Minden lefelé esik... De miért most??? [Emily/Liam]

Nem igaz, hogy nem hiszi el, hogy meghaltam volna az unalomtól, ha nem kezdek neki rajzolni… Most komolyan! Kit érdekel az elmélet? Ha a kezemben írószerszám van, alatta meg lap, el ne higgyék már, hogy jegyzetelni fogok, és nem karikatúrát firkálgatni a teremben lévőkről! Még neki állt feljebb, és miután múltkor elkommunizálta a jegyzettömböm, most a füzetemtől is megfosztott. Hát hogy várja ezek után hogy felkészülten érkezzek a következő dögunalmas órájára? Mondjuk az is tény, hogy abba aztán két sor nem sok, de annyi jegyzet sincs… De ő ezt honnan tudná?
Makacsul elnyomom azt a józan, cinikus hangot, ami jogosnak vélt felháborodásom ködén át közli velem, hogy elég, ha belenéz abba az átok füzetbe, és meg sem fordul a fejében, hogy jegyzetelésre használtam bármikor is. Mindegy… Elvette a rajztömböm, a füzetem, és az ebédszünetem, köszönöm, tanárnő örök hálám! Gyilkos pillantásaim leggyilkosabbjával tűzdelem meg kivonulását a teremből, miután rámutat az egyenként tizenöt literes olajfestékes vödrökre, amiket fel kéne juttatnom a kelléktároló legtetejére. Anyáda… Anyám, de nincs nekem ehhez kedvem! Annyi a tandíj, hogy minden bödön festékhez külön személyzetet fogadhatnának, minimum három tagút, de azért nekem kell felrakni egyedül mind a kábé egy tucatot. Mindezt persze akkor, mikor ebédszünet van.
Na nem mintha annyira éhes lennék, egészen más vágyaim uralkodnak el rajtam ilyentájt elég súlyosan. Nikotin… Ilyenkor ki szoktunk ülni az udvarra, és kedvemre gyújthatok egyik szálról a másikra. Átsuhan a fejemen a gondolat, hogy elő egy koporsószög, meggyújtom, és gyorsan el is szívom. De leteszek róla, mert minden év elején alaposan elmagyarázzák, hogy az összes teremben füstérzékelő van felszerelve például az ilyen esetek megakadályozásának végett is. Tuti, hogy ez is ennek a banyának az ötlete volt…
Mondjuk most perpillanat a globális felmelegedésért is őt okolom –túl sok széndioxidot termel az idióta beszédével –, meg harmadik világ éhezőiért is – aki ránéz a fenekére, annak magyarázni sem kell, plusz Mercedes-e van –, meg azért is, hogy rászoktam a cigire. Ennyi stressz mellett?!

Fáradt sóhajjal dörzsölöm meg a homlokom, és próbálom lenyugtatni magam, mert kezd eluralkodni rajtam a „rohadjon meg a világ”-hangulat, ami bár jó, mert kidühöngöm magam, azért nem kéne, hogy bekövetkezzen. Még a végén nekiállok feldobálni a festékes vödröket… Ami valljam be legalább magamnak, marhára csábító ötlet, de nem lennének kedvező következményei. Különben is, ez az utolsó tiszta egyenruhám, a többi öt tragikus módon meghalt a művészet oltárán. Mondjuk, azt azóta sem tudom, hogyan égettem ki az egyik hátából egy tenyérnyi darabot úgy, hogy meg sem éreztem… Az élet nagy rejtélyei!
Felállok, akkurátusan, ideglenyugtatás végett kisimítom élére vasalt nadrágom minden gyűrődését, majd hátulról előszedem a létrát, immár csak szolidan morogva magamban. Oda állítom a megmászandó polc mellé, majd megmarkolom az egyik gyanúsan nagy, fehér, ormótlan vödör fülét, és… Mi a fene van ebben?! Kövek??? Ha most belépne az ajtón, tuti hozzávágnám. Magamban egyre intenzívebben káromkodva feljuttatom a helyére a dögöt, majd lemászok a következőért, ám mielőtt nekiveselkednék, meg akarok bizonyosodni róla, hogy tényleg nem-e a múltkori építkezésből megmaradt törmeléket cipelem. Hogy miért tenne ilyet velem a nő? Mert ő a Sátán. Így, nagybetűsen.
Lepattintom a hermetikusan lezárt fedelet, és átfut rajtam a gondolat, hogy talán nem kellett volna, hisz így nem lesz túl hosszú életű a festék, de el is hessegetem, amint meglátom, milyen színt tartanak benne. Mályva… Ki a fenének kell itt tizenöt liter mályvaszínű festék?! Undorító! Fintorogva vissza is csukom gyorsan, majd leszűröm a következtetést, miszerint az olajfesték irreálisan nehéz, avagy mostanában nem edzem eleget, és megkezdem a második körömet a létrán. Mivel elsőre olyan jól ment, gondoltam laza leszek, és lusta, ezért eggyel kevesebbet lépcsőzök fel, így épp hogy csak elérem a tetejét a szekrénynek, de abból nem lehet baj. Hát a fenét nem!

Ugyanis minden bizonnyal nem csak én bosszankodtam azon, hogy nem tudok lemenni az udvarra, mert rezgősített mobilom a zsebemben ezt a pillanatot választja arra, hogy felhívja a figyelmem a külvilág kapcsolat-felvevési szándékára. Na már most… Helyzetleírás: épp pipiskedek, hogy ujjheggyel fel tudjam tolni azt az átok mályvát megérdemelt, eldugott helyére, mikor a telefon életre kel, hogy nem épp megnyugtató ingerekkel stimuláljon ott, ahol a férfiak ilyen helyzetben azért mégsem szeretik, ha piszkálják őket. Kivