Nobody knows, nobody knows but me, that sometimes i'm weak. [Emma]

Posts : 48 Join date : 2009. Oct. 05.

Kicsit meglepődtem, amikor kezembe nyomta valaki azt a rengeteg adatlapot, amivel meg kellett volna küzdenem másnap délután ötig. Mindent kitölteni ilyen rövid idő alatt?! Elképzelhetetlennek tartottam. Először is, majdnem több mint a fele különböző hivatalos adatok beírását kérte, kártyaszámok, telefonszámok, számlaszámok, számok, számok, és csak számok!
Kissé úgy éreztem magam, mint Alice Csoda országban, de azért tegyük hozzá, hogy egyetlen gnómot, meg fura fazont nem láttam még, sőt, senkit sem láttam még, csak azt a nőt, aki olyan szépen mosolygott rám, és tömte, tömte, csak tömte a papírokat egyenesen megilletődött karjaim közé. Majdnem le is ejtettem őket, olyan gyorsan hadart, és pakolt, mindezt megspékelte egy kis flörtöléssel is, amitől meg aztán tényleg elborult az agyam.
Miért…? De most komolyan, miért? Miért nem Angelina Jolie kezd ki velem, miért egy 45 éves néni, akinek fogalma sincs mennyire meg tudnál alázni egy sétapálca, bilincs és neccharisnya segítségével?

Bizonytalanul indultam el szépséges iskolám kijárata felé. Na igen, körülbelül annyira örültem New Yorknak, mint majom a farkának, na jó, annyira sem… A helyzet az, hogy már régen megbántam döntésemet, körülbelül egy hetet töltöttem New Yorkban, Manhattan tele van újgazdagokkal, meg nagyképű luxus csajokkal, mindemellett kifogtam magam mellé, a másik lakásba egy olyan házsártos öregasszonyt…! Oké, tök gazdag, rendesen fizet állítólag, sosem maradt el, a férje pár éve költözött a másvilágra, viszont ezek miért jogosítják fel arra, hogy piszkáljon engem, valahányszor meglát? Halálmadárnak hív, meg motoros lázadó jampecnek, pedig ezek közül egyik sem igaz rám.
Talán az első…Halálmadár igenis lehetek bizonyos vonatkoztatásokban. George meghalt, ami tulajdonképpen az én hibám, elvégre én ültem a volánnál, és tapostam a gázra, és hiába kértem, hogy kösse be magát, megelégedtem a nemleges válasszal, de igenis erőlködnöm kellett volna, hogy: Georgie, kösd-be-magad!

Nem tettem meg, sosem felejtem el milyen magabiztosan nézett rám, és mennyire boldog volt, hogy elvittem élete első bulijába, nem is sejtette, hogy ezzel együtt az utolsó is…
Oldalra döntöttem fejemet, teljesen egyedül voltam a folyosón, sehol senki, mintha csak mindenkit elnyelt volna a Föld, éppen miattam. Halálmadár száll végig, hurrá-hurrá, rettegjetek!
Megremegtek térdeim, mert akármennyire is szerettem volna, ha nem fájna ez a dolog, attól még fájt, méghozzá kegyetlenül. Georgie volt az élő bizonyítéka annak, mennyire nincs szükség rám itt, mindenhol csak bajt okozok, előbb-utóbb valaki innen is koporsóban köt ki, hiába tennék meg mindent, hiába kerülném őket. Ahová megyek, ott elpusztul valami, vagy valaki.

Egy pillanatra elvesztettem egyensúlyomat, de az az egyetlen pillanat bőven elég volt a papírlapoknak, hogy szanaszét repüljenek. Remek… végignéztem ahogyan egyenként, vagy éppen összetapadva, de kecsesen ringva közelítik meg a folyosó köveit, majd könnyedén, mint a tollpihék földet érnek. Minden eltörött bennem, lehajoltam, hogy összeszedjem őket, és közben valahonnan mélyről erőt is merítsek, mert ez már nevetséges… nem gyászolhatok örökké, nem hibáztathatom magam! Új életet akarok kezdeni, nem visszamenni a múltba, és kapaszkodni belé, amíg csak lehetséges!
Térdeim koccantak, egyenesen a padlón, sóhajtottam egyet.
- A francba, a francba, a francba! – fakadtam ki nem túl hangosan, de azért… aki nagyon szerette volna, az biztos meghallja. Há-há, úgyis egyedül voltam. – Nyugi, Dom… lesz ez még ennél rosszabb.

