NO ONE LIKES TO BE ALONE - .::[ Stephan Brooks ]::.

Rohanás az életem, hol a behajtók, hol a nők, olykor a nagyfater, s most egy véreb elől, amely habzó, jobbra-balra lifegő pofával, gyilkos tekintettel, vicsorogva rohan utánam, gepárdokat megszégyenítő gyorsasággal pakolja mancsait a betondzsungel ösvényein. Valahogy ilyenkor kezdek rájönni, hogy talán hasznos lett volna az a katonai iskola, ahová nagyapám akart berakni, mert akármilyen sebességgel is pakolom egymás után tornacsukás lábaim, nem érzem azt, hogy gyorsabb lennék a dögnél. Hátra pillantok, hogy felmérjem az esélyeimet, s szinte elkerekednek a szemeim, ahogy látom a bundás dög ocsmány pofáját, amint egyre közelebb ér hozzám. B**ssza meg! Nagyjából ez fogalmazódik meg a fejemben, mikor bekanyarodok a sarkon, s szembe találom magam egy hatalmas, négyzetrácshoz hasonló, nagyjából két és fél méter magas kerítéssel.

Ilyenkor jönne jól az a militarista szemlélet, mellyel nagyapám él, s mely szerint mindig legyen nálad valamilyen fegyver. Hát nálam se fegyver, se kés, de még csak egy kavics sincs, amivel fejbe vághatnám az ebet. Csak egyetlen hátizsák lifeg rajtam, egy barna színű, tornatasakra emlékeztető, durva anyagból szőtt cucc, amelyben mondhatni benne van az életem. Na jó, egy része.

Igen, ez az a nap, amit a költözésre szántam, mivel elhatároztam, hogy nem élek tovább azzal a pszcihopata emberrel, aki kénye kedve szerint ugráltat engem és néha azt hiszi, hogy én vagyok az öszvér a málnásban, akit ostorral kell kihajtani onnan...Szóval, ebből is érezhető, hogy egy ideje már érett bennem a gondolat, hogy elköltözzek anyám nemzőjétől, de korábban túl fiatal voltam ehhez és a lehetőségeim sem voltak adottak ott Brightonban. New York viszont hatalmas város, itt könnyedén elbújhatok a kegyetlen tekintet elől és szabadon élhetem az életem.

Még most is visszaemlékszem arra a délelőttre, mikor az iskola folyosóján a kezembe akadt az a cetli, "lakótársat keresek felirattal, cuki rózsaszín aláírással". Tény, hogy abban a pillanatban el sem jutott a tudatomig az aláírás ténye, hogy valószínűleg nőnemű a feladó, de akkor tényleg csak arra tudtam gondolni, hogy hoppá, egy lehetőség, egy Dorianos diák lakótársat keres és a tudat, hogy lehetne egy saját kis vackom, máris tökéletesen kielégített. Még aznap be is pötyögtem a csaj telefonszámát, aki kedvesen elcsicseregte a fő információkat vékonyka hangján. Én meg ostobán mit válaszoltam? "Persze, megnézem." Én hülye...pedig máris előttem volt a kép, cuki rózsaszín felső, derékig érő szőke haj, műszempilla, öt centi sarok, tüllszoknya. Azt az estét végigszenvedtem, nem tudtam kiverni a fejemből, hogy mekkorát hibáztam.

De most, így visszagondolva, az nem is volt akkora baklövés a mostanihoz képest. Hisz jelen pillanatban mégis csak egy véreb van a nyomomban. Egy nagy és éhes véreb, akit csak meg akartam simogatni a kisbolt mellett. A kerítéshez érve elrugaszkodom a talajról, s ugrás közben már nyújtom is a kezeim előre, hogy ujjaimmal beleakaszkodhassak a rácsokba. Szerencsém van, nem esek vissza és sikerül megkapaszkodnom, azonban úgy tűnik, hogy újdonsült "cimborám" is remek lehetőségekhez jutott. Érzem, ahogy fogai a bokám körüli húsba mélyednek, s ahogy libegő súlya engem is kimozdít, s falvédő pozícióban lengünk a kerítésen amolyan török szőnyeg módjára.

- Engedj el, te gaaaz! - Gaz?? Mondhatom értek a szavakhoz vészhelyzetben. Ez nem holmiféle növény, ez állítólag az ember legjobb barátja. Csak nem az enyém. Lábammal hadonászni kezdek, fel-le rugdosok, mire a dög nem bírja tovább a libikókát, enyhül állkapcsa szorítása, s végül egy nyekkenéssel zuhan a betonra. Erre a pillanatra vártam, azonnal feljebb húzom magam, még pár centi és igen, siker! Elérem a kerítés tetejét, majd nagy nehezen átvetem magam rajta, s a kutyához hasonlóan , én is nyekkenve érek földet. Remek, szépen fogok bemutatkozni, mondhatom. Kócos haj, poros kéz, tépett ruházat, sánta manus. Idáig én nem akartam beköltözni egy csajhoz, de úgy érzem, hogy most ha akarnám, sem fog összejönni.

