Stephan Brooks

Posts : 14 Join date : 2009. Oct. 02.

STEPHAN BROOKS
”Fire, walk with me”

Szia, szeretnék egy kicsit többet tudni rólad. Töltsd ki ezt a felvételi tesztet.

Nem lehetsz öreg és bölcs, hogyha nem voltál fiatal és őrült

TELJES NÉV Stephan Brooks
BECENÉV Steph
NEM Férfi
SZÜLETÉSI HELY Dublin
SZÜLETÉSI IDŐ 1990. október 21.
SZAKIRÁNY Képzőművészet - Festészet

APA Jeremy Brooks R.I.P.
ANYA Emma Loranie R.I.P.
TESTVÉREK Emily Brooks , Lily Brooks R.I.P.
HÁZI ÁLLAT -
ANYAGI HELYZET Jó módú, de szereti magát önerőből ellátni.

Mondd ki, amit ki akarsz mondani, tedd azt, amihez kedved van, ne bánj meg semmit, és ne hagyd, hogy az emberek elgyengítsenek!

MEGJELENÉS

Első benyomásra egy kicsit riasztó alak tűnik fel előtted, olyan, akivel nem szívesen találkoznál össze az utcán. Nem azért, mert tróger módon öltözködik, egyszerűen csak a szigorú vonásokból és a tartásából adódik ez. Tekintete rideg, arcvonásai komolyak és kemények, a gyakori borosta elrejti a jóképű arcot, bár állítólag attól markánsabb. Testalkata sportos, köszönhetően annak, hogy kedvelt időtöltése a kajak-kenuzás. Ruházata a sportos felé hajlik. Általában farmert visel valamilyen inggel, vagy pólóval. Kedveli a fekete színeket is, vagy bőrdzsekit, vagy egy hosszú, fekete kabátot visel. Cipőből kétféle található meg a ruhatárában. Az egyik egy egyszerű tornacipő, a másik egy bakancs, illetve van egy motoros csizmája is.

JELLEMRAJZ

Nagyapja szigorú nevelése miatt, s a sok pofontól megkeményedett, ő sem riad vissza attól, ha valakinek ki kell osztani párat. Elég higgadt, nehéz felbosszantani, de ha ez történik, akkor elég nehéz őt megfékezni. Csalódása miatt a nőket már csak mosogatórongyként kezeli, úgy gondolja, hogy csak egy valamire jók, egyik előtt sem nyílik meg igazán. Képes hidegvérrel ártani másoknak, ha erre szükség van, mondhatnánk azt is, hogy egy érzéketlen alak. Alapvetően mindenkiben csak a rosszat látja, s mindenkivel úgy viselkedik, ahogy az illető megérdemli, általában mindenkit megbánt, még azokat is, akiket esetleg nem kellene. Éppen ezért rosszindulatú. A lelke mélyén, valahol azonban még mindig ott lakozik megbújva az a kisfiú, aki annyira tudott szeretni. Az már más kérdés, hogy szinte elfojtja magában, s talán sosem engedi szabadon. Nem veti meg az italt, drogokat sem, ezekkel pusztítja önmagát.

EDDIGI ÉLETED

Kezdjük az elején. 19 évvel ezelőtt megszülettem egy dublini kórházban, majd egy héttel később a családi birtokra kerültem. Szüleim az arisztokrácia kiemelkedő tagjai voltak, mindketten politikusként tevékenykedtek. Nem voltak ők rossz emberek, csupán azt tették, amit mások is. Loptak, csaltak, hazudtak, hogy még nagyobb bevételre tegyen szert a családunk. Erről én gyermekként mit sem tudtam. Az „arisztokrácia” normáinak megfelelően tanítottak, s próbáltak belém sulykolni minden olyan műveltséget, amit csak lehetett. Költészet, latin, reál tárgyak, történelem és minden sok szarság , ami csak az eszükbe jutott. Be kell vallanom, hogy jó gyerek voltam. Meglepő, mi? Nagyon szerettem a szüleimet, főleg édesanyámat. Ő igen sokat foglalkozott velem. Volt még két húgom is, édes kis angyalok. Mivel hárman voltunk, egyikünk sem volt egy elkényeztetett gyerek. Tény, hogy mindenünk megvolt, de sosem sírt a szánk, hogy ez nem jó, az nem jó. Aztán elérkezett életemben az első sorscsapás. Nyolc éves voltam, akkor még azt hittem, hogy a világ csodálatos, úgy, ahogy van. Éppen a házunk melletti tóparton kacsáztam lapos kövecskékkel, amikor hangos robajra lettem figyelmes. Felpillantottam, s megláttam a füstölgő, darabokra hullott otthonunkat, amelyből undorítóan törtek elő a lángnyelvek. Tátott szájjal figyeltem, majd a sikolyokat hallva odarohantam. Mire odaértem, elmúlt a jajveszékelés, síri csönd támadt, orromat megcsapta az égett fa, a füst, s az égett hús illata. Rettenetes volt, elveszítettem a családomat és nem is nagyon emlékszem rá, hogy utána mi történt. Sokkot kaptam, a helyszínről elszállítottak.

Néhány nappal később, a kórházi kezelések után egy szociális otthonba kerültem, ideiglenesen, amíg ki nem nyomozták, hogy kihez is tartozom. Nagyapámat, Sir Jaremiach Brooksot találták meg, aki Brightonban élt. Őt soha az életben nem láttam, ennek is megvan a maga története, hogy miért nem, de röviden, nem tudtak közös nevezőre jutni a szüleimmel.

Miután nagyapámhoz kerültem, az életem teljes egészében megváltozott. Ő csak azért akarta, hogy vele éljek, mert én voltam az utód, az egyetlen, örökös, aki maradt utána. Nem különösebben törődött velem, persze, pénzelt rendesen, az iskoláimat is fizette, de szeretetet nem kaptam tőle. A napjaim ettől a pillanattól kezdve magányosan teltek. Elzárkózva éltem másoktól, csupán csak felszínesen hagytam megismertetni magam, barátaim nem igazán voltak. Ez talán nagyapámnak köszönhető, aki egy idióta, militarista barom, ha mondhatom ezt. Annyira szigorú volt, mint egy kiképzőtiszt, mindig féltem tőle. Amennyi pofont kaptam, csoda, hogy nem szállt el a fejem.

15 évesen felvételt nyertem a Timothy Alfred Művészeti iskolába, amely két részre volt osztva, egyik részében lányok a másik részében, mi srácok tanultunk. Örültem-e? Talán egy kicsit, már vártam, hogy megszabaduljak a nagyfater zsarnoki kezei alól, s végre kicsit szabadabban, fegyelem nélkül élhessek.

Miután bekerültem az Intézménybe, végre azt csinálhattam, ami érdekelt, ami egy kicsit kikapcsolt. Ez nem volt más, mint a festészet. Imádtam, kiskorom óta készítettem a képeket és az sem érdekelt, hogy a nagyapámnak mindez nem tetszett. Ő legszívesebben katonai iskolába küldött volna, de én még időben léptem és egy ösztöndíjnak köszönhetően jutottam be a Timothy Alfredba. Ennek meg is ittam a levét, nagyapámnak köszönhetően másnap szíjcsapások díszítették az oldalamat. Azonban ezzel nem ment sokra, s miután látta, hogy hajthatatlan vagyok és engem a művészet érdekel, egy időre beletörődött a dologba, bár sosem kímélt a gúnyos megjegyzéseitől. Sőt a pofonok és az indulatos szavak sem szűntek meg részéről. Talán ennek köszönhetően lettem visszahúzódó, s elképzelhető, hogy ez miatt keveredtem rossz társaságba. Az iskola falain belül csatlakoztam egy kisebb bandába, illegális szerekkel kereskedtünk. Necces volt a helyzet, hisz bármikor lebukhattunk volna, de szerencsére a törzsfogyasztóink sosem árulták el a nevünket. Még jó, akkor szólalnának meg utoljára. Ezen tevékenységemet 15 éves koromtól folytattam, s továbbra sem nyíltam meg senki előtt, egészen 18 éves koromig. Csodálatos nyár volt, megismertem egy gyönyörű lányt, nevezzük Lolának. Teljesen elvarázsolt, szinte ittam minden szavát, én balf**sz.
Fogalmam sincs, hogyan történt, életre kelt a lelkem, s megszerettem őt. Túl közel került hozzám, már-már kezdtem „jó fiú” lenni és leállni a zűrös dolgaimmal, amikor kiderült, hogy az egész csak egy nagy átverés volt. Az évfolyamom tagjai között voltak néhányan, akik nem kedveltek, mert túl sokszor törtem borsot az orruk alá, ezért úgy döntöttek, hogy jól megszívatnak. Megkértek egy lányt, hogy próbálja elcsavarni a fejem. Őstehetség volt, ennyi színészi képességgel megáldott r**hadt kis szajhát még nem láttam. Szép volt, bájos és még okos is. Tökéletesen beleillett egy naiv, ártatlan lányka képébe. Bár csak ne lettem volna annyira elvakult és hülye, akkor talán korábban rájöttem volna a bestiális hazugságra, s akkor sok szenvedéstől kíméltem volna meg magam. Ezt az esetet egy életre megjegyeztem, még most is hallom a röhögést, s a gúny hangjait. Megaláztak, elveszítettem a hitelességem, egy balfékké váltam. Forrongtam a dühtől, legszívesebben mindegyiket darabokra szedtem volna. Azonban ekkor a sors nekik sem kedvezett. Ugyan valóban szívesen megkínoztam volna őket, de arra nem számítottam, hogy az élet kegyetlenebb lesz velük. A banda tagjai egy nyári éjszakán autóba ültek, szórakozni indultak, de sosem tértek haza. Így nem tudódott ki az iskolában az, hogy mennyire átejtették a fejem. Talán most lelketlen dögnek gondoltok, amiért örülök annak, hogy ez történt, de lesz**rom.

Véget ért a nyár, amikor nagyapám bejelentette, hogy elköltözünk, otthagyva Brighton szürkeségét és New Yorkban folytatjuk az életünket. Nem értettem ezt a hirtelen jött költözési vágyat, hisz nagyapám ősidők óta a birka szagú Brightonhoz volt szokva. Őszintén szólva, nem repestem az örömtől, hisz ott kellett hagynom egy már jól megismert környezetet valami újdonságért. Mondjuk, annyira azért nem viselt meg, mert abban reménykedtem, hogy nyugaton talán majd én is megbékélek. Ez azonban valahogy nem jött össze.

Alig egy hónapja költöztünk, ösztöndíjjal átvettek a Dorian Művészeti Iskolába, ugyanis a nagyfater megtagadta tőlem a támogatást. A suli ezerszer bénább, mint az a környezet, amihez a brightoni iskolában szoktam hozzá. Hiányoznak a gótikus vonalak, a falak ősrégi illata, s a kert végében található fűzfák, nem beszélve a csodálatos tájról. Egyelőre még nincs sok ismerősöm, most még csak ismerkedem a környezetemmel. Azt, hogy miért költöztünk el, mai napig nem tudom, s nagyapámnál nem is merek rákérdezni, mert az öreg nem százas, az fix.

Posts : 14 Join date : 2009. Oct. 02.

Néha a legkisebb döntések azok, amik örökre megváltoztatják az életünket

MINDIG

* paradicsom
* kajak-kenu
* művészetek
* szabadság
* természet
* fahéj
* jazz

SOHA

* nagyapja
* ócska nők
* kosz
* metál zene
* denevérek
* csótányok
* cigaretta

FÉLELMEK

Stephan nyolc éves korától retteg a tűztől, ha nagyobb tüzet lát, olyankor leblokkol és képtelen arra, hogy cselekedjen, vagy odafigyeljen a környezetére.

EGÉSZSÉG

Egészséges, mint a makk, leszámítva az éves náthákat.