Posts : 25 Join date : 2009. Oct. 02. Age : 32

Sietősre vettem a lépteimet, bár nem tudom miért, nem késtem el, még bő fél órám volt órakezdésig. De valahogy nem tudtam a megszokott, lassú tempómban menni. Ráadásul így legalább az összes ember a suliban hallhatta merre megyek, annyira kopogott a magas sarkúm a padlón. A lépcsőn siettem felfelé, amikor megszólalt a telefonom. A Louis Vuitton-ból kerestek, hogy megérkezett a táska, amit Franciaországból hozattak nekem. Ettől sokkal vidámabban telt a reggelem.
Ahogy a terem felé mentem találkoztam pár ismerős csajszival, akikkel leálltam beszélgetni, de mivel nincsen pasim, nem tudtam a témájukhoz szólni. Azért egy kicsit maradtam még, hallgattam kinek, milyen tapasztalatai vannak, de egy idő után meguntam, ezért kedvesen, mosolyogva elköszöntem tőlük és folytattam tovább az utamat.
Aztán ahogy egyre közeledtem a terem felé, hallottam, hogy valaki nagyon mérgelődik valahol. Akaratlanul is a hang irányába fordultam, és arra mentem tovább. Igaz ez teljesen ellentétes irányban volt, mint az úti célom, de mivel még úgy sem csengettek be, megengedtem magamnak egy kis kitérőt. Amint befordultam a teljesen kihalt folyosóra megpillantottam egy srácot, aki a földön térdelt és a lapjait szedegette össze. Odasiettem hozzá, leguggoltam mellé és szívélyesen segítettem neki összegyűjteni a papírokat. Volt vagy legalább 50 nála, ebből gondoltam, hogy új lehet a suliban. Ezen kívül még sohasem láttam őt, ezelőtt. Amikor összeszedtük az összes kitöltendő okmányt, felálltunk a földről és kedvesen mosolyogtunk egymásra. Általában barátkozó típus vagyok, de most túlságosan máshol járt az eszem, ahhoz, hogy tudjak mondani valami normális mondatot. Amilyen hangulatban eljöttem otthonról, még szerencse, hogy nem rugdostam még jobban szanaszét a papírjait. Emiatt biztosan megutáltam volna magam. Szerencsére Louis Vuitton jobb kedvre derített. Végre eszembe jutott, hogy egy bemutatkozás talán nem ártana… Így odanyújtottam neki a kezemet.

- Szia, Emma Callahan vagyok. Te biztos új vagy még itt. Mármint a papírok… Jó sokat kell kitölteni, igaz? – Ismerős volt a helyzet. Annak idején majdnem megőrültem a sok kitölteni valótól, ráadásul senki sem tudott róla, hogy a Dorianbe jelentkeztem. Jesse győzte meg anyáékat is arról, hogy engedjék meg, hogy ide járjak.
- New Yorkban is új vagy? Vagy már régóta itt élsz? – Kíváncsiskodtam tovább, tudni akartam mindent az új srácról, ha esetleg Sel-nek szüksége lenne pár infóra. És ahogy őt ismerem, következő szünetben biztos, hogy körülöttem fog ugrálni a legfrissebb pasipletykákkal.
- Hova kell menned? Eltalálsz oda vagy segítsek? – Ajánlottam fel a segítségemet, ugyanis szerettem az újaknak megmutatni a sulit. Végigvezetni őket a folyosókon, beavatni a klikkek rejtelmeibe, nagyon imádtam ezt a „munkát”.
- Amúgy milyen szakra jársz? Hányadikas vagy? – Kérdezgettem tovább, és reméltem, hogy nem hagy ott egy árva szó nélkül, hanem válaszol a kérdéseimre és jobban megismerhetem. Alapvetően szerettem új embereket megismerni, majdnem minden héten szereztem legalább 4-5 új ismerőst. Jó volt ilyen népszerűnek lenni, bár hiányoztak az életemből az igaz barátok. Sel-lel például nagyon jóban vagyunk, de sokszor vannak nézeteltéréseink, mert nem ugyanazokért a dolgokért vagyunk oda. Jesse pedig olyan, mintha az őrangyalom lenne. Benne teljesen megbízhatok, bármit elmondhatok neki, ő a legjobb testvér a világon. És persze mindig szemmel tart, bár azt hiszi, hogy nem tudok róla… Gondolataimat visszatereltem a kedves idegen felé és vártam a válaszait.

