Nobody knows, nobody knows but me, that sometimes i'm weak. [Emma]

Sietősre vettem a lépteimet, bár nem tudom miért, nem késtem el, még bő fél órám volt órakezdésig. De valahogy nem tudtam a megszokott, lassú tempómban menni. Ráadásul így legalább az összes ember a suliban hallhatta merre megyek, annyira kopogott a magas sarkúm a padlón. A lépcsőn siettem felfelé, amikor megszólalt a telefonom. A Louis Vuitton-ból kerestek, hogy megérkezett a táska, amit Franciaországból hozattak nekem. Ettől sokkal vidámabban telt a reggelem.
Ahogy a terem felé mentem találkoztam pár ismerős csajszival, akikkel leálltam beszélgetni, de mivel nincsen pasim, nem tudtam a témájukhoz szólni. Azért egy kicsit maradtam még, hallgattam kinek, milyen tapasztalatai vannak, de egy idő után meguntam, ezért kedvesen, mosolyogva elköszöntem tőlük és folytattam tovább az utamat.
Aztán ahogy egyre közeledtem a terem felé, hallottam, hogy valaki nagyon mérgelődik valahol. Akaratlanul is a hang irányába fordultam, és arra mentem tovább. Igaz ez teljesen ellentétes irányban volt, mint az úti célom, de mivel még úgy sem csengettek be, megengedtem magamnak egy kis kitérőt. Amint befordultam a teljesen kihalt folyosóra megpillantottam egy srácot, aki a földön térdelt és a lapjait szedegette össze. Odasiettem hozzá, leguggoltam mellé és szívélyesen segítettem neki összegyűjteni a papírokat. Volt vagy legalább 50 nála, ebből gondoltam, hogy új lehet a suliban. Ezen kívül még sohasem láttam őt, ezelőtt. Amikor összeszedtük az összes kitöltendő okmányt, felálltunk a földről és kedvesen mosolyogtunk egymásra. Általában barátkozó típus vagyok, de most túlságosan máshol járt az eszem, ahhoz, hogy tudjak mondani valami normális mondatot. Amilyen hangulatban eljöttem otthonról, még szerencse, hogy nem rugdostam még jobban szanaszét a papírjait. Emiatt biztosan megutáltam volna magam. Szerencsére Louis Vuitton jobb kedvre derített. Végre eszembe jutott, hogy egy bemutatkozás talán nem ártana… Így odanyújtottam neki a kezemet.

- Szia, Emma Callahan vagyok. Te biztos új vagy még itt. Mármint a papírok… Jó sokat kell kitölteni, igaz? – Ismerős volt a helyzet. Annak idején majdnem megőrültem a sok kitölteni valótól, ráadásul senki sem tudott róla, hogy a Dorianbe jelentkeztem. Jesse győzte meg anyáékat is arról, hogy engedjék meg, hogy ide járjak.
- New Yorkban is új vagy? Vagy már régóta itt élsz? – Kíváncsiskodtam tovább, tudni akartam mindent az új srácról, ha esetleg Sel-nek szüksége lenne pár infóra. És ahogy őt ismerem, következő szünetben biztos, hogy körülöttem fog ugrálni a legfrissebb pasipletykákkal.
- Hova kell menned? Eltalálsz oda vagy segítsek? – Ajánlottam fel a segítségemet, ugyanis szerettem az újaknak megmutatni a sulit. Végigvezetni őket a folyosókon, beavatni a klikkek rejtelmeibe, nagyon imádtam ezt a „munkát”.
- Amúgy milyen szakra jársz? Hányadikas vagy? – Kérdezgettem tovább, és reméltem, hogy nem hagy ott egy árva szó nélkül, hanem válaszol a kérdéseimre és jobban megismerhetem. Alapvetően szerettem új embereket megismerni, majdnem minden héten szereztem legalább 4-5 új ismerőst. Jó volt ilyen népszerűnek lenni, bár hiányoztak az életemből az igaz barátok. Sel-lel például nagyon jóban vagyunk, de sokszor vannak nézeteltéréseink, mert nem ugyanazokért a dolgokért vagyunk oda. Jesse pedig olyan, mintha az őrangyalom lenne. Benne teljesen megbízhatok, bármit elmondhatok neki, ő a legjobb testvér a világon. És persze mindig szemmel tart, bár azt hiszi, hogy nem tudok róla… Gondolataimat visszatereltem a kedves idegen felé és vártam a válaszait.

