You can't have everything...where would you put it?[Jackie]

* Hosszú vasárnap délelőttök, szivarfüst, szmog, tömeg...bármennyire is próbálok ellenük küzdeni, lassan az életem részeivé válnak. Gyakran érzem úgy, hogy kiszaladnék a világból, a legtávolabbi lakatlan szigetre, egy rajztömbbel és néhány rúd szénnel. Minden reggel eldöntöm magamban, hogy valamit másképp fogok tenni, aztán mindig veszek egy mély levegőt, és csinálok tovább mindent, a maga egyszerű monotonitásában.

Ilyenkor, ha szabadulásra vágyom, elég, ha előveszek egy papírt. Perceken belül egy új világot teremtek, aminek csak én vagyok a része és a ceruzavonások, a radírgumi meg a satírozás. Mindent összevetve eddig sok száz füzet telt meg a terveimmel, krokikkal, és még több összegyűrt, széttépett papírfecni a nem sikerült rajzokkal. És valahol ez is a monotonitás részét képezni, mert minden nap ezt teszem és- valamiért soha nem tudom megunni. Soha életemben nem húztam még két egyforma vonalat, soha nem gondolotam kétszer ugyanarra a szabású ruhára vagy ugyanarra az árnyalatra. És ez az, amiért a rajzolást nem lehet megunni.

Délelőtt, míg egyedül voltam a hatalmas házban, megnéztem egy filmet, aminek a tokja ott volt az asztalon, így nem volt nehéz választanom. Valami unalmas kis romantikus vígjáték volt, a megszokott forgatókönyv szerint, az első tíz percben megismerjük a szőke hajú, okos és szép lányt meg a fekete hajú, jóképű srácot, aztán belekavar egy másik lány, aki kiszemelte magának a közönséges nevű fiút, majd a végén, hogy, hogy nem, happy end, a főszereplők összejönnek és vége egy újabb csajos vígjátéknak. Nem tudtam, mit kezdeni az egész filmmel, nem is figyeltem a részletekre, talán még afőszereplő nevét sem jegyeztem meg. Valamivel el kell ütni az időt...Mrs. Lacrosse-nak ma egész nap programja van, ki sem látszik a parti-meghívásokból, az interjúkból. A lelkemre kötötte, hogy "tegyek belátásom szerint". Talán egyszer meg fogja bánni, hogy ennyire szabad kezet ad bizonyos dolgokban...

Kordadélután indultam el "otthonról", és utam egyenesen a Moliére-hez vezetett. Jó párszor jártam már errefelé és meg kell hagyni, igen hangulatos kis lokál. Sötétszürke sálban és fekete kalapban a megszokott stílusomat viseltem, így nem igazán tűntem ki a tömegből. A Moliére-ben egy rumos teát rendeltem, szintén szokás szerint, majd leültem a megszokott puffra, az ablak mellé. Elővettem egy tiszta rajzlapot és egy darab szenet, majd a körülöttem levő emberek ruházatát vizsgálgatva fogtam neki egy újabb rajznak.*

That's not your cup of tea...

* Hihetetlen, hogy mekkora mértékben tudjá befolyásolni a mai tinik divatját a sztárok sokszor megdöbbentően ízléstelen stílusa. Nem számít, hogy talál-e, lényeg, hogy olyan színű és mintájú harisnyád legyen, mint Rihannának. Esetleg hülyét csinálsz magadból, és pizsamában járkálsz az úton, közben meg értetlenül pislogsz, hogy ezt miért nem úgy reagálják le az emberek, mint ahogyan azt Pink esetében tették. New York színes, csillog, villog- efelől soha nem is volt kétségem. A fiatalok körében a egy egyszerű farmer, tangapapucs és feliratos póló- nincs is, amiért többet elvárni egy hétköznapi viselettől. De ha ezt vesszük alapul, akkor én a fekete harisnyával, szürke ruhával és kalappal cseppet sem vagyok közönséges.