Posts : 48 Join date : 2009. Oct. 05.

Abban a pillanatban nagyon erősen éreztem késztetést arra, hogy végleg felszívódjak. Úgy igazán, múlt nélkül, eltűnni egy süllyesztőben, ahonnan soha nem tudok majd kimászni, mert valahányszor rám tör a késztetés, egyenesen visszacsúszok a legmélyére, mert olyan sikamlós, és lehetetlen megkapaszkodni.
Rendben, őszintén… ezen gondolatok után vajon melyik lány szeretne kicsit jobban megismerni engem? Persze, amikor beszélgetek velük, akkor nem mondom el, hogy szerintem a semmi az igazából sikamlós, és visszajöhetnénk, ha mondjuk vissza akarnánk, meg hasonló, nem normális következtetéseim.

Vettem egy mély levegőt, elkezdtem összegyűjteni a papírokat, egyenként, közben magamban számoltam, körülbelül ezerig, mielőtt ordítottam volna. Ugyanis ordítani szerettem volna, amilyen hangosan csak lehet, úgysincs erre egyetlen ember sem, miért ne adhatnám ki magamból, ami belülről feszít?
Abban a pillanatban csak ennyire tudtam gondolni, vagy egy jó magas épületre, ahová könnyedén felkapaszkodok, párkányának szélére állva pedig beleüvöltöm a zajos New Yorkba mennyire gyűlölöm, hogy el kellett jönnöm. Paradoxon érzések kavarogtak bennem, képtelen voltam helyrepakolni akár egyiket is.

Hirtelen látószögembe furakodott egy nagyon vékony, tőlem barnább, női kéz, sietősen, segítőkészen kapkodta fel a papírlapokat. Felpillantottam, nem is sejtettem mennyire nem voltam magányos, Dorianban bármerre járhatnak emberek, ezt jobb, ha egy életre megjegyzem.
Nem szólaltam meg, csak sebesen kapkodtam a többi darabot, néha összeütköztek kezeink, zavartan pislogtam, míg végül fel nem szedtük az utolsót is, majd közvetlenül utána felegyenesedtünk mindketten. Karjaim között pihentek újfent az adatlapok, biztonságosan fogtam őket, nehogy újra leessenek. Végignéztem lopva a lányon, nagyon csinos volt, de rájöttem Dorianban még nem találkoztam csúnya lánnyal, habár csak messziről láttam néhányat, miközben ügyeimet intéztem, hogy hivatalosan is beiratkozhassak.

Kedvesen mosolygott, bemutatkozott, majd kérdések tömkelegét zúdította rám, melyekre első átgondolás után sem nagyon tudtam válaszolni. Meg kellett volna szoknom mennyire béna vagyok, ha váratlan helyzetek érnek. Alig egy perce még szívesen ordítottam volna fájdalmamban, a következő pillanatban pedig már szemben álltam egy kedves lánnyal, és kérdéseket kaptam, mert igenis érdekelte mit keresek ott, ki vagyok, és… és minden tulajdonképpen.
- Szia, Dominic Sanders vagyok, és teljesen úgy… tiszta, fehér lapok tömkelegével… – sóhajtottam egyet kissé lemondóan.
El sem képzeltem mennyi kellemetlen írós feladat hárul majd rám az iskola miatt. Teljességgel lelombozott, elvette a kedvemet, és még sorolhatnám.
- Ühüm, New Yorkban is új vagyok, nemrég költöztem be a lakásomba, és… most szokom a helyet, meg ilyesmik – újabb sóhaj. Annyira távolinak tűnt Torontó, hiányzott Georgie. - Öhm, a helyzet az, hogy most haza kellene mennem, mindezt kitölteni, de ha van kedved, és szívesen segítesz nekem… érted, nem akarok rád akaszkodni, de jól esne valami segítség. Nem fontos hozzánk menni, leülhetünk valamelyik kávézóban is… Csak legyen már vége – bocsánatkérően elmosolyodtam. - Egyébként fotógráfiára járok, vagyis csak fogok, ha végre átrágom magam ezeken – fintorodtam el, és felemeltem a papírkupacot.
Kedvesnek tartottam a lányt, de tényleg, csakhogy valamiért úgy éreztem nem egyszerűen ismerkedni akar, hanem egyenesen infókat csal ki belőlem.
- És te… milyen szakon vagy?