Még sosem találkoztam olyan lánnyal, aki ennyire fesztelenül viselkedett volna velem szemben. Kicsit furán éreztem magam, elvégre… az a sok kérdés, az a sok válasz, segítőkészen mosolygott, kedvesen szólt hozzám, ami tulajdonképpen jól esett, de nem szoktam hozzá. Bekerültem egy olyan helyre, ahol senkit sem ismertem, és igazából nem is akartam megismerni, mégis, valahol legbelül egy részen azt parancsolta tegyem meg, mert gyűlöltem egyedül élni, barátok nélkül.

Akármennyire furán hangzik, elveszíteni Joyce-t olyan volt, mint valaki a tüdőmbe szúrt volna egy hegyes kést, és lassan, de biztosan elszállt volna belőlem az élet. Vettem egy mély levegőt, összeszedtem minden épp gondolatomat. Elkeseredetten pillantottam a hatalmas papírkupacra, minden egyes darab rám várt, vagyis inkább ránk, hiszen Emma megígérte, hogy segíteni fog nekem, amit én maradéktalanul el is hittem.
– Igen, fotógráfia… – suttogtam, de nem igazán hagyott szóhoz jutni, máris ecsetelte mennyire szeret fotózni, milyen jó megörökíteni egy pillanatot.

Nekem aztán nem kellett volna magyaráznia, persze jól esett, hogy valaki szintén tud rajongani ilyesmiért, éppen ezért csak óvatosan elmosolyodtam. Kicsit talán hiperaktívan viselkedett, ez meg még jobban mulattatott. Kedves lánynak találtam, olyannak, aki mindenképpen részese lesz az életemnek, mert felejthetetlen.
- Színművészet? Oh, az igen… akkor gondolom megjátszod mennyire érdekellek – nyelvet öltöttem rá, és pajkosan mosolyogtam, remélem nem veszi komolyan, szerettem viccelődni. - Pedig éppen reménykedni kezdtem, hogy te valóban ilyen segítőkész vagy – pimasz vigyorral az arcomon leültem. Emma szinte azonnal mellém telepedett, és már nyúlt is táskájához, hogy előszedjen tollakat.

Ajánlatának nem tudtam ellenállni, ezért a zsebemhez nyúltam, és kiszedtem belőle minden egyes iratot, amit találtam. Ezeket egyenesen Emma kezébe nyomtam, biztató mosollyal kísérve. Ha nagyon akarta, akkor most megkapja, legalább egy maroknyi kis kártyácska feszített ujjai között.
– Nem tudod még mire vállalkoztál – elvettem az ikszelgetős lapok egyikét, alá tettem még néhány lapot, nehogy átlyukassza a toll, és el is kezdtem feladatomat. Nagyon idióta kérdések sorakoztak fel, azt se tudtam pontosan melyikre mit ikszeljek, elvégre… tényleg, olyan hülyeségek, minthogy 1 km-es körzetben lakom-e, meg hasonlóak.
Ha leírom a címemet, akkor már nem mindegy? Vagy nem veszik elő a térképet?

Végül feltette azt a kérdést, amitől automatikusan összerezzentem, és nem is nagyon mertem rá nézni. Miért jöttem el Torontóból? Most mondjam meg, hogy majdnem megöltem egy fiút? Hogy kómába kényszeríttettem, mert drogoztam azon az estén, én vezettem, ráadásul nem erőlködtem, hogy kösse be magát? Így mégsem indíthat az ember…
– Öhm… Torontóból jöttem, mert… szóval, mindig is fotós akartam lenni, és ez a suli nagyon jó, úgy hallottuk, anyuék simán elfogadták a döntésemet, így felültem az első gépre, és jöttem is – hazudtam szemrebbenés nélkül. [b] – Te mindig itt éltél? Család… szülők, tesók, mindenki itt van?

