Bocsánat, hogy élek. Többet nem fordul elő! [Stephan - Ebédlő folytatása]

Meglepődve, szemem kitágulva meredek előre a fiúra. Szóval akt képek. Nem lőttem annyira mellé. Stephen is csak egy fiú aki szereti a szép nőket, főleg meztelenül. Khm... ha jól tudom, már pedig biztos, hogy igen akkor ez az aktos dolog annyit takar, hogy meztelenül vannak az emberek és úgy festik le őket.
Ezeken és ehhez hasonló dolgokon gondolkozva bökdösöm villámmal a húsdarabot. Felülről elég feketének tűnik, és valami barna izé is van rajta. Egyáltalán nem ínycsiklandó.

A következő pillanatban Stephen már fuldokol, köhög és a feje olyan vörös mint egy ráké. Ijedtemben kezelni sem tudom a helyzetet, csak vizet töltök neki amit a kezébe nyomok. Ő azonban már annyira rosszul van, hogy a víz kicsúszik kezéből s csörömpölve ér földet.

Elfog a pánik, főleg akkor esek kétségbe mikor Stephan ledől a székről mint egy rongybaba. Egy másodperc töredéke alatt pattanok fel ültő helyzetemből, s térdelek le a fiú mellé. Az sem érdekel, hogy egyenest beletérdeltem az üvegdarabkákba. Nem akarom, hogy a fiúnak bármi baja essen.

Ügyesen az oldalára fektetem, hogyha esetleg valami távozni szeretne belőle akkor az ne visszafele folyjon. Tanultam ám elsősegélyt még a másik iskolámban. De most nem ez a fontos, hanem a fiú életének megmentése. Előkapom zsebemből a telefonomat, s a mentők számát pötyögöm be. Elmondom ki vagyok, mi történt és merre vagyok. A mentősök megnyugtatnak, hogy egy pár percen belül megérkeznek addig ott várjak és el ne mozduljak a fiú mellől.

Stephan fejét az ölembe hajtom, s simogatni kezdem rakoncátlan tincseit. Ha most magánál lenne ezt bizonyára nem hagyná annyiban.
- Nyugi, nem lesz semmi baj. Nemsokára itt lesznek a mentősök. -
Ezzel inkább magamat nyugtatom semmint őt.
Pár percen belül fel is tűnnek a piros kabátos mentősök az ebédlő ajtajában. Heves integetésbe kezdek mire egy szőke fiú észre is vesz. Hordágyra teszik Stephant, én pedig csak ott állok és nézem a történéséket.
- Bemehetek én is magukkal? -

A következő megmaradt emlék már csak annyi, hogy a kórházban vagyunk. A mentősök gyorsan cselekednek, igazából megmondták, hogy mit fognak csinálni csak nem igazán értettem ebben a hatalmas nagy sürgésben-forgásban.
A kórterem előtt várakozva, ujjaimat tördelve gondolkozok azon, hogy megmentettem egy ember életét. Méghozzá egy idegen emberét.

A kórteremben.
Friss, puha párnák közt hever az eddig fuldokló fiú. Még mindig nem tért magához, s én még mindig nagyon aggódok érte. Leülök az ágyra, kezét ölembe véve. Ha most magához tér bizonyára totál ki lesz akadva, hogy mégis mit gondolok magamról. De ejj... hiszen megmentettem.

Az asztal alá bucskázásom után szó szerint elsötétedett előttem minden, s ami azt illeti, már a környezetemben lévőkre sem reagáltam. Az átkozott szerecsendió elérte célját, s eszméletvesztésre kárhoztatott az ebéd pillanatában...

Érdekes kattogás zaja töri át hallójárataimat, s lassan kezdek magamhoz térni. Szemhéjaimat ugyan nehéznek érzem, s megerőltetésre van szükség, hogy felhúzzam, mégis sikerül. Megérte, hisz a hosszas sötétség után végre fehéret látok, egész pontosan a mennyezetet, melyet apró repedések díszítenek. Nem igazán tudom, hogy hol lehetek, csak azt érzem, hogy fekszek, s valaki fogja a kezemet. Szemeim sebesen villannak végig a helyiségben, látom a falakat, a reluxás ablakot, az infúziós palackot, az ajtót, a falra függesztett órát, s egy női arcot. Szemöldökeim a magasba ugranak, s hirtelen elrántom a kezem a lány kezei közül.

- Mi van? Mi történt?- kérdem értetlenül, ahogy a lány szemeibe pillantok. Millió kérdés villan át a fejemben, többek között az, hogy mit keres itt ez a csaj, aki annyira ismerős nekem. Kénytelen vagyok elgondolkodni, mindez talán az arcomon is meglátszik, túlságosan erőltetem a visszaemlékezést. Mégis, megéri, ugyanis emlékképek bukkannak fel előttem, eszembe jut az ebédlő, a csaj, aki beelőzött, a nem túl finom falatok, s a fuldoklás. Tekintetem visszavezetem a lányra, s ha jól sejtem, Amberlynek hívják.