Posts : 25 Join date : 2009. Oct. 02. Age : 32

Az új fiút Dominicnak hívták és nemcsak a Dorianben volt új, hanem New Yorkban is. Szegényt eléggé megsajnáltam. Az ide jelentkező diákoknak rengeteg papírt kell kitölteniük, így nem csodálom, hogy már most elege van belőle. Segítséget kért tőlem én pedig nem tudtam nemet mondani… De sajnos fél órán belül tanórára kellene mennem. És ekkor jött az egyik osztálytársam, aki hatalmas vigyorral az arcán közölte, hogy elmarad az óra, mert a tanárnak valami nagyon fontos dolga akadt, így majd később pótoljuk be. Ez után, már ha akartam volna se tudtam volna nemet mondani. Aztán visszagondoltam a válaszára: fotográfiát tanul.

- Fotográfia szakon tanulsz? Az olyan jó! Én imádok fényképezni, megragadni egy pillanatot és megörökíteni a jövő számára… Annyira csodálatos. – Ahogy a fényképezésről beszéltem láttam, hogy elmosolyodott. Valószínű ő is így érez, ha nem meg jobban szeret fényképezni. Aztán áttért az én szakomra. Egy ilyen reakció után az ember azt a választ várná, hogy én is fotográfiára járok, de én nem, úgyhogy lehet, ezzel meglepetést okozok neki.

- Én színművészet szakra járok. – Kíváncsian figyeltem az arcát, hogy mi lesz a reakciója, de semmit sem tudtam kiolvasni belőle, ezért inkább visszakanyarodtam a segítségkéréséhez.

- Persze, szívesen segítek. Nekem mindegy hova megyünk… De ha nem szeretnél messzire menni, akkor leülhetünk itt a folyosón is arra a padra. – Mosolyogva az egyik félreeső, szabad padra mutattam. Láttam, mennyire tart ettől a sok kitöltendő valótól, ezért próbáltam megnyugtatni.

- Nyugi, meglátod, hamar túl leszünk rajta. Soknak tűnik, de igazából a kitölteni valók 80%-a olyan, mint egy tesztlap: csak ikszelgetni kell. – Ahogy ezt mondtam neki, elindultunk a pad felé, majd a következő pillanatban már helyet is foglaltunk egymás mellett. Szépen több csoportba válogattam a papírokat: voltak olyanok, amikre a személyes adatokat kellett írni, aztán az azonosító kártyákon szereplő számokat és végül a felsorolt elemek közül ki kellett választani a rád vonatkozót.

- Mit szólnál, ha én azokat tölteném ki, amikre csak rá kell másolni az okmányaidon lévő infókat? Csak azért, mert én úgy sem tudnám bejelölni az ikszelős lapon, hogy mik vonatkoznak rád, de az azonosítóidról be tudnám másolni az adataidat. – Dobtam fel az ötletet, ami szerintem eléggé racionális volt, így bíztam a sikerében. Mert hát máshogyan nem tudnék neki segíteni, csak úgy, ha bemásolom a nevét, a címét, az azonosító számait a megfelelő helyekre. Hiszen olyan kérdésekre, mint pl., hogy hány testvéred van, nem tudok bejelölni semmit, mivel nem tudom a választ. Ha én tölteném ki az afféle lapokat, akkor meg állandóan kérdezgetnem kellene, amivel csak lassítanám a munkáját, és lehet elszórakoznánk vele pár napot, mire kitöltenék az összes papírt. Elővettem a táskámból két tollat, az egyiket Dominic kezébe nyomtam, a másikat pedig én fogtam meg, majd nekiláttunk a nyomtatványok kitöltésének.