SZOKÁSOK

Ha zavarba jön, olyankor a tarkóját vakargatja. Mikor elgondolkodik, képes fel-le járkálni, avagy bámulni kifelé az ablakon, míg nem jön az ihlet. Rossz szokása, hogy a lábait feldobja az asztalra.

MIÉRT EZ A SZAKIRÁNY?

Stephan már kiskora óta fest, imádja a képzőművészet ezen ágazatát, szeret a színekkel játszadozni és célja, hogy egyszer megnyithassa saját galériáját, mindezt önerőből.

Van az úgy néha, hogy az ember nem hagyja, hogy az útjába álljon az, ami helyes..

EGYÉB A DMI-ben most kezdi a tanulmányait, korábban a Timothy Alfredban tanult, Brightonban.

PRÓBAJÁTÉK

A pszcihológusnál

- Miért ennyire dühös? Kérem, mondja el, mi a baj? - Barna szempár pillant rá a ráncolt, szeplős homlok alól, majd ráncos kezek túrnak az ősz hajszálakba, s a figyelő szemek gazdája lassan hátrahajtja fejét az olívazöld kárpittal fedett fotel támlájának. Az idős férfi kezei összefűződnek kockás mintázatú inggel fedett mellkasa előtt. Stephan tekintete végigfut a szobában, a bútorzaton, a könyveken, a zöld növényzeten, a sötét páccal borított íróasztalon, a világosabb borítású parkettán, a rácsokkal keretezett ablakokon, az öreg arcán. Zavartan kúsznak ujjai a tarkójára, megbirizgálva néhány hajtincset. Nemlegesen rázza meg a fejét, s ajkaira egy keserű mosoly kúszik.
- Mr. Brooks? - Ismétli a kérdést az idős, dohánytól rekedtes hang.
- Nézze, hagyjuk ezt az egészet, ennek....ennek tényleg semmi értelme sincs.- Próbálja terelni a témát a fiatal, közben, pótcselekvésként kinyújtja a lábait, lazán hátradől, mutatván, hogy az ég világon semmi problémája sincs. Kezei a térdeire siklanak, s ujjai lassan kezdenek dobolni a foltokban szakadozott farmer felszínén. Lábai ütemesen pattognak föl, s alá a parkettán, ezzel apró, kopogó neszezést ejtve a szobában. A pszcihológus tekintete végigsiklik az ifjún, szemügyre veszi annak ruházatát, a szakadozott, sötétkék farmert, a fekete, néhol kilógó inget, a bal kézen feszülő bőrszíjat, a jobb oldalán csüngő, vékony láncot. Tekintete visszasiklik a fiú szemeibe.
- Stephan, kérem, így nem tudok segíteni. A nagyapja ragaszkodott hozzá, hogy jöjjön el hozzám, ahogy minden egyes hónapban. Ne nehezítse meg a dolgomat, talán tudok önnek segíteni, higgye el, magának lesz a legjobb.- Az idős férfi továbbra is nyugodt, s próbál nyájasan viselkedni páciensével, hisz jól ismeri a fiút, tudja, hogy nem könnyű vele szóba elegyedni. Egy pillanatra előrehajol, majd fél oldalra fordul, s a tölgyfából készült kisasztal tetejéről elhúzza az odakészített dossziét, melyet az ölébe helyez, s újra hátradőlve, lapozgatni kezd abban. Sok újdonságot nem talál, látja az eddigi vizsgálatok időtartamát, s azt is, hogy Brooks már gyermekkora óta járja a pszcihológusokat. Miközben ő a sorokat böngészi, Steph továbbra is a térdén pattogtatja ujjait.
- A nagyapám, ugyan..- Ugranak elő belőle az indulatosnak ható szavak, s arcára érdekes fintor húzódik, melyre az orvos is felfigyel a sorok közül. Tekintete ismét a fiatalra ugrik.
- Miért mondja ezt így? Nem szereti a nagyapját? - Próbál puhatolózni a doktor, végre, sikerült elindítania egy beszélgetést, s most nagyon fontos, hogy mindez ne akadjon meg. A fiú bal kezét az állához emeli, majd tenyerébe támasztja, s tekintete a pszcihológus feje fölött kering, nézegetve a falra függesztett képeket.