- Amber, igaz? Neked köszönhetem, hogy itt vagyok és nem egy koporsó aljában? - teszem fel a kérdést, bár csak ez lehet a magyarázat, különben miért lenne itt. Bár, akár haza is mehetett volna, ő mégis itt ücsörgött és fogta a kezem. Miért?

Lassan már tíz perc is eltelt. Hol a fiúra tekintek, hol pedig a kórtermet mérem fel tekintetemmel. Fehér falak, fehér reluxa, sötétbarna éjjeliszekrény és egy kisebb tv található a kicsiny szobácskában. Pont ilyennek képzelek el egy kórházat. Kórház illattal, és a hozzá tartozó fehér színnel.
Kissé kétségbeesetten szorítom a fiú erőtlen kezét, s helyezkedek egy kicsit a pihe-puha, fehér paplanon. Tudom, hogy a fiú totál ki lesz akadva, ha most magához tér. Sajnálom Stephan, de mostantól van egy ember, aki aggódik érted. Ha tetszik, ha nem.

Ijedten ugrok egyet az ágyon, ahogy a fiú egy hirtelen mozdulattal kirántja kezét kezem közül. Ez még mind semmi lenne, de ráadásul rögtön kérdésekkel kezd el bombázni. Megrázva fekete, göndör tincseimet szegezem rá kék lélektükreimet.
- Hát, az ebédlőben voltál, és allergiás rohamot kaptál. Hívtam a mentősöket és beszállítottak ide. De azt mondták, megmaradsz. –
Még egy kisebb mosoly is kerül arcomra, ahogy újra a fiúra tekintek. Így már bizonyára valamelyest érthetőbb az egész történet. Várom az újabb kérdéseket, de leginkább azt, hogy az orvos végre betoppanjon, és mindent megosszon a fiúval is.

- Lényegében igen. Tudod… nagyon aggódtam érted. –
Ez így igaz, s ez ellen még Stephan se tehet semmit.
Épp szólalnék meg, hogy hagyjam-e pihenni vagy maradjak még egy kicsit, amikor valaki bekopog az ajtón, majd be is nyit. Végre megérkezett az orvos.

- Jó napot Stephan! Látom felébredt. A barátnője nagyon aggódott már magáért. –
Szólal meg mosolyogva az orvos a kórlapot tanulmányozva. Én már szólnék is közbe, hogy félre értés történt mivel nem vagyok a fiú barátnője, de az orvos csendre int, s már mondja is tovább a dolgokat.
- Allergiás rohammal szállították kórházba, adtunk magának egy pár gyógyszert, és kimostuk a szerecsendiót a gyomrából. Egy pár napig még szédülhet, vagy hányingere lehet, addig bent tartjuk. A hétvégét már azonban otthon töltheti. –

Végig feszülten figyeltem az orvos minden szavára, hogy még véletlenül se maradjak le semmiről. Az igazság azonban az, hogy az orvos ezt egyszer már elmondta nekem. Talán, azért mert azt hitte, hogy a fiú barátnője vagyok. Milyen meglepő… amikor az öcsémet hoztam, be azt hitték, hogy a felesége vagyok. Szép mi?

- Ha bármi kérdése, vagy kérése lenne, keressek csak Dr. Brownt. További jó pihenést! –
S Dr. Brown ezzel a mondattal sarkon fordul, s távozik a kórteremből. Időm sem volt megmagyarázni neki, hogy nem vagyok senkinek a barátnője. De ez most már teljesen lényegtelen.

- Elmenjek és hagyjalak pihenni, vagy szeretnéd, ha itt maradnék? –
Fordulok végre a fekvő fiúhoz.
- Esetleg holnap benézek és hozok neked valami kaját. Csak mondd meg még mire vagy allergiás. –
Mosoly, mosoly hátán. Azonban ha a fiú ellentmondást tanusít akkor fogom farmer dzsekimet és távozok, de ha azt mondja, hogy maradjak akkor továbbra is ülve maradok.

Az ijedelmem pillanatok alatt elmúlt, miután rájöttem, hogy egy kórházi ágyon fekszem, egy külön szobában, s mellettem ül az a lány, akit még csak aznap ismertem meg. Őszintén szólva, meglepett, hogy ott ült mellettem és fogta a kezem, ugyanis ilyen gondoskodásban sosem volt részem. Ha volt is, az jó rég lehetett, s már nincsenek róla emlékeim, avagy nagyon jó helyen raktározom azokat, tán egy féltve őrzött polcon elmém tárházában.

- Ó, ez jó, akkor nagyapámnak még nem kell a temetési költségekkel bajlódnia. - kúszott egy keserű mosoly az arcomra, ahogy azokba a kék szemekbe néztem. Igazán kedves lánynak tűnt Amberly, s annak ellenére, hogy milyen hiperaktívan válaszolgatott az ebédlőben, rájöttem, hogy egész normális és talán nem kellene olyan bunkón viselkednem, hisz nem ártott nekem, sőt, mondhatjuk, hogy neki köszönhetem azt, hogy most itt vagyok.