- Amúgy honnan és miért költöztél ide New Yorkba? – Reméltem, hogy erre még válaszol, mielőtt teljesen belevetné magát a kitölteni valókba…

Posts : 48 Join date : 2009. Oct. 05.

Még sosem találkoztam olyan lánnyal, aki ennyire fesztelenül viselkedett volna velem szemben. Kicsit furán éreztem magam, elvégre… az a sok kérdés, az a sok válasz, segítőkészen mosolygott, kedvesen szólt hozzám, ami tulajdonképpen jól esett, de nem szoktam hozzá. Bekerültem egy olyan helyre, ahol senkit sem ismertem, és igazából nem is akartam megismerni, mégis, valahol legbelül egy részen azt parancsolta tegyem meg, mert gyűlöltem egyedül élni, barátok nélkül.

Akármennyire furán hangzik, elveszíteni Joyce-t olyan volt, mint valaki a tüdőmbe szúrt volna egy hegyes kést, és lassan, de biztosan elszállt volna belőlem az élet. Vettem egy mély levegőt, összeszedtem minden épp gondolatomat. Elkeseredetten pillantottam a hatalmas papírkupacra, minden egyes darab rám várt, vagyis inkább ránk, hiszen Emma megígérte, hogy segíteni fog nekem, amit én maradéktalanul el is hittem.
– Igen, fotógráfia… – suttogtam, de nem igazán hagyott szóhoz jutni, máris ecsetelte mennyire szeret fotózni, milyen jó megörökíteni egy pillanatot.

Nekem aztán nem kellett volna magyaráznia, persze jól esett, hogy valaki szintén tud rajongani ilyesmiért, éppen ezért csak óvatosan elmosolyodtam. Kicsit talán hiperaktívan viselkedett, ez meg még jobban mulattatott. Kedves lánynak találtam, olyannak, aki mindenképpen részese lesz az életemnek, mert felejthetetlen.
- Színművészet? Oh, az igen… akkor gondolom megjátszod mennyire érdekellek – nyelvet öltöttem rá, és pajkosan mosolyogtam, remélem nem veszi komolyan, szerettem viccelődni. - Pedig éppen reménykedni kezdtem, hogy te valóban ilyen segítőkész vagy – pimasz vigyorral az arcomon leültem. Emma szinte azonnal mellém telepedett, és már nyúlt is táskájához, hogy előszedjen tollakat.

Ajánlatának nem tudtam ellenállni, ezért a zsebemhez nyúltam, és kiszedtem belőle minden egyes iratot, amit találtam. Ezeket egyenesen Emma kezébe nyomtam, biztató mosollyal kísérve. Ha nagyon akarta, akkor most megkapja, legalább egy maroknyi kis kártyácska feszített ujjai között.
– Nem tudod még mire vállalkoztál – elvettem az ikszelgetős lapok egyikét, alá tettem még néhány lapot, nehogy átlyukassza a toll, és el is kezdtem feladatomat. Nagyon idióta kérdések sorakoztak fel, azt se tudtam pontosan melyikre mit ikszeljek, elvégre… tényleg, olyan hülyeségek, minthogy 1 km-es körzetben lakom-e, meg hasonlóak.
Ha leírom a címemet, akkor már nem mindegy? Vagy nem veszik elő a térképet?

Végül feltette azt a kérdést, amitől automatikusan összerezzentem, és nem is nagyon mertem rá nézni. Miért jöttem el Torontóból? Most mondjam meg, hogy majdnem megöltem egy fiút? Hogy kómába kényszeríttettem, mert drogoztam azon az estén, én vezettem, ráadásul nem erőlködtem, hogy kösse be magát? Így mégsem indíthat az ember…
– Öhm… Torontóból jöttem, mert… szóval, mindig is fotós akartam lenni, és ez a suli nagyon jó, úgy hallottuk, anyuék simán elfogadták a döntésemet, így felültem az első gépre, és jöttem is – hazudtam szemrebbenés nélkül. [b] – Te mindig itt éltél? Család… szülők, tesók, mindenki itt van?

