Feel it, breathe it, believe it, and you'll be walking on air...[Blake]

* Nem mondhatom, hogy tehetetlen vagyok a szürke hétköznapjaimmal szemben. Mert ha valaki színt vihetne bele, az elsősorban is én lennék, a szó összes értelmében. Részben mert jó ideje én egyengetem (és úgy néz ki, még jó ideig én fogom egyengetni)a saját utamat, tehát csakis én tehetek róla, hogy élvezetessé, vagy legalább elfogadhatóvá tegyem a New York-i ittartózkodásom minden pillanatát. A másik dolog meg az lenne, ha valóban a színek közé menekülnék...a lehetőség végülis adott, a táskámban mindig ott lapul egy doboz zsírkréta vagy színesceruza. Régen még olajfestéket is hordtam magamnál, de egyszer megjártam, és a szürke, saját szabású táskámból azóta sem jött ki a hatalmas vörös meg okkersárga festékfolt.

Talán mégiscsak le kéne mondjak erről az önámításról és kicsit aktívabban résztvegyek a társasági életben. " Próbálj szocializálódni, aranyom, de vigyázz, milyen társaságba keveredsz. Az iskolában rengeteg olyan diák van, aki csak rontana a stílusodon..." Bla-bla-bla. Minden nap végig kell, hogy hallgassam Mrs. Lacrosse intelmeit és megértően bólogatnom, hogy csak az ő társasága a megfelelő környezet számomra. Fenét. Gyűlölöm az estélyeket, ahol mindenki szörnyen kedves mindenkivel, még azzal is, akiről valójában nem is tudja, hogy ki az és miért van ott, de mivel valaki olyannal jelenik meg, akinek tekintélye van, sosem lehet tudni. Mrs. Lacrosse-t mindenki ismeri, és mindenki úgy könyveli el, mint öregedő, de annál színvonalasabb és nagyobb tekintélyű divattervező ikont. Hatalmas piros gyöngysorával, ezüstszínű massarkújában és Chanel bundakabátjában egy örökifjú benyomását kelti. De ez csak a látszat...ha valaki igazán megszeretné tudni, hogy milyen is valójában, akkor elég, ha egy hétig az ő házában lakik. Senkinek nem ajánlom, hogy megakarja ilyen közelről ismerni. Nekem sajnos...vagy hálistennek...így jött össze, hogy szárnyai alá vett. És nem kéne elégedetlen legyek, hiszen ő emelt fel ide, ahol most vagyok...

Kezdem megszokni a New York-i életet. Pedig soha nem gondoltam volna, hogy valaha is úgy menjek végig a Times Square-en, vagy a Szabadság szobor előtt, hogy észre se vegyem, mert már milliószor láttam, vele ébredek és alszom el. Otthon, Binghamtonban annyira más volt az élet. Itt meg szerepekett kell, hogy játsszak...nagyvárosi lánynak kell kiadnom magam, aki csak a legfelsőbb köröket ismeri. Szép életnek hangzik, mi? Újra az önámítás...Sokszor határoztam már el magamban, hogy hazamegyek. Néha csak egy percre, máskor végérvényesen hazaköltöznék. Nehéz itt, így, pedig semmi okom nincs panaszra, mindenem megvan. Talán ezzel van a baj...?

A napi három rajzórák és műhelygyakorlatok azok, azt hiszem, amik végülis kitöltik az időmet és kinyitják a szemem. És azt csinálhatom, ami a szenvedélyem. Persze elméletileg ezzel mindenki így van, aki ebbe a suliba jár, de valahogy az én kapcsolatom a rajzolással kicsit másabb. Hogy miért, arra még nem jöttem rá, de mindenképp megadom magamnak az esélyt, hogy kapjam meg a választ. Egyszerű: legtöbb szabadidőmet rajzolással töltöm. Ha belegondolok, nem csak a szabadidőmet...