- Aggódtál? - Kisebb döbbenet ült ki az arcomra, ez a mai napon már a második olyan cselekedete volt, amivel meglepett. Értem sosem aggódott senki, nekem nem fogták a kezem, ha valami bajom volt, velem nem törődtek. Ezért sem tudtam elhinni azt, hogy valaki, aki még csak nem is ismer, sokkal jobban félthet engem, mint a saját, vér szerinti nagyapám. Az az ember azt sem bánná, ha kipurcannék, sőt, amilyen agresszív, talán még ő tenne el láb alól előbb, vagy utóbb...Egy pillanatra el is gondolkodtam ezen, majd tekintetem újra a lányra szegeztem, de ekkor nyílt az ajtó, s egy orvos sétált beljebb, majd megállva az ágyam mellett röviden összefoglalta ugyanazt, amit Ambertől megtudtam. Az egyik szemöldököm felhúzódott, mikor Amber aggodalmát kezdte ecsetelni az orvos, s egy apró mosoly kúszott az ajkaimra. Ezután komolyan végig hallgattam az orvos szavait.

- Köszönöm doktor úr- jegyeztem meg, de mielőtt még az orvos elment volna, utána szóltam.
- Dr. Brown, én nem szeretnék itt bent maradni, otthon ugyanúgy tudok figyelni magamra..- mondtam határozottan, mire az orvos visszalépett, s megcsóválta a fejét.
- Nem a legjobb ötlet, mi nem vállalunk felelősséget az ön állapotáért...- mondta és még folytatta volna, ha nem szólok közbe.
- Saját felelősségre távozom! - ismételtem határozottan, mire az orvos sóhajtott egyet.
- Ön tudja..- rántotta meg a vállait, azután Amberlyre pillantott, mintha csak azt várná a lánytól, hogy győzze meg Stephant a maradásról. Azonban nem szólalt meg, s egy pillanattal később elhagyta a szobát.

Én meg felültem, majd kihúztam a karomból az infúziós tűt. Ugyan fájt egy kicsit, de akkor sem akartam a kórházban maradni, mert akkor ki tudja, hogy nagyapám milyen hülyeséget találni ki nekem, amire semmi szükségem sincs.
- Igazán kedves vagy, de nem maradok itt...- mondtam, majd a takarót is ledobtam magamról, de ekkor vettem észre, hogy csak egy kórházi "lepel" van rajtam.
- Remek...- morogtam magamnak, s ezután Amberlyre néztem.
- Nem tudod, hová tették a ruháimat? Mindent leszedtek rólam..- jegyeztem meg, s még a számat is elhúztam.

A fiúra tekintek félszeg mosollyal ajkamon. Dr. Brown távozása előtt még elhangzik egy igen furcsa beszélgetés a két férfi között, s az orvos segélykérően tekint rám. Mire én csak összeszorítom rózsaszínes ajkaimat, ezzel is kifejezve nemtetszésemet a dolog iránt. Talán Stephannek tényleg jobb volna itt maradni, de azért az otthonában mindenki jobban érzi magát. Ez tény. Így hát Dr. Brown távozása után csak ennyit mondok.
- Hát, te tudod mit szeretnél. Ettől függetlenül ha bármire szükséged lenne csak szólj nyugodtan. -
Állok fel az ágyról, pont akkor amikor a fiú egy hirtelen mozdulattal ledobja magáról a takarót. Kissé zavarba jövök a látványtól, így csak mutogatni tudok merre találja a levetett ruhadarabokat.

- Ott... van. -
Nyögök ki végre két apró szót. Ezek után nem aggódhatok a fiúért, és többet meg sem látogathatom. Bölcsebb döntés lenne megkérdezni tőle merre lakik. Vagy ne legyek ennyire személyeskedő? Elvégre alig ismerem, az iskolában pedig még úgyis fogunk találkozni.
Egy halk sóhajt hallatva fordítok hátat a fiúnak. Még véletlenül se szeretnék leskelődni miközben ő felhúzza utcai ruháját. Pedig az igazság az, hogy nem sok fiút láttam... meztelenül meg még egyet sem. Maximum Jesse-t alsógatyában, de ezt is akkor amikor az előadás előtt gyorsan kell átöltözni. Akkor még engem is lehet látni fehérneműben. Na mindegy, ez egy másik dolog.

- Ha készen vagy, esetleg hazakísérhetlek? Csak, hogy biztos legyek benne, hogy teljesen jól vagy. -
Ha a fiú nemet mondana természetesen azt is megtudom érteni. A dzsekimet kezembe fogva állok az ajtó előtt várva arra, hogy a fiú elkészüljön.


Megjegyzés: ez nagyon rossz lett, bocsiii