Posts : 25 Join date : 2009. Oct. 02. Age : 32

- Az életben nem játszom meg magam. - Mondtam, közben pedig én is kinyújtottam rá a nyelvem, viszonzásképpen. Biztos nem haragszik meg miatta, ő, ahogy eddig megismertem, nem az a fajta... Vele lehet hülyéskedni és sajnos mostanság eléggé kevés az ilyen ember a DMI-ben. Mindenki túl komolyan vesz mindent, nem lehet bohóckodni. - Amúgy tényleg szívesen segítek, hidd már el! - Odaadta a kártyákat a kezembe én pedig el kezdtem kitölteni a fontos adatokat, mint anyja leánykori neve, születési helye, ideje, lakcíme stb. Sok értelmetlen kitölteni való, amit elég lenne egyszer leírni valahova. Nem értem miért kell ennyi nyomtatvány.

- Toronto? Ugye csak viccelsz? Az a kedvenc kanadai városom! Mindig is el akartam menni oda... Remélhetőleg majd egyszer láthatom is. És ha majd ott leszek, akkor felhívlak, és akárhol is legyél, odarepülsz és megmutatod nekem a várost, rendben? - Kérdeztem tőle nevetve, mert ugye nem gondoltam azt komolyan, hogy amint Torontóban leszek, ő hátrahagyja az aktuális teendőit és utánam jön, hogy körbekalauzoljon. Eléggé érdekes helyzet lenne. Ezen még egy kis ideig jót kuncogtam magamban. Pont úgy viselkednék, mint valami kis parancsolgató diktátor, aki ahogy fütyül, úgy táncolnak mások.

- Én vérbeli New York-i vagyok. Itt születtem, itt él mindenkim... - Kezdtem bele az életem kivesézésébe, de elcsuklott a hangom. Az ő szülei simán elfogadták a döntését, és elengedték messze az otthonuktól, hogy fotós lehessen belőle. Én pedig alig pár saroknyira lakom innen és a szüleim alig akarták megengedni, hogy a Dorianbe járjak. Arra a délutánra a mai napig szomorúan gondolok vissza. - Jófej szüleid lehetnek. Az enyémek hallani sem akartak arról, hogy ide járjak. Nem az iskola ellen volt kifogásuk, hanem a színművészet iránt. Nem értették meg, hogy mennyire fontos ez nekem, ezért még felvételiznem is titokban kellett. Amikor meg kiderült, hogy bejutottam, teljesen kiborultak. A bátyám győzte meg őket, akinek annak idején szintén titokban jelentkezett ide. Ha Jesse nem állt volna mellém, lehet ma nem itt lennék. - Ezt a történetet nem szoktam mindenki orrára kötni, mert annyira személyes és annyi rossz emléket idéz bennem.

- Nekem 2 fiútestvérem van. Egy bátyám, Jesse, aki szintén Dorianes, és egy öcsém, James. Neked van testvéred? Amúgy eddig hogy boldogulsz New Yorkban?

Posts : 48 Join date : 2009. Oct. 05.

Ahogyan visszavágott, minden szégyenérzet nélkül, már tudtam mennyire jóban leszünk. Csak remélni mertem, hogy később is összefutunk párszor, hiszen gyerekes viselkedésével egy az egyben felidézte bennem miért rohantam el messzire, de közben azt is észrevettem, hogy akármennyire is menekültem az elől, aki voltam, sokkal inkább megtaláltan Önmagamat… Nevetséges, igaz? Egyszerre éreztem magam nagyon nehéznek, és könnyűnek is.
Emma túl kedves volt velem, akárcsak Joyce, ez pedig kihozta belőlem a legjobbat, s legrosszabbat egyaránt. Első pillantásban levetkőztettem volna, a másodikban elképzeltem, hogy nevetgélünk valami eszméletlenül nagy parkban, és közben pop corn-nal dobálunk mindenkit. Éreztem, hogy problémák lesznek, ha ez így megy tovább. Beszélnem kell Georgie-val, minél hamarabb.
- Az életben mindenki megjátssza magát – vállat vontam, majd magam elé húztam egy újabb lapot, hogy megint értékes információkkal gazdagíthassam a Dorian igazgatóságát. – Aki azt mondja egyáltalán nem, az hazudik… Legalábbis, szerintem – kiosztottam pár ikszet a megfelelő helyre, majd oldalvást Emmára pillantottam.

