elveszik a házát és minden ingóságát. Talán épp ez volt az oka annak, hogy kétségbeesetten kapaszkodott az őt lerázni készülő úri körbe, és nem szégyellte bevetni a legaljasabb, legsötétebb taktikákat sem. Apám csupán 20 éves volt ekkor, de nem volt nehéz kitalálni, hogy ő fogja továbbvinni családja vállalkozását. A Sziklás-hegység nyújtotta lehetőségeket megragadva az apai nagyszüleim egy gyorsan terjeszkedő bányát hoztak létre Denverben, amely széles körben meghatározta a környék gazdaságának arculatát. Nagyanyám egy rendkívül ügyes – bár, ha engem kérdeztek, inkább szánalmas – fordulattal elérte, hogy a fiatalabbik James Grant feleségül kérje anyámat, ezzel kivezetve az anyagi veszélyeztetettség ingoványából anyám családját, aki természetesen kezdettől fogva irtózott a házasság gondolatától. Nem úgy, ahogy apám, akit mélyen megérintett menyasszonyának eleganciával ötvözött szépsége. Nyilvánvalóan a kapcsolatuk megmaradt a fizikai vonzalmak egysíkú talaján, mindenféle valódi érzelemtől mentesen.
Így hát eljutottunk arra a pontra, ahol végül már én is részese lettem ennek az életnek nevezett, merev társadalmi konvenciókkal tűzdelt körforgásnak. Az első emlék, amelyet fel tudok idézni, az a 3. születésnapom. Kisebbfajta estélyt szerveztek a tiszteletemre, a lépcsőt, és a ház minden szegletét elborították a hófehér orchideák, a tortám természetesen tökéletesen illett a díszítés színeihez. Apám egy üzleti útról tért haza, még most is érzem az öltönyéből áradó füst csípős szagát, még mindig hallom hangjának fagyos élét. Egy porcelánbabát hozott egyenesen Párizsból, amely egy gyönyörű csipkés ruhát viselt – azt mondták brüsszeli csipke -, az ajkai lágy ívben vörösre voltak festve. Nem foghattam meg, nem játszhattam vele, vagy mutathattam meg a zsúromra elhívott kislányoknak, ehelyett egy üvegvitrinbe került, ahol semmi esélyem nem volt rá, hogy elérjem. Többször megpróbáltam megkaparintani, felmásztam egy székre, vagy a szekrény párkányára, ám egy ízben a szék kicsúszott alólam, és törött karral vittek be a kórházba. Azt mondták, az én hibám volt.
A helyzet nem sok változást mutatott az évek lefolyása után sem. 13 évesen egy elit leányiskola tökéletesre csiszolt márvány padjai között találtam magam, egy csoport féktelenül sznob, egoista lánnyal; fogalmam sem volt róla, mit keresek ott, kik ezek, vagy hogy én ki vagyok. Azt hiszem ekkor kezdődött el életem egyik kritikus, lázadásokkal tűzdelt időszaka. Sorra szegtem meg az iskola merev szabályait, az órákat rendszerint nem látogattam, helyette a főtéren töltöttem az időt egy csapat magukat barátnak nevező kölyökkel, akik valójában egy esetleges bankot láttak bennem, holott a családom pénzét én csupán hírből ismertem. A szüleim úgy vélték a lázongás hátterében a tinédzserkornak nevezett katasztrofális átmeneti időszak áll, remélték, hogy idővel kinövöm. Ahogy idősebbé váltam, rá kellett döbbennem, hogy az iskolát nem az én kínzásomra találták ki, hanem egy tucat lehetetlen tantárgy mellett némi tudást is magamba szívhattam. A jegyeim szépen javultak, de ezzel párhuzamosan az éjszakai kimaradások száma is növekedett.