Ebédszünet, művészettörténetről szaladtam le a lépcsőn a szekrényemhez, ami az első emeleten van. Divatrajz a következő órám, és a tanárnő nem igazán szívleli a későket, így nem árt, ha már szünet elején magamhoz veszem a rajztömböt és a szénceruzákat. 319-320-még kettő...321-322. Kihalászom a szekrény kulcsát a zsebemeből, majd lábam közé fogva a művtöri jegyzeteimet, nekiállok kinyitni a zárat. Igen, ez mindig külön kihívás számomra- ahogyan most sem megy simán, mert miért is...A túlságos erőfeszítésnek köszönhetően a sötétzöld ajtó kinyílik, de sikeresen becsapja a szomszédos szekrény nyitott ajtaját, ahol egy srác pakol. Pakolt, mert nem vagyok meggyőződve, hogy nem tett-e kárt benne a rozoga fém ajtó...
-Úristen, jól vagy?* Fordulok feléje, miközben a szekrényem tartalma szembezúdul velem. Hihetetlen a sors...*

A folyosón a már megszokott tumultus uralkodik. Már megint. Igazából nincs sok bajom az emberekkel.. sőt, szeretem az embereket, csak valahogy.. nem is tudom. Nem mindig jó ez, hogy kerülgetni kell fűt, fát, bokrot, virágot. És igazából ha nem vagy eléggé szemfüles, akkor előfordulhat hogy eltaposnak. Hiszen az órára rohanó diákok már-már olyanok, mint egy csorda. Egy csorda, mely magával ragad és agyontapos.
Pedig nem értem mi a gond?! Hiszen a tanár nem megy el sehová sem, szerintem igenis simán belefér az oktatók életébe is a késés. Leszarom, hogy nem vagyok ott pontosan, hiszen ha 2 perccel később esek be, ő akkor is megkapja a kibaszott fizetését. És tegyük hozzá.. nagyon nem is strapálják magukat azért a pénzért. Hiszen el dalolászni eléggé könnyű.. azért a pénzért.

Egy határozott mozdulattal megrántom a vállam, majd kissé feldöntök egy gyereket. Kicsit túl közel jött, így a vállammal találta szembe magát. Egy felvont szemöldökkel meredek az arcába, és egyáltalán nem érdekel, hogy háromszor nagyobb mint én. Soha nem ijedtem meg a hatalmas arcoktól. Valahogy nem az én világom egyikük sem, viszont a méret.. mondhatni nem a lényeg ebben a helyzetben. Hiszen lehetsz nagy darab.. az még nem jelenti azt, hogy harcos jellem vagy. Én kifejezetten lázadó és harcos jellem vagyok. Talán ezért sem foglalkozom az ilyen óriási egyedekkel. Kit érdekel, hogy, hogy néz rám.. bőven elég, hogy vállal neki megyek, és fél óra idegbaj után leesik neki, hogy igazából ő volt az idióta marha. Hiszen nem úgy kellene menni a folyosón, ahogy ezek teszik.. hanem némi visszahúzódással.. hogy más is elférjen tőlük.

Lassan, hosszú szemkontaktussal kísérve sétálok végig a folyosón egészen a szekrényekig. Lassan megszólal a csengő és én akarok egy menedéket. Egy menedéket, igen.. ugyanis ilyenkor indul csak el az őrület. Egymást letaposva rohan mindenki a dolgára, én pedig egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy most konkrétan miért is kell ekkora ügyet csinálni ebből a tanításos izéből. Na mindegy.

Gyorsan a saját szekrényemhez húzódom, kinyitom azt, és próbálok lapulni annyira amennyire lehet. Bár, tudhattam volna, hogy valami nem fog stimmelni. Hiszen a baj Murphy szerűen úgyis megtalál. Most éppen egy csaj képében. Óriási erővel vágja hozzám a saját szekrényem ajtaját és tényleg csak a reflexemen múlik, hogy a kezem nem törik oda. Igazából nem csak nekem szerencse, hanem neki is. Hiszen ha a kezemnek baja esik tuti hogy én is eltöröm az övét. Pedig nem vagyok egy agresszív alkat.. tényleg.. csak azért a doboláshoz szükség van minden ujjamra.. és gipszes kézzel nem igazán működik.