Ahogyan visszavágott, minden szégyenérzet nélkül, már tudtam mennyire jóban leszünk. Csak remélni mertem, hogy később is összefutunk párszor, hiszen gyerekes viselkedésével egy az egyben felidézte bennem miért rohantam el messzire, de közben azt is észrevettem, hogy akármennyire is menekültem az elől, aki voltam, sokkal inkább megtaláltan Önmagamat… Nevetséges, igaz? Egyszerre éreztem magam nagyon nehéznek, és könnyűnek is.
Emma túl kedves volt velem, akárcsak Joyce, ez pedig kihozta belőlem a legjobbat, s legrosszabbat egyaránt. Első pillantásban levetkőztettem volna, a másodikban elképzeltem, hogy nevetgélünk valami eszméletlenül nagy parkban, és közben pop corn-nal dobálunk mindenkit. Éreztem, hogy problémák lesznek, ha ez így megy tovább. Beszélnem kell Georgie-val, minél hamarabb.
- Az életben mindenki megjátssza magát – vállat vontam, majd magam elé húztam egy újabb lapot, hogy megint értékes információkkal gazdagíthassam a Dorian igazgatóságát. – Aki azt mondja egyáltalán nem, az hazudik… Legalábbis, szerintem – kiosztottam pár ikszet a megfelelő helyre, majd oldalvást Emmára pillantottam.

Féltem, hogy ezzel azt gondolja, én csak róla beszélek, minden csakis rá vonatkozik, pedig tényleg általánosságban mondtam.
– Jólesik, hogy ennyire segítőkész vagy – kacsintottam egyet, majd visszafordultam a fehér lapok sokaságához. Nem akartam többet ránézni, úgy éreztem a tekintete egyben röntgensugár is, és bár, nagyon szerettem volna valakivel őszinte lenni, az biztos nem az első találkozásnál fog megesni.
Toronto került szóba, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy arcvonásaimat normálissá rendezzem, azt hiszem, valamennyire csak sikerrel jártam, mert még magam is elhittem, hogy minden rendben van. Toronto csak egy város, én meg csak egy diák vagyok New Yorkban, és egy kedves lány azt kéri, hogy egyszer vezessem körbe, ez mind normális, nincs benne semmi feszültség, hiszen soha többé nem megyek oda vissza.
- Persze, szívesen megmutatom, Sanders szemmel az egész város más, higgy nekem! Eléggé… sokan ismernek ott – nem tudtam eldönteni, hogy ezzel most jót, vagy rosszat mondtam. Vajon bizonytalanná válik, vagy hitetlenkedni fog, hogy egy ilyen átlagos pasinak ezernyi ismerőse lenne? – Jó ez a New York, csak kicsit fura megszokni – ismételten vállat vontam, mégis mit kellett volna csinálnom? Utáltam, és imádtam New Yorkot.

Figyelmesen hallgattam mondanivalóját, és úgy éreztem ez a csaj igazán belevaló, és jófej… Mondjuk, nagyon hasonlított az én kis Emmámra, akit utoljára négy éve láttam. Na meg aztán… Jesse… olyan ismerős.
Callahan…
- Úristen – suttogtam. - Callahan vagy, igaz? Callahan, és a bátyád… basszus, Jesse? Nem emlékszel rám??? – kikerekedett szemekkel bámultam rá. - Dominic… Domie… gördeszka, hosszabb haj, a húgom Angie, utoljára két éves volt, amikor láttad.
Nem hittem el, hogy ilyen véletlenek márpedig léteznek… de hogy pont a rokonomba botlok???

- Na jó, egy kicsit talán mégis megjátszom magam. De csak azért, mert így el tudom rejteni a hibáimat. Ez olyan nagy baj? Senki sem tökéletes, én viszont szeretek annak tűnni. – vágtam vissza a feltételezésére, miszerint mindenki megjátssza magát. Igazság szerint egyet értettem vele, de mivel az emberek sem egyformák, ezért a megjátszások mértéke sem. Vannak olyanok, akik teljesen másként adják elő saját magukat, vannak olyanok, akik viszont csak a hibáikon szeretnének szépíteni. Én is ilyen vagyok. Tudom, hogy nincsenek tökéletes emberek, de én szeretek annak látszani. Jó érzés az, amikor hallom, hogy összesúgnak a hátam mögött: nézzétek, ő tökéletes. Ez azt jelenti, hogy sikerül csak a szépet és jót mutatnom magamból, és ennek nagyon örülök. Azok előtt meg, akik igazán fontosak a számomra, úgysem játszom meg magam, plusz ők már amúgy is ismernek egy jó ideje.