Eredetileg azért ültem be a Moliére-be, mert köztudott, hogy ide a Dorian-es diákok járnak, és ők "művészlelkek". Hát gondoltam, majd papírra vetem a művészlelkek stílusát. De mi fogadott itt? Farmer, feliratos pólók. Jobb esetben egy kendő, vagy farmer mellény. Már ekkor tudtam, hogy nem ez lesz az a hely, ahonnan inspirálódni fogok, bár maga a lokál nagyon hangulatosnak tűnt a halk zenével, a mélykék puffokkal és az átható fahéjillattal. Csak néhány krokit rajzoltam, mivel nem igazán tudtam ihletet meríteni, nem volt amiből. Persze könnyű volt továbbgondolni egy hétköznapi farmernadrág életét, csak egy kis fantázia kell hozzá, és máris kész egy irányzat. A fél rúd szén, a mit a feneketlen táskámban találtam már fogyóban volt, akárcsak a teám. Végiglegeltettem a szemem a kis kávézó minden sarkán, majd az ajtónál ragadtam le.

Egy magas, sötét hajú lány lépett be a füstös helyiségbe. Ez nem lett volna feltűnő, normális körülmények közt, mivel több százan jártak ma este a Moliére-ben. A lány erősen vol sminkelve és különösképp ziláltnak tűnt. Határozottan nyomta le a kilicset, majd útja egyenesen a pulthoz vezetett, mintha a főnökkel óhajtott volna beszélni. Tudom, nem illik csak úgy bámulni valakit, de feltehetőleg nem sokan láttak engem, mivel egy sarok közelében ültem, csak egy lávalámpa megvilágításában. A lánynak érdekes, különleges arca volt, nem tűnt többnek tizennyolcnál. Azt hiszem, ami végülis megfogott benne, az a ruhája volt. Az én szemem valamiért egyből arra fókuszál, ez alapján ítéli meg az embert. Tudom, igen, a könyv és a borítója...de itt talán többről van annál szó. A fekete szemceruza igencsak nagy hatást tett a lány arcára, míg fekete bőrdzsekije- annyira más volt. Az övtáska szintén hasonló "másságról" tanúskodott, és ez volt az, amit megpróbáltam megfogni. A hétköznapihoz viszonyítva a mást. Második rajzlapomon ekkor már kész volt egy alak, dzsekiben és farmerben. A dzsekin volt igazából a lényeg, de nem igazán sikerült visszaadni azt a hatást, amit az a lányon keltett.

Mikor egy pillanatra felemeltem a fejem, a lány már nem volt sehol. Ismét körbejártattam a szemem a kávézó minden zugán, és a pult mellett láttam felbukkani. A tömény füsttől először nem a bőrdzsekis lánynak tűnt, mert a személyzet ruhája volt rajta: egy sima ing és farmer. Ennyit a dzsekikről és a rajzaimról...A lány még mindig kissé izgatottnak tűnt, majd felém indult. Könnyen levontam a következtetést, hogy milyen szándék vezérelte ide, szemem önkéntelenül is az üres teásbögrére csúszott. Néhány vonással befejeztem a dzsekit a papíromon, majd a "pincérnőre" emeltem a szemeim, aki kérdő szemekkel várt.

Igazából nem is tudtam, hogy akarok-e rendelni még egy bögrével. Furcsa volt, ahogyan a már tíz perce "kiszemelt" lány most itt van, de a dzsekije nélkül. Elég hülyén hangzott volna, ha megkérem, nem venné-e fel a dzsekit, csak egy rajz erejéig. Mosolygott, nem kérdezett semmit. Én meg nem is akartam válaszolni...*