- Nem azért jöttem, hogy a nagyapámról beszéljünk. Maga az ő csicskása, teljesen mindegy, hogy én mit mondok. - Feleli bosszúsan, s az utolsó szó kiejtésével szemei élesen villannak meg az orvos tekintetén.
- Érzem önben a negatív hullámokat. Mióta lakik a nagyapjával? - Folyamatosan kérdezgeti, nem hagyhatja, hogy éppen most üljön le ez a beszélgetés.
- Nem tudom, talán hat vagy nyolc éves korom óta, nem emlékszem. - Vágja vissza morcosan, miközben még lejjebb csusszan a fotelban, csoda, hogy ki nem esik belőle. Kezét elveszi az álla alól, s most mindkettőt összefűzi maga előtt, mintha csak imádkozna. Mr. Cleyton egy pillanatra újra a dokumentumokra pillant, s látja azon sorokat, melyből kiderül, hogy a fiú miért került fiatal korában lélekgyógyászhoz.
- Előtte hol lakott? - Egy újabb kérdés, továbbra is nyugodt, követelőzéstől mentes, pusztán érdeklődő.
- A szüleimmel Dublinban éltünk, egy kisebb birtokon, a Talion tó partján. - Válaszolja szűkszavúan, ismét egy kiválasztott pontot figyelve, valahol a helyiség másik végében. Olyan témához értek, amely túl fájdalmas ahhoz, hogy beszélgetni tudjon róla. Inkább úgy tesz, mintha az idős férfi nem is érdekelné őt. Próbálja félvállról venni az amúgy roppant mély érzéseket feszegető kérdéseket.
- Dublin szép hely, szeretett ott élni? -
- Igen, jó volt. - Ugyanaz a stílus, ugyanazok a rövid, tőmondatok.
- Hogyan írná le azt a helyet, ahol laktak? -
Emlékképek törnek elő a tizenkilenc éves fiú gondolataiban, lassan peregnek a képek, azok a mélyen elraktározott fotók, melyeket sosem tudott kitörölni az emlékezetéből. Egy pillanatra felcsillanak a szemei, ahogy eszébe jut a kis ház, a mellette lévő híd, a birtok, s a tó.
- Békés, nyugodt, friss. Sokszor sütött a nap, már amennyire ez jellemző azon a vidéken. Nagyon szép birtok volt, tele fákkal, zöld fűvel. Volt ott egy kis híd is, fából faragták, amolyan dísz. Nekem a derekamig ért, persze, akkor még kisebb voltam...- Maga sem veszi észre, mesélni kezd. Ahogy előtörnek az emlékei, úgy jönnek elő a szavak a száján.
- ...A ház is barátságos volt, olyan egyszerű, nem nagyvilági stílusú. Kőporból volt a külső borítás, az alapja fából készült, a falait moha és borostyán futotta körbe. Apa bosszankodott is ez miatt, szerinte így könnyebben beszivároghat a víz. - Milyen érdekes, apja szavait még mindig jelenként emlegeti, mintha még mindig valós lenne, pedig milyen rég történt...Az orvos lassan hajtja be maga előtt a mappát, óvatosan , csöndben, s tekintetét a fiúra emeli. Nem szeretné őt megszakítani, hisz végre, beszélni kezdett. Ezt még sosem tudta elérni nála, de most, talán a végére jut ennek az ügynek. Pillanatnyi csend, mégis kérdeznie kell.
- És az édesanyja? - Szúrja közbe a segítő szavakat. Stephan egy pillanatra az orvosra tekint, valami megcsillan a szemében, s nyel egy nagyot. Édesanyjáról kérdezik, arról a nőről, akit a világon mindennél jobban szeretett. Újabb képek siklanak át lelki szemei előtt, eszébe jut az a délután, amikor olyan nagyot vágódott a konyha padlózatán, megbotolva abban a fránya cipőfűzőjében. Pityergett is, de Ő ott volt, mellette, s pillanatok alatt megvigasztalta.