- Akkor úgy tűnik, jó embert fogtam ki arra, hogy megmutassa nekem Torontót. Ha már majdnem az egész város ismer téged… - mosolyogva céloztam a torontói hírnevére. Közben pedig, ahogy őt figyeltem, olyan ismerősnek tűnt. Mintha már találkoztam volna vele, de nem tudtam igazából beazonosítani. És nem tévedtem, tényleg ismertem.

Erre akkor jöttem rá, amikor kikerekedett szemekkel próbálta elmagyarázni, hogy ki is ő valójában. Ezt nem hiszem el! Az unokatestvérem! Hogy lehetek ennyire vak, hogy nem ismertem fel? Hát mentem, megőrülök a gyenge képességeimtől! Ráadásul még be is mutatkozott, és akkor sem esett le. Dominic Sanders. Hát persze…
Örömömben és meglepettségemben sikítottam egyet és a nyakába borultam.
- Dehogynem emlékszem rád! Dominic!! Úristen, már vagy 4-5 éve nem láttalak. És ennyire megváltoztál! Miért vágattad le a hajad, hol van a gördeszkád? – hirtelen rázúdítottam a kérdéseimet, és egy kicsit távolabb csusszantam tőle, hogy tudjak is rá figyelni. Bár lehet az előbbi sikongatásaimmal egy kicsit megsüketítettem, de nagyon örültem neki, ezért nem tudtam visszafogni magam.

- Annyira hiányoztál! Hogy vannak a többiek? Hogy kerültél New Yorkba? – annyira izgatott voltam, hogy újra láthatom, hogy már nem is figyeltem arra, melyik kérdést tettem már fel neki ezelőtt. De nem is érdekelt, hogy esetleg többször kérdezek meg tőle valamit. Minden érdekelt, mindenre kíváncsi voltam.
- Mi történt veled azóta, hogy nem láttalak? Mesélj… - így talán könnyebb lesz, nem kell több kérdést feltennem, szépen elmesél mindent, amiről úgy érzi, hogy fontos és meg szeretné osztani velem. Aztán beugrott Jesse, így megint megszólaltam.

- Jesse… Tényleg, találkoztál már vele? Tudja, hogy itt vagy? – kétségbeesve kérdeztem tőle, mintha csak pár percig maradhatna… Vettem egy mély levegőt és lenyugtattam magam. Minden rendben, van még időnk bőven, csak ehhez az kell, hogy lecsillapodjunk. Vagyis, hogy én lecsillapodjak.

- Oké, bocsi, hogy így letámadtalak ennyi kérdéssel, de… nagyon örülök annak, hogy itt vagy! Olyan jó újra látni! Ha bármire szükséged lenne, csak szólj, itt a telefonszámom. – nyújtottam felé egy kis cetlit, amire gyorsan ráírtam a számomat. – Mondd csak Dom… Hol laksz? Kivel? Ugye nem egyedül? New York veszélyes hely, nagyon vigyázz magadra! – rögtön előtört belőlem a védelmező testvér, bár belegondolva ez egy kicsit vicces. Én alacsonyabb is vagyok, mint Dom, ráadásul lány vagyok, én kevésbé tudnám megvédeni magam, mégis, ő még új New Yorkban, én pedig itt nőttem fel; ezért féltem annyira. Nekem volt időm hozzászokni az itteni élethez, a pörgéshez, magához New Yorkhoz. Azt szeretném, ha jól érezné magát itt, és sokáig maradna. Annyi mindent kellene bepótolnunk. De inkább témát váltok, mielőtt még sikerülne elijesztenem.
- Mi újság Angievel? Olyan régen láttam. Hogy néz ki? Milyen ember lett? Mesélj róla is egy kicsit. – kérleltem tovább, majd ha már úgyis lányoknál tartunk, elengedhetetlen, hogy a nőügyeiről érdeklődjek. – Amúgy Dom, van barátnőd? Milyen lányok jönnek be neked? Ha nincsen, akkor lehet, be tudnálak mutatni valakinek, persze csak ha szeretnéd… Nyugi, nem fogok kerítőnősdiset játszani. Komolyan, esküszöm; az nem az én műfajom. – tettem hozzá nevetve, mivel tényleg csak akkor segítek neki ezen a téren, ha szeretné. Mindenesetre szép kis nap elé nézek, most, hogy itt van Dominic. Minél előbb össze kell futnunk Jesse-szel…