Féltem, hogy ezzel azt gondolja, én csak róla beszélek, minden csakis rá vonatkozik, pedig tényleg általánosságban mondtam.
– Jólesik, hogy ennyire segítőkész vagy – kacsintottam egyet, majd visszafordultam a fehér lapok sokaságához. Nem akartam többet ránézni, úgy éreztem a tekintete egyben röntgensugár is, és bár, nagyon szerettem volna valakivel őszinte lenni, az biztos nem az első találkozásnál fog megesni.
Toronto került szóba, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy arcvonásaimat normálissá rendezzem, azt hiszem, valamennyire csak sikerrel jártam, mert még magam is elhittem, hogy minden rendben van. Toronto csak egy város, én meg csak egy diák vagyok New Yorkban, és egy kedves lány azt kéri, hogy egyszer vezessem körbe, ez mind normális, nincs benne semmi feszültség, hiszen soha többé nem megyek oda vissza.
- Persze, szívesen megmutatom, Sanders szemmel az egész város más, higgy nekem! Eléggé… sokan ismernek ott – nem tudtam eldönteni, hogy ezzel most jót, vagy rosszat mondtam. Vajon bizonytalanná válik, vagy hitetlenkedni fog, hogy egy ilyen átlagos pasinak ezernyi ismerőse lenne? – Jó ez a New York, csak kicsit fura megszokni – ismételten vállat vontam, mégis mit kellett volna csinálnom? Utáltam, és imádtam New Yorkot.

Figyelmesen hallgattam mondanivalóját, és úgy éreztem ez a csaj igazán belevaló, és jófej… Mondjuk, nagyon hasonlított az én kis Emmámra, akit utoljára négy éve láttam. Na meg aztán… Jesse… olyan ismerős.
Callahan…
- Úristen – suttogtam. - Callahan vagy, igaz? Callahan, és a bátyád… basszus, Jesse? Nem emlékszel rám??? – kikerekedett szemekkel bámultam rá. - Dominic… Domie… gördeszka, hosszabb haj, a húgom Angie, utoljára két éves volt, amikor láttad.
Nem hittem el, hogy ilyen véletlenek márpedig léteznek… de hogy pont a rokonomba botlok???

Posts : 25 Join date : 2009. Oct. 02. Age : 32

- Na jó, egy kicsit talán mégis megjátszom magam. De csak azért, mert így el tudom rejteni a hibáimat. Ez olyan nagy baj? Senki sem tökéletes, én viszont szeretek annak tűnni. – vágtam vissza a feltételezésére, miszerint mindenki megjátssza magát. Igazság szerint egyet értettem vele, de mivel az emberek sem egyformák, ezért a megjátszások mértéke sem. Vannak olyanok, akik teljesen másként adják elő saját magukat, vannak olyanok, akik viszont csak a hibáikon szeretnének szépíteni. Én is ilyen vagyok. Tudom, hogy nincsenek tökéletes emberek, de én szeretek annak látszani. Jó érzés az, amikor hallom, hogy összesúgnak a hátam mögött: nézzétek, ő tökéletes. Ez azt jelenti, hogy sikerül csak a szépet és jót mutatnom magamból, és ennek nagyon örülök. Azok előtt meg, akik igazán fontosak a számomra, úgysem játszom meg magam, plusz ők már amúgy is ismernek egy jó ideje.

- Akkor úgy tűnik, jó embert fogtam ki arra, hogy megmutassa nekem Torontót. Ha már majdnem az egész város ismer téged… - mosolyogva céloztam a torontói hírnevére. Közben pedig, ahogy őt figyeltem, olyan ismerősnek tűnt. Mintha már találkoztam volna vele, de nem tudtam igazából beazonosítani. És nem tévedtem, tényleg ismertem.