Az ajtó egy hangos csattanással vágódik neki az enyémnek, majd én egy pillanat alatt el is ugrom annak az útjából. Ő már nem ilyen szerencsés, hiszen az aggódása közepén magára borítja a füzeteit és a könyveit. Egy hatalmas vigyorral nézek rá, majd segítek neki összeszedni a cuccait.
- Látom te is azok közé tartozol, aki mániákus rohanó és képtelen késni egyetlen nyomorék óráról.. értem! Nem túl elit dolog a késés.. – jegyzem meg miután a ruháját és finom mozdulatait kellően végigmustráltam.


** Ihletadó: Pan’s Labyrinth Song **

* Rohanás, egyszerre három lépcsőfokon átlépés, korláton csúszás, integetés valakinek a távolba, telefoncsörgés, csengő, hegedű a lépcsőfordulóban, szendvics, sikítás, összeütközés, egymás nyakába ugrás, séta közben olvasás, szekrényben kutatás, BUMM. Hihetetlen intenzitással kavarog az élet körülöttem, az ember nem tudja, merre fordítsa a fejét, vagy hová lépjen, hogy ne ütközzön bele egy siető emberbe. És hirtelen megtöri a zavargást egy tompa hang, a két ajtó koccanása. Na és aztán? Az élet megy tovább, a diákok szemrebbenés nélkül rohannak tovább, lépnek át egyszerre három lépcsőfokot, csúszkálnak korláton stb.

Furcsa, hogy eddig nem volt szerencsém a szomszédos szekrény tulajdonosához. Pedig negyedik éve koptatom már a háromszázhuszonkettes szekrény ajtaját, amelyről régen lepattogott már a festék és az zár- mint látható- sem működik úgy, mint új korában. Meg kell hagyni, ha meg is akartam volna ismerni a szekrény tulajdonosát, nem ilyen úton fogtam volna hozzá. Biztos ezt hívják a sors iróniájának...Nem emlékszem, hogy láttam volna valaha a suliban a srácot, valószínűleg egy-két éve jár ide. És nem rajzos, az tuti. Általában megjegyzem az arcokat, főleg, akiktől lehet inspirálódni vagy akik egyáltalán ihletet adnak egy újabb alkotáshoz. Meg kell hagyni, nem is tűnt rajzosnak...táncosnak meg annyira sem. A színészetre tippeltem volna, ha nem látom a szekrényének ajtaján a különböző sticker-eket, amik mind arra utaltak, hogy egy újabb zenésszel állok szemben. Egy cseppet sem közönséges zenésszel. Itt legtöbb diák hegedül. Vagy zongorázik vagy gitározik. Vagy fúj valamit...Viszont az ő kinézete valamiért másról árulkodott. Túl vadóc bármilyen klasszikus hangszerhez...

Végigmértem tetőtől talpig, közben meg azon gondolkodtam, hogy miért velem történik ez meg. Valahogy az életnek mindig sikerül úgy összehozni bizonyos helyzeteket, és olyankor, mikor nem számít rá senki De mindegyezen töprengeni, hiszen ezen nem múlik semmi. Akkor kaptam észbe, mikor a kezembe nyomta az eddig földön heverő cuccaimat-nagyrészt rajzok voltak, skiccek, vagy csak alakok. Mély levegőt veszek, majd behunyom a szemem és idegesen a hajamba túrok. Kezemben még mindig ott vannak a rajzok, kicsit összegyűrődve bár, de még épen szerencsére, mivelhogy holnap le kell adnom párat közülük. Bedobom őket a szekrénybe, majd a földön maradt többi kacat után nyúlok.

Előítéletek? Pff...egyáltalán nem tartozok azok a "mániákus rohanók" közé. Sőt, sokszor túlságosan is nyugodt vagyok és húzom az időt és mindig el vagyok késve. Hát ha neki ez a fasza, hogy késik, mert ettől lesz "elit"...
- Sajnálom mégegyszer. Véletlen volt...* Hebegem ismét, reflexszerűen, hiszen az emberebe beleévődött ez a rutin, hogy rögtön elnézést kérjen.*
- Ergo nem tartozom azok közé...* Teszem hozzá, félhangosan, mert hihetetlenül idegesített, hogy minden ember ilyen felületes és előítéletekkel teli. Az a baj, hogy az emberek kívülről befelé akarják megismerni, vagy egyáltalán megítélni egymást. Ha eljutnak egyáltalán oda, hogy van ilyen igényük...Pedig így nem lehet. Legalábbis nekem nem...*