* Egy teljesen normális, hétköznapi eset, megtörténik bármelyik kávézóban, kocsmában: a pincérnő felveszi a rendelést, majd tíz, jobb esetben öt, vagy még kevesebb perc alatt a bögre tea már a te asztalodon gőzölög tovább. Nem kételkedem a dolog második felében, hiszen több, mint valószínű, hogy pincérnő lévén, nem fogja elfelejteni a teámat. Ellenben maga a tény, hogy " pincérnő"- na ez sántít. Nem a kiszolgálással van probléma, sem azzal, hogy egy velem körülbelül egykorú lány fog kiszolgálni. Maga az, ahogyan kérdezte, hogy szeretnék-e még egy teát. Mintha éppen egyik barátnőmnél lennék, és megkérdezné, hogy még kérek-e egy pohárral...A másik dolog, ami nagyon világosan utalt arra, hogy nem különösebben gyakorlott a szakmában, az a viselkedésmódja. Egy átlagos pincérnő kifejezéstelen arccal odacsoszog az asztalodhoz, majd unott hangon megkérdezi, hogy mit szeretnél rendelni. Idegesen sóhajtozik, ha még nem választottál, majd feljegyezve az elhangzott rendelést, visszacsoszog a pulthoz. Ha minden pincérnő olyan lenne, mint ez a " bőrdzsekis" lány...talán a közvetlensége volt az, ami mosolyt csalt a számra.

Határozatlannak tűnt, talán kicsit zavarban volt, a kérdése meg nem is a rendelésre irányult. De nem lehetett rá haragudni...sőt, különösen elgondolkodtató, hogy miért nem ilyen közvetlenek más pincérek, még akkor is, ha ez a közvetlenség ebben az esteben a zavar miatt van. Talán valami rokona a főnöknek, vagy csak nyári munkára jött ide dolgozni a napokban...sőt, ha nem lettem volna szemtanúja néhány perce annak, ahogyan megérkezett, és nem sejteném, hogy ez a hely teljesen új neki, azt is megkockáztatnám, hogy nem is járt még ezen a környéken, csak betévedt ebbe a kávézóba, mint már sokadik kiszemelt munkalehetőség forrásába, és- szerencséje volt. Az is meglehet, hoyg új New Yorkban...a suliban nem láttam még, az biztos. És a környéken sem, hiszen itt töltöm délutánjaim nagy részét, mikor nem Mrs. Lacrosse-al veszek részt valami felhőtlenül izgalmas vacsorán...

Meg kell hagyni, az én esetem kicsit más volt, mikor New Yorkba érkeztem...már azt az oldalát tekintve, hogy nem pénzkeresési lehetőség után néztem. De ennek ellenére is fenekestül felfordult az életem és még mindig, majd' két év után is érzem, hogy idegen mindez számomra. Talán segítségre szorul a lány. Talán valóban számára is idegen a környezet...ha megkérdezném, azt túlságosan is személyeskedésnek tartaná.

Az az igazság, hogy ha belegondolok, nem is értem, miért rendeltem még egy bögre teát. Mennem kéne már, hiszen a rajzolás nem mindig ér fel egy jó társasággal. A rajzolást viszont már befejeztem, hacsak újra nem veszi fel a lány a dzsekijét- aminek nem adok sok esélyt. Nem volt már, ahogyan visszautasítsam, és nem is akartam bekeverni a munkájába. Perceken belül ott gőzölgött a fahéjas-almás tea a kis üvegasztalon, a lány pedig várt. Nem igazán értettem, miért kér bocsánatot...*
- Áh, semmi baj. Amúgyis már befejeztem az "alkotómunkát". *Mosolyogva idézem szavait.*
- Tudom, hogy nem szabadna ilyet kérdeznem, de nem kérsz egy teát? Vagyis...ezt nyugodtan megihatod. Vagy meghívlak, ha gondolod...* Nem hinném, hogy igenlő választ fogok kapni, biztosan öt perc múlva majd idegesen keresik, amiért munkaidőben mást csinál. De úgy látom, ráférne egy jó kis beszélgetés, ha egyelőre idegenek is vagyunk egymásnak.*