Kicsit késve, kicsit sántán érem el az épületet, melynek ajtaján nagy nehezen bevetem magam, majd egyenesen célba veszem a liftet. Idegesen nyomogatom a gombot, sikertelenség, nem működik ez az átkozott fémláda. Dühösen vágok az oldalába, aminek köszönhetően felreped a bőr a kézfejemen. Arcomra egy fájdalmas mosoly kúszik, legszívesebben sírnék, hogy még meg kell tennem felfelé 15 emeletet, de most már nem mehetek haza. Inkább elviselem azt a rózsaszín csajt, csak ne kelljen szégyenkeznem a nagyfater előtt...

Három, kettő, egy. Az utolsó lépcsőfoknál már csak húzom magam, igazából azon sem lepődnék meg, ha egy csövesnek nézne. Nagy nehezen az ajtóhoz lépek, arcomról víz csurog, a levegőt szaporán veszem, s totálisan kivagyok. Ennek ellenére még van bennem annyi erő, hogy megnyomjam azt a csengőt, majd várok. Magamban visszaszámolok, érzem, hogy remegnek a lábaim, talán nem ártott volna előbb a sürgősségire menni, ki tudja, hogy mivel fertőzött meg az a dög, mindenesetre nagyon fáj. Nyílik az ajtó, s az első , amit ki tudok ejteni az ajkaimon:
- Vizet! - hagyják el ajkaimat a kérlelő szavak, s ember legyen a talpán, aki ezután ne sajnálna meg. Csak ezt követően tudom észrevenni, hogy valóban egy szőke csaj áll velem szemben, csak épp nem Barbie, hanem Batman csaja. Hoppá, rossz helyre csöngettem?

Zene: Apollo 440 - Stop the rock

Úgy érzem magam, mint három hete gyalogló hangya a sivatagban, fájnak a végtagjaim, csurog rólam a víz és mérhetetlen mennyiségű vizet kívánok. Igaz, ez még mindig jobban hangzik így, mintha whiskeyre szomjaznék ilyen nagy hévvel, de jelen helyzetben kicsit félelmetes jelenség lehetek. Meg sem lepődnék azon, ha rám csapná az ajtót, ám mégsem ez történik.

Pihegve megtámasztom az ajtó félfát, majd a lány felé pillantok, akinek arckifejezése nem sok jóról árulkodik. Tény, hogy annyira nem vagyok szép látvány, na de ennyire? Csak kapjam el azt a kutyát, kitekerem a nyakát, amiért miatta ilyen hülye helyzetbe kerültem.
- Vér? - kérdezek vissza, s ahogy lepillantok, meglátom, hogy a harapás környékén valóban vértől piroslik a farmerem.
- Áh...ez csak, ez csak kutyaharapás...- jegyzem meg, a végén elcsendesedve, ugyanis ekkor már csak a távolodó alakját látom eltűnni egy pultszerű berendezés mögött. Nem is nagyon akarok kukucskálni, hisz illetlenség volna, pláne úgy, hogy rossz helyre csöngettem be. Ugyanis csak ez lehet a magyarázat, hisz hol van az a csacsogó, öt centis sarkokon forgolódó, miniszoknyás lány, akivel telefonon csevegtem? Nem mintha hiányolnám, Isten őrizzen attól a fajtától, de mégis, a telefonhang alapján afféle lányra számítottam, amolyan nyávogós, utálatos, hülye szőkére, erre ajtót nyit ő.
Ahogy közeledik, elkapom a tekintetem, bal kezemmel megtörlöm homlokom, majd visszapillantok az immár előttem álló lányra, s furcsán pislogok a felém nyújtott pohárra.
- Boci? - kérdezem gyanúsan, bár most fontosabb, hogy magamba döntsem a tartalmát. Meg is teszem, s pár pillanatig nyelésem apró neszezése töri meg az előtör, s a lakása közötti csöndet.
- Köszönöm - sóhajtok egyet megkönnyebbülve, kissé felfrissülve, mikor visszanyújtom a poharat, majd zavartan a tarkómon lévő hajszálakba túrok. Igaz, nem szokásom zavarba jönni, de ez kicsit kellemetlen helyzet. Tekintetem végigfuttatom a szomjamat csillapító lányon, s most már biztos vagyok abban, hogy rossz helyen járok.
- Öhm, séta közben meg akartam simogatni egy kutyát, barátságosnak tűnt...és ez lett a vége. Megkergetett, elkapott, de én erősebb voltam. Mármint nehogy félreértsd, nem bántottam, csak leráztam a lábamról. Szerencsémre egy kerítés örökké elválasztott tőle. - válaszolom egy apró, megkönnyebbült mosoly kíséretében, bár félek, hogy éjszakánként még elém villan annak a gonosz dögnek az ábrázata, s a villogó fogai.
- Á, amúgy ne haragudj, rossz helyre kopogtattam...- szinte egyszerre szólalok meg vele, mikor meghallom a nevem.
- Öhm, vagyis jó helyen járok, én vagyok Stephan Brooks...és te lennél Devona? - kérdem, egyik szemöldököm a magasba szökken, s látható rajtam a döbbenet.
- Hogy? - Pillantok a hátam mögé, vetek egy fintort a lift irányába és visszanézek a lányra.
- Remélem is, nem lenne kedvem minden nap ennyit gyalogolni. Khm, szóval akkor én lennék az érdeklődő. - szólalok meg határozottabban, miközben kicsit megigazítom magamon a fekete inget, ami még mindig poros..