A szekrényem ajtaja hihetetlen erővel csapódik be, hála a lánynak mellettem, aki most éppen néhány kapkodó mozdulattal igyekszik minél gyorsabban előbányászni a cuccait. Na igen, itt is látható, mennyire nagy a rohanás ebben az iskolában.
Kezem egy hihetetlen reflexnek köszönhetően nem marad ott a fém alatt.. még szerencse. Akkor aztán megnézhetném magam. Egy dobos, és énekes, akinek nem működnek az ujjai. Pedig a dobverőt pörgetni, fogni kell.. hogy az ütem kellően meglegyen.. gipszelt kézzel.. nos hát.. nem valószínű hogy működne a dolog. Mindenesetre nem tudom ő hogy reagálna, ha esetlegesen az ő keze záródna oda majdnem valahová. Hiszen művész.. látom, hogy rajzol, hogy az ecsettel bánik. Vajon egy törés tönkre tenné az egész életét, a leendő karrierjét??

Ilyetén gondolatok között szinte már magamtól hajolok le a földre és veszem fel a rajzokat. Ő kissé durvább.. mintha nem szeretné, hogy megnézzem azokat, és a kellő kritikával illessem. Mi tagadás egészen jók. Én soha nem tudtam rajzolni. Szerettem volna, de a sors csak a zenét adta meg a számomra. Pedig próbálkoztam tényleg! Még Stormy is segített.. pedig ő aztán igazán jól magyaráz és mutogat. És annak a piszok mázlista picsának minden megadatott. Teljességgel beleszületett a művészet. Legyen szó zenéről, festészetről, vagy éppen írásról.. a mázlistának minden megy. Nem csodálkozom majd azon, hogy ha egyszer itt találkozunk, vagy éppen akkor, mikor már befutott sztár lesz. Mindenesetre mint a legjobb barát jogán.. úgyis beprotezsál valahová, valakihez.. hiszen olyan.. „meggyőző” tud lenni. Ha Ő maga nem is.. hát a teste mindenképpen. És egyébként is.. kellően ért a csábítás praktikáihoz, gyengéje a szex.. egy ilyen dolog meg sem fog neki kottyanni.
Arcomra kaján vigyor ül ki, mikor Stormys dolgokra gondolok. Nem tehetek róla.. valahogy mindig mosolyognom kell miatta. A fene sem gondolta, hogy egyszer mi nagyon jóban leszünk.. és hogy van egyáltalán olyan valaki, akinek agyamentebb ötletei vannak nálam, aki tényleg napról – napra él.. bátran, kihasználva az élet minden egyes ajándék pillanatát.

Végre az arcába bámulok. Fekete hajzuhatag, mely az arcába lóg, hullámos tincsei kiemelik óriásira nőtt, őzike szemeit. Az íriszei barnán csillognak, valami megfoghatatlan melegséggel.. mégis van benne valami, ami irritál. Igen, a soványsága. Most komolyan.. nem etetik a csajt vagy mi?! És egyáltalán miért néz rám olyan lenézően?! Mondtam bármi olyat is, ami a számára nem teljesen megfelelő?
Végül is mindegy.
Egyáltalán nem érdekel mit gondol.
Ahhoz képest, hogy majdnem a kezem törte, még igencsak jófej és kedves vagyok. Pedig lehetnék bunkó is.. ha akarnék. Megmondhatnám neki most is, hogy inkább ne bámuljon, mert úgyis hiába néz, soha nem fogok neki modellt ülni. Pedig az én karakteres arcom.. és a fültágítóm.. biztos pont azok a plusz dolgok, melyeket még soha, de soha nem rajzolt le.. és nem is fog. Arra mérget vehet!