A lépcsőn való levonulás, s az első bálomra való felkészülés helyett a figyelmemet a másik nem vonta magára. A családom persze már régen összeállította a lehetséges férj-jelöltek listáját, mind a társadalom krémjéből kerültek ki, legtöbbjük csak hírből ismerte a közép- és munkásosztályt. Amíg ők ezeket az embereket nézték le, addig én irántuk éreztem mély sajnálatot a szűklátókörűségük miatt. Az a néhány lány, akit a barátomnak nevezhettem – habár valójában csak a szó felszínes értelmében -, sohasem értette, miért tiltakozom ennyire az ellen, aki vagyok. Nem tudom a választ. Nem tudom, a szüleim miért voltak képtelenek belém sulykolni ezt az életformát, és az ezzel járó szabályokat, én sohasem éreztem otthon magam ebben a világban.
Talán éppen ezért érthető a döbbenet, amelyet azon a szeles októberi napon éreztem iskola után. Az út jeges volt, a csizmám talpa fájdalmasan sírt a csúszós úton, miközben hazafelé gyalogoltam. Anyám a nappaliban állt az arcán fájdalmas-rejtélyes kifejezés ült, miközben idegesen babrálta skarlátvörös selyemsálját, és – mint mindig, ha izgatott volt – ujjait újra meg újra végigfuttatta csokoládébarna haján. Csak annyit mondott, öltözzek, mert indulunk. Fogalmam sem volt, miről beszélt, de nem volt időm visszakozni. Mindent, amire szükségem lehetett egy mélykék bőröndbe pakoltam, majd beültem anyám rég nem látott kocsijának anyósülésére, és percekig csak némán meredtem az előttünk kiszélesedő útra. Ahogy később kiderült, egy csinos kis összeg gyűlt össze anyám bankszámláján az évek során, ami lehetővé tette, hogy hátrahagyjuk azt az embert, akit talán csak a nevéről ismertünk. Rádöbbentem, hogy sokkal több közös vonásunk van a mellettem ülő nővel, mint azt valaha is gondoltam, több, mint a selymes sötétbarna haj, vagy a hófehér bőr.
Talán erre az időre tehető a fényképezés utáni leküzdhetetlen vágyam fellángolása. Szerettem volna úgy megörökíteni a világot, ahogy azt én látom, elszakadva a korlátoltságtól. Az utunk során millió és egy fényképpel gazdagodott az albumom, az idő képekké fagyasztása, és egy általam elképzelt, új világ megteremtése soha nem nyugvó alkotói vágyat ébresztett bennem.
Hónapokig jártuk az Egyesült Államokat, Minnesotától Texasig, kezdetben drága, ötcsillagos szállodákban töltve az éjszakákat. Anyámnak azonban rá kellett jönnie, hogy az utazó életforma munka nélkül több pénzt emészt fel, mint csupán ülni otthon apám elnyomása alatt, így kisebb motelekre váltottunk, álnevet használva, hogy ha apám a keresésünkre indulna, még véletlenül se találjon ránk. Voltunk francia hölgyek, temperamentumos olaszok, vagy éppen hűvös britek, napról napra változtattuk a személyazonosságunkat. Az utolsó hetekben már sejtettem, hogy ez nem fog az örökkévalóság hátralevő részében folytatódni, anyám belefáradt az örökös utazásba, a pénztelenségbe, és akármennyire gyűlölte is apámat, na meg azt az életformát, amelybe miatta és nagyanyám miatt csöppent, a kényelem hiányát képtelen volt elviselni.
Mielőtt azonban visszatértünk volna az otthonnak nem nevezhető házba, hosszasan könyörögtem neki, hogy legalább egyikünket kímélje meg. Én nem illettem oda, nekem nem volt szükségem a kényelemre, nem akartam a fodros ruhákat, valaki más akartam lenni, egy teljesen más helyen. Hosszas vívódás után beleegyezett, hogy New York egyik leghíresebb művészeti iskolájában kamatoztassam a fotózás iránti elhivatottságomat, messze tőlük, s messze mindentől, ami ezek által a pénzéhes emberek által megteremtett életre emlékeztetett. Így történt, hogy egy kissé megkésve ugyan, majdnem 18 évesen valami új és ismeretlen elé néztem, a régi iskolás társakat meghagyva a maguk habos, rózsaszín álomvilágában. Hát, ez az én történetem.