Csak egy kutyaharapás.. CSAK EGY KUTYAHARAPÁS?! Tipikus férfi. Ha egy hatalmas seb tátongana az oldalán, s ömlene belőle a vér, akkor is azt mondaná ’csak egy karcolás’.
- Nem szabad az ilyet félvállról venni, azonnal le kell fertőtleníteni. – Magyarázom ahogy a kezemben lévő vízzel robogok vissza hozzá, s lehajolva, kezeimmel az enyhén beroggyantott térdeimen megtámaszkodva próbálom jobban megvizsgálni a szóban forgó sebesülést. – Kitudja, milyen kutya lehetett az, van e gazdája vagy csak kóbor, s megkapta e a megfelelő oltásokat. Lehet veszett is, sosem tudhatod! Most azt mondod, hogy kis semmiség, de pár nap múlva arra ébredsz, hogy le kell amputálni! -
Mindig is tudtam, hogy túl élénk a fantáziám, s igen sokszor a legrosszabbat látom a dolgokban, a gyakorlatiasságról nem is beszélve.. remélem azért nem rettentem el már az első öt percben a srácot. Hiszen én csak neki akarok jót! Nem az én érdekem az, hogy megmentsük a lábát, s nem is én fogom neki megrendelni a falábat.
- Tehénfoltos igen, miért? – Kérdezek vissza, s enyhén felvonom a szemöldököm. Nem tudom, mi ez a gyanús hangnem, hiszen csak egy ártatlan mintájú pohárról beszélünk. Felegyenesedve fonom össze a karjaim, majd figyelem, hogyan tünteti el magában a röpke három deciliter vizet, majd mosolyodom el. – Szívesen, de enyi elég volt? Nem kérsz még? -
Érdeklődöm készségesen, hiszen én vagyok a kedves lakótárs, aki a csillagokat is lehozza az égről, csak írják alá a szerződést.
- Igazán sajnálom ezt az incidenst, pedig tényleg nem jellemző a harapó kutyák elő történő futás, velem legalábbis egyszer sem fordult elő. – Kivéve álmomban, amikor hiába futok, egyre csak közelebb s közelebb ér hozzám, de nem tudok ellene tenni semmit, hiszen én a döggel ellentétben nem haladok egyről a kettőre. Remélem, nem csak ismétlem magam. Elég feltűnő, ha ennyire védem a környéket.. ugye nem tűnik túl nyomulósnak?

Már épp lépek egyet hátra, hogy végre betessékeljem, amikor azt mondja, valószínű rossz helyre kopogtatott, mire zavartan pislogok rá, hiszen nem értem az okát.
- Igen, kétségtelenül Én lennék az. Miéééért.. – Kicsit elhúzom a kérdőszót miközben csücsörítve gondolkozom el azon, hogy mi is lehet a meglepettség oka. – .. talán nem erre számítottál? Mármint nem tudom, mire számíthatsz egy puszta hangból, bár lehet, hogy láttál a suliban vagy legalábbis azt hitted, hogy én vagyok az, mert ugye a Dorianbe jársz, nem de? -
Zavartan túrok bele a hajamba, majd előrenyúlok, s a könyökénél fogva beljebb húzom a lakásba.
- Bocs, már megint csak jár a szám. Gyere be. – Ha pedig mindketten bent vagyunk, be csukom az ajtót, és a nappaliba vezetem, vagyis a konyha-nappaliba. – Ülj le a kanapéra, mindjárt megkeresem azt a izé dobozt.. -
Mutogatok a levegőben, majd vágtatok el a fürdőszobába. Keresgélek, túrok, leverek pár flakont, sampon, tusfürdő miegymás. Csörömpölök, zúzok..
- Megvaaan! – kiáltom diadalittasan, majd megyek vissza az elsősegélydobozzal a kezemben.
- Szóval Stephan, melyik szakra jársz? És mm.. idén jöttél a suliba, igaz? Mert eddig még nem láttalak. - Valahol el kell kezdeni a beszélgetést, meg az ismerkedést.