Erre akkor jöttem rá, amikor kikerekedett szemekkel próbálta elmagyarázni, hogy ki is ő valójában. Ezt nem hiszem el! Az unokatestvérem! Hogy lehetek ennyire vak, hogy nem ismertem fel? Hát mentem, megőrülök a gyenge képességeimtől! Ráadásul még be is mutatkozott, és akkor sem esett le. Dominic Sanders. Hát persze…
Örömömben és meglepettségemben sikítottam egyet és a nyakába borultam.
- Dehogynem emlékszem rád! Dominic!! Úristen, már vagy 4-5 éve nem láttalak. És ennyire megváltoztál! Miért vágattad le a hajad, hol van a gördeszkád? – hirtelen rázúdítottam a kérdéseimet, és egy kicsit távolabb csusszantam tőle, hogy tudjak is rá figyelni. Bár lehet az előbbi sikongatásaimmal egy kicsit megsüketítettem, de nagyon örültem neki, ezért nem tudtam visszafogni magam.

- Annyira hiányoztál! Hogy vannak a többiek? Hogy kerültél New Yorkba? – annyira izgatott voltam, hogy újra láthatom, hogy már nem is figyeltem arra, melyik kérdést tettem már fel neki ezelőtt. De nem is érdekelt, hogy esetleg többször kérdezek meg tőle valamit. Minden érdekelt, mindenre kíváncsi voltam.
- Mi történt veled azóta, hogy nem láttalak? Mesélj… - így talán könnyebb lesz, nem kell több kérdést feltennem, szépen elmesél mindent, amiről úgy érzi, hogy fontos és meg szeretné osztani velem. Aztán beugrott Jesse, így megint megszólaltam.

- Jesse… Tényleg, találkoztál már vele? Tudja, hogy itt vagy? – kétségbeesve kérdeztem tőle, mintha csak pár percig maradhatna… Vettem egy mély levegőt és lenyugtattam magam. Minden rendben, van még időnk bőven, csak ehhez az kell, hogy lecsillapodjunk. Vagyis, hogy én lecsillapodjak.

- Oké, bocsi, hogy így letámadtalak ennyi kérdéssel, de… nagyon örülök annak, hogy itt vagy! Olyan jó újra látni! Ha bármire szükséged lenne, csak szólj, itt a telefonszámom. – nyújtottam felé egy kis cetlit, amire gyorsan ráírtam a számomat. – Mondd csak Dom… Hol laksz? Kivel? Ugye nem egyedül? New York veszélyes hely, nagyon vigyázz magadra! – rögtön előtört belőlem a védelmező testvér, bár belegondolva ez egy kicsit vicces. Én alacsonyabb is vagyok, mint Dom, ráadásul lány vagyok, én kevésbé tudnám megvédeni magam, mégis, ő még új New Yorkban, én pedig itt nőttem fel; ezért féltem annyira. Nekem volt időm hozzászokni az itteni élethez, a pörgéshez, magához New Yorkhoz. Azt szeretném, ha jól érezné magát itt, és sokáig maradna. Annyi mindent kellene bepótolnunk. De inkább témát váltok, mielőtt még sikerülne elijesztenem.
- Mi újság Angievel? Olyan régen láttam. Hogy néz ki? Milyen ember lett? Mesélj róla is egy kicsit. – kérleltem tovább, majd ha már úgyis lányoknál tartunk, elengedhetetlen, hogy a nőügyeiről érdeklődjek. – Amúgy Dom, van barátnőd? Milyen lányok jönnek be neked? Ha nincsen, akkor lehet, be tudnálak mutatni valakinek, persze csak ha szeretnéd… Nyugi, nem fogok kerítőnősdiset játszani. Komolyan, esküszöm; az nem az én műfajom. – tettem hozzá nevetve, mivel tényleg csak akkor segítek neki ezen a téren, ha szeretné. Mindenesetre szép kis nap elé nézek, most, hogy itt van Dominic. Minél előbb össze kell futnunk Jesse-szel…

» Emma and Vic go to shop...
» Emma Callahan
» Desperate Escape {Emma&Enna}