Posts : 9 Join date : 2009. Oct. 05. Age : 32

Néha a legkisebb döntések azok, amik örökre megváltoztatják az életünket

MINDIG Kávé, Tequila, forrócsoki, 1967-es Chevy Impala, kocsikázás céltalanul, eper, őrült bulik, zene, Sziklás-hegység, Grand Canyon, utazás
SOHA Sírás, gyengeségek kimutatása, műkömök, fájdalom (lelki és fizikai)
FÉLELMEK Pókoktól, önmagam elvesztésétől, tűktől
EGÉSZSÉG Köszönöm, jól vagyok. Néha ledönt az influenza, de hát kit nem?
SZOKÁSOK Délig tartó alvás, a nap bármely szakaszában táncra perdülni, éneklés a zuhany alatt, időnként végigsimítani a hajamon
MIÉRT EZ A SZAKIRÁNY? Mert mindig arra vágytam, hogy az embereknek egy olyan képet mutassak a világról, ahogy azt én látom, az én személyiségem tükröződjön benne, távol minden művészi kötöttségtől, a művészetre erőltetett konvencióktól.

Van az úgy néha, hogy az ember nem hagyja, hogy az útjába álljon az, ami helyes..

EGYÉB Ez az első évem a DMI-ben, korábban egy denveri magániskola diákja voltam.
PRÓBAJÁTÉK
Egyetlen egyszer voltam New York-ban ezelőtt, mindössze 9 éves koromban. Nem sokra emlékszem, csak a felhőkarcolók végtelensége, a levegőben szálldosó sült krumpli illata, és az autók állandó zúgása hagyott nyomokat. Álmaimban sem gondoltam, hogy képes leszek eltévedni a fejembe épített GPS-szel, illetve a kezemben pihenő térképpel, amelynek eddig semmi hasznát nem vettem. A tegnap estémet az egyenruhához tartozó szoknya szegélyének felvarrásával töltöttem, talán ezért ékesítik ezen a felhős reggelen mélykék karikák a szemeimet. Hála egy tűnek és egy cérnának a szoknya máris divatosabb megjelenéshez jutott, igazán hálás lehet nekem. Azt hiszem, épp csak néhány milliméterrel lett rövidebb a kelleténél, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az utcát javító munkások elismerő fütyülése. Rájuk villantok egy pajzán mosolyt, majd a pillantásom rátalál egy őshonos New Yorkira, akiben máris meglátom potenciális áldozatomat - már, ami az útbaigazítást illeti.
A férfi úgy a 30-as éveit taposhatja, az öltönyből, illetve a mellkasához szorított aktatáskából ítélve talán üzletember lehet. Markáns vonásai tovább mélyülnek, ahogy megszólítom, a szája széle megrándul, mintha valami megakadályozná a mosolygásban, majd alig láthatóan végigfuttatja a tekintetét rajtam. Elpirul. Az orra elé tolom a térképet, a feltételezett célom felé bökve, erre ő hosszas magyarázatba kezd, végül felajánlja, hogy elvisz. Hálás mosollyal értékelem a gesztust, de inkább fogok egy sárga taxit – úgy is mindig ki akartam próbálni -, majd’ 20 perc némaságba burkolózom. 14.50$-t fizetek, amiért jóformán a kapuban tett ki. Az egyenruhák egyformasága elárulja, hogy jó helyen járok. Felpróbálok egy mosolyt, egy M-es méretűt, mielőtt belépnék a súlyos, boltíves kapun, és elindulok abba a bizonyos épületbe, amely a brosúrák szerint az információs irodát rejti.
Egy barátságosnak tűnő, középkorú hölgy ül a fapult mögött, fekete keretes szemüvege mögül gondterhelten tanulmányoz egy előtte heverő füzetet. Kíváncsi vagyok, van-e családja. Úgy képzelem, ő dolgozik az elhízott, kopaszodó férje helyett - aki ebben a pillanatban is a Lakers meccset bámulja a TV-ben -, hogy fizethesse a beérkező számlák tömkelegét, meg a három egyetemista gyerek tandíját. Mind a Harvardra szeretnének járni, de az anyagi lehetőségek korlátozottak, ezért az N.Y.U. – n kell maradniuk. Valahogy megsajnálom ezt a jóravaló hölgyet, ezért neki ajándékozom a legkedvesebb hangomat, miközben elkérem a térképet, és az egyéb információkat tartalmazó füzeteket.
Talán félnem kellene, hiszen idegen a város, az iskola, az emberek, sőt még az állam is, mégis inkább valamiféle nyugodt szabadságérzet telepszik rám. Nincsenek többé korlátolt szülők, rózsaszínvilágban élő osztálytársak, csak én vagyok. Bárki lehetek, itt nem ismernek, és épp ez fogja meghozni számomra az esélyt, hogy rájöjjek, ki is az, aki lenni akarok. Eljött az ideje, hogy kilépjek a rám boruló árnyékokból, és elkezdjem élni az életemet úgy, ahogy az nekem jól esik.
A hajam szertelenül lobog a New Yorki szélben, ahogy végigsétálok az iskola macskaköves udvarán, a blúzom legfelső két gombját pajkosan kigombolva hagytam, és a megszokott nylonharisnya helyett egy nercharisnya szalad végig a lábamon. Életemben először féktelenül boldognak érzem magam, és ez nem az a fajta boldogság, amelyet egy-egy bulin a megemelkedett adrenalin szint okoz. Ez egy valódi, letisztult, és hamisítatlan érzés, amelynek a legszembetűnőbb mellékhatása a szokatlanul csillogó mosoly az arcomon. Itt vagyok.

Köszönöm, majd értesítünk, ha felvételt nyertél az iskolába.
Üdv: A Dorian Művészeti Iskola Igazgatója.

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 33

VÁNDORMADÁR,
Csupán egyetlen egy kérdésem lenne;
Miért nem rögtön hozzám fordultál
segítségért, amikor eltévedtél a városban?
Én bármikor szívesen kisegítelek, ha
ígéred, hogy tartod a szádat és Mandy
nem tudja meg. Megegyeztünk?
Remek, akkor el is vagy fogadva,
és keress meg akkor, ha nagyon
idegen a helyzet. Majd megmutatom
neked, hogy is zajlik NY-ban az élet.

Felvétel nyertél a Dorianbe!

» Az élet más... (Savannah)