- Anyámnak tetszett a mohás házikó, mindig úgy viccelődött, hogy nézd csak Steph, nekünk is van egy törpházunk, olyan, melyben a manók élnek...- Emlegeti fel a régi emlékeket, s torkát egy érzés erősen szorongatja. Kezei a bőrfotel karfájába mélyednek, tekintetét ismét leemeli a figyelő szemekről. Legszívesebben most azonnal menne, menekülne, csak azért, hogy ne kelljen ilyen dolgokról beszélgetnie.
- És csak így, hárman éltek ott? - Érdeklődött a lélekturkász, miközben zakója zsebéből egy szemüveget halászott elő, s a szemei elé csúsztatta.
- Először igen, de később megszülettek a húgaim, utána már öten laktuk a törpeházat. Hogy mi mennyit játszottunk ott. Az a birtok kész játékparadicsomnak számított. Volt egy összetákolt kis kunyhónk az egyik fa tetején, apa készítette. Egy kötéllétrával lehetett megközelíteni. A fa másik ágára egy nagy autókerék gumi volt fellógatva, hintaként szolgált, annak a segítségével csobbantunk be a vízbe..- Meséli, s most egy apró mosoly kúszik az arcára.
- Jó volt, sokat csibészkedtünk...- Jegyzi még meg, miközben ujjával kicsit megkaparja a borostás arcát.
- És a robbanás? - A pszcihológus hirtelen fordulatra kényszeríti kérdésével a fiút. Az ifjabb Brooks szemei az orvosra villannak, kezei görcsösen szorítják a karfát. Hallja a robbanást, látja a füstöt, hallja a segélykiáltást, érzi a füstöt, s az égett hús szagát...
- Mi a francot akar tőlem? Nagyapám ilyen szarságokra kéri? - Hirtelen robbannak ki belőle az indulatos szavak, s szinte ezzel egy időben pattan ki a fotelból, miközben gyilkos pillantást vet az orvosra.
- Stephan, kérem, nyugodjon meg. Én csak segíteni szeretnék...- Kérleli finoman doktor Cleyton, kezével jelezve, hogy üljön vissza.
- Hagyjon engem a picsába! - Morran fel, miközben oldalra lép, s a keze ügyébe keveredő aktákat a földre söpri. Dühös és végtelen nagy fájdalmat érez, melyet sem az orvos, sem a nagyapja, sem mások nem tudhatnak rajta kívül. Te érezted már magad elhagyatva? Egyedül a világban, testvérek, szülők, barátok nélkül? Ő most pontosan ezt érzi, gondolj bele, milyen lehet? Az idős férfi lassan tornássza fel magát a székből, hisz nem fiatal már, s óvatosan lép közelebb a fiúhoz.
- Kérem, nyugodjon meg és foglaljon helyet. Ígérem, nem kérdezek olyat, amit nem szeretne. Segítenék.-
Stephan dühét csillapítva, kezeit a csípőjére támasztja, s úgy fordul az orvos felé. Ő talán segíthet. Vajon szüksége van erre a segítségre? A döntés most az ő kezében van, csakis ő tudhatja azt, hogy készen áll-e arra, hogy a lelkét kivesézzék...

Köszönöm, majd értesítünk, ha felvételt nyertél az iskolába.
Üdv: A Dorian Művészeti Iskola Igazgatója.

Posts : 72 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 32

az én párom
ehhez csak egy hozzáfűznivalóm van: mindenképpen kell velem játszanod!
ha ezt megígéred (meg akkor is ha nem) el vagy fogadva!

irány játszani!

xoxo

» NO ONE LIKES TO BE ALONE - .::[ Stephan Brooks ]::.
» I need a hero... (Stephan)
» Kalandtúra... ~ Stephan & Mandy ~
» Hova tűnnek a szavak, amiket kiradírozunk? [Stephan]
» Bocsánat, hogy élek. Többet nem fordul elő! [Stephan - Ebédlő folytatása]