*A füstös kis helyiség egyre zsúfoltabb lesz, az üvegajtó fölé szerelt kis csengő egyre nagyobb gyakorisággal csörren meg, miután egy-egy új vagy távozó vendég nyitja ki az ajtót. Szokásos hétköznap este, a művészetis diákok itt kiadnak magukból mindent- no nem a szó szoros értelmében, de ennek a helynek megvan az a varázsa, ami segít feloldani a nap folyamán felgyűlt feszültséget. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy holnap reggel kipihenve lépjek az utcára, fél nyolckor, de az utóbbi időben este tizenegy az legkorábbi időpont, mikor valahogy bedőlök az ajtón. Viszont mikor már becsuktam az ajtót magam mögött, csak egy zuhany meg az ágy vár rám...

Mrs. Lacrosse-t különösebben nem foglalkoztatja, hogy napközben merre járok, az meg még annyira sem, hogy mikor érek haza. Mert történetesen vagy már húzza a csendest (ami igen ritkán fordul elő), vagy egy partin, estélyen van, aztán valamikor hajnalosan egy taxiból kiszállva érkezik meg, nem emberi állapotban. Pedig ötven és egynéhány éves, és szerinte előtte az egész élet...az nem mellékes, hogy úgy tartják számon, mint egy divatgurut, akinek nem árt megfogadni a tanácsát, mert már „vén róka”. Meg kell hagyni, simán letagadhatna pár évet...

Karórámra pillantva, nem különösebb döbbenettel veszem észre, hogy tíz óra már jóval elmúlt, és amíg valahogy hazakeveredek, az beletelik egy jó félórába-természetesen valami járművel. Gyalog elindulni meg sem fordul a fejemben, mióta egyik első New York-i napomon elindultam egyedül a Central Park felé...azt a környéket azóta is kerülöm, mellesleg, teljesen ellenkező irányba mentem, és semmi esélyem nem volt, hogy egyáltalán a közelébe is kerüljek a parknak. Elég volt tehát számomra, ha megtanultam a villamosok számát meg néhány taxi-számot, az egyelőre elég lesz. Egyelőre- nem vagyok meggyőződve, hogy valaha is többet szeretnék New York-tól.

A lánytól nem vártam igenlő választ, és nem is kaptam. Meg tudom érteni, és távol álljon tőlem, hogy megkeserítsem az első napját pincérként. Csak volt valami, bent, ami arra késztetett, hogy ezt tovább kell vinni. Intek, hogy a teát hagyja csak, majd miután visszahívják a pulthoz, az a gyanú fog el, hogy a japán kis pultos lánynak valamiért folyton a „pincérnőmön” volt a szeme, és alig várta a pillanatot, mikor szólhat a főnöknek, amiért az új munkaerő nem tűnik ígéretesnek. Szerencsére szólni nem szólt semmit, de az a flegma kép az arcára volt írva...A lány valóban siet vissza, csak a következő rendelést viszie ki egy közeli asztalhoz, úgy intézve, hogy közben útbaejtse az én asztalomat is. Törés...nem tudom, van-e egyáltalán ami megtörjön. De az tény, hogy kéne folytatni azt, amit még el sem kezdtünk...*

- Nem, dehogy. Töltsd csak nyugodtan ki a munkaidőt, fontos az első benyomás...*Egy mosollyal szakítot félbe a mondatot, majd a pult felé pillantva újra a japán pincérlányon akad meg a szemem.*
- Szerintem jobb lesz, ha most méssz, még mielőtt...*A pult felé bökök a fejemmel.* Egy óra múlva itt, a Moliére előtt.
*A már második üres teásbögrét az asztalon hagyom, majd egy halk csilingelést követően kiérek a friss levegőre, ami tulajdonképpen csak szmog, de a benti füstöt levegőhöz képest megváltás. Egy óra, azalatt belefér egy vásárlás...*