Nem kell sokat várnom arra, hogy megszólaljon. Kissé mély, halkan csendülő hangjával egy pillanatra rám hozza a libabőrt. Soha, de soha nem hallottam még embert így beszélni. Az egy dolog, hogy kellemes az orgánuma.. de hogy ennyire kimért és halk legyen valaki..?! Ennél már csak az lenne groteszkebb, ha mondjuk kisegér hangon cincogna – melyet, ha őszinte akarok lenni, elképzeltem az alkatához.
- Semmi baj, tényleg! Csak a szívinfarktust hoztad rám egy perc alatt! Már láttam magam előtt a begipszelt kezemet, és azt, hogy a hatalmasra dagasztott végtagommal valakit halálra verek! – mondom neki egy vállrándítással kísérve, majd szép lassan a kezébe tuszkolom a képeit. Némelyiket kellően megvizsgálom, majd hümmögve adom tovább. Soha nem láttam még divatképeket.. ruhák rajzát.. eddig.
- Ahham.. tehát nem tartozol az elit közé…vagy nem tartozol a mániákusok csoportjába? Persze megértelek..! Bocsáss meg, hogy téged is azok közé soroltalak akik mániákusan rohannak. Persze értem én.. előítéletek és miegymás.. semmi gond! Bár szerintem, ha én vágtam volna majdnem rá az ajtót a kezedre, akkor te óriási patáliát csapva kikérted volna magadnak. Mert ugye az én fejem láttán kurvára nem jut senkinek semmi más az eszébe, csak az, hogy biztos egy állandóan rohanó, másokkal szórakozó link alak vagyok, aki élvezetből szívat másokat.. nemdebár? – akadok ki teljességgel, és közben míg a szavak kiröppennek ajkaim közül szép lassan beborítom a lányt a rajzaival. Természetesen egyáltalán nem figyelek arra hogy mit csinálok, csak pakolom a lapokat a kezébe.. pakolom és pakolom. Szegény, ha akarna sem tudna mást csinálni.. ez az a pillanat, mikor tűrni kell azt, hogy az akit majdnem nyomorékká tettél, visszaadja a kölcsönt az ügybuzgóságával.

Magamba dohogva kaparom fel az uccsó képet a földről, majd a precízen megrajzolt összeállítás láttán majdnem felsikoltok. Hosszú, csőszárú sötétkék nadrág, egyedi mintázatú póló, mellény, melynek a fazonja már magában is olyan.. olyan… tehát olyan.. és egy hosszú csíkos kötött sál.
Ujjaim vadul megmarkolják a képet, majd áhítattal csillogó szemekkel iszom be annak látványát. Tehát megvan az új stílusom! Ezt a képet pedig elrakom.. mert nekem kell egy ilyen szett. De mivel a kislánnyal velem szemben, nem épp rózsás a kapcsolatunk.. nos, azt hiszem a szemben lévő varrónővel fogom ezt megvarratni. És külön kérésre a nadrág zsebére varratom majd a monogramomat.. milyen jól is fog kinézni az első.. igazán vadító.. szerelésem..

Let the world know you as you are , not as you think you should be.

*Állok, és hallgatom, és nézem, és valami nem tiszta. Persze, stílus szempontjából nem hazudtolja meg magát, ez kiderül az egyhe célzásából is, arra, hogy víziók töredéke volt, hogy nem fekszek most holtan a sulifolyósón, a háromszázhuszonkettes szekrény előtt, beborítva a rajzaimmal. Tettes? Áh...úgy néz ez a srác ki, mint aki végignézné a halálomat? A gipszes kezével, ami miatt úgy lennék, ahogy, már régen New York valamelyik bárjában ülne egy bőrszivar társaságában. Le nem tagadhatná…

Visszatérve a beszédére- az elején megdöbbentően közönségesnek tűnt, hogy olyan közhelyeket használ, mint a “semi baj, tényleg”, meg “bocsáss meg”. Elég csak végignézni rajta, lerí róla, hogy minden második szava valami káromkodás vagy ultramodern kifejezés. Vagy őt is megdöbbentette, hogy ilyen normálisan beszél, vagy gunyorosan mondta, de a végére igencsak kiakadt, szóval bármennyire is próbált tapintatos lenni meg hozzám illő szavakkal elnézést kérni, egy-két jelző nem maradhatott ki...Ez most nem ide vág, de hihetetlenül zavar, ha valaki csak azért használ szlenget vagy éppen tudományos kifejezéseket, amiket még ki sem bír mondani, csak hogy látsszék a hasonlóság. Vagy egyáltalán tűnjön fel a beszédpartnernek, hogy “vedd már észre, pont olyan vagyok, mint te”…Zárójel bezárva.

Soha nem számoltam a rajzaimat, soha nem is akartam azzal dicsekedni, hogy hány száz papírt rajzoltam tele. És ebbe még nincsenek beleszámolva a skiccek, krokik, és az olyan rajzok, amik a fizika és hasonlóan érdekfeszítő tanórákon készültek, a füzetek hátlapjára, margójára, cím mellé stb. Ha valaki megkérdezné, hogy körölbelül hány rajzom van, nem tudnám a választ. De egy biztos: olyan sokra azért nem gondoltam volna, amennyit most a kezembe nyomott a srác. Talán súlyra tűnt soknak, de már nem látok ki tőlük, és ő még mindig pakol, és a szekrényemben még mindig maradt néhány rajztömbnyi. Rendszeresen, minden rajzomat félreraktam, lefűzve, hogy ha bármikor is szükségem lenne inspirációra, legyen kéznél. Olyan rajzok tűnt fel, amik igencsak emlékezetesek voltak számomra, majd olyanok, amik nem is az én stílusomra jellemzők. Viktória-korabeli kombinék, koktélruhák tömekelege, kalapok, magassarkúk…Egyeseknél döbbenten jegyeztem meg, félhangosan, hogy “azt ne!”, vagy “úúristen, ad csak ide!”. Nem vagyok meglepődve, hogy nem érdeklik őt a szabásminták, a méretarányos alakok, a különböző típusú alsószoknyák. Ha megkérdezném, hogy mi a véleménye a harisnyatartókról, nem hinném, hogy tisztában lenne vele, miről is kéne véleménye legyen. És hiába mondom azt, hogy tipikus fiú, mikor egyre több pasi jelenik meg a divatbemutatókon, és egyre többen terveznek női kollekciót férfiak. De valahogy ő nem ilyen típusnak tűnt. El tudom képzelni, meg van az ő kis rutinos magánélete, és köszöni szépen jól érzi magát benne, nincs szüksége az égvilágon semmi változásra, újításra…tipikus zenész.

Nem kívánom kommentálni a kérdését, mert minek cáfolni, ha azt kérdezi, hogy “nemde?”. Nem is igazán figyeltem az eszmefuttatására, többek közt mert nem tudtam követni, és részben mert valamiért fontosabbnak tűnik, hogy a papírkupacra koncentráljak. Nem szeretném, hogy bekövetkezzen az, ami bekövetkezne, ha még egy adag rajzlapot a kupac tetejére tenne…A halk sikítás után, amiről az elején nem voltam meggyőződve, hogy tőle származik, én vagyok az, aki kis híján szívanfarktust kap. Alig bírva tartani az egyensúlyt, jobbnak látom nekidőlni a szekrénynek, minthogy a hatalmas kupac ismét a földere kerüljön. A papírok, bár elég gyűrötten és összevissza, de visszakerülnek a szekrénybe, én meg két kézzel tartom, hogy ne csússzanak ki. Eközben meg fölöttébb érdekel, hogy minek volt tulajdonítható a sikítás…
A kezében egy A5-ös méretű papírt tart, ellenben nem látom, hogy mit ábrázol. Valami igencsak megfoghatta, és el nem tudom képzelni, hogy melyik fűző vagy kalap…Miután a rajzkupacot kicsit rendbeszedem és megbizonyosodok róla, hogy csökkent az esélye annak, hogy újra kiessenek, melléje lépek.

Nevetés, aztán halálkomoly arc és döbbenet. Igen, ez a rajz az első azok közül, amit itt, New Yorkban készítettem. És meg kell hagyni, annak ellenére, hogy nagyon nem az én stílusom (már öltözködésileg ), egyik kedvencem. Nem emlékszem már, honnan jött az ihlet, valószínűleg valamelyik parkban rajzolhattam. De az tiszta, hogy mind az én agyszüleményem, soha nem másolok egy az egyben…Az arckifejezése, és amilyen áhitattal nézi a rajzot, mindent elárul…de nem megy az ám olyan könnyen. Ráadásul szabásminta?*
- Szeretnél valamit?*Szegezem neki a kérdést, tisztában lévén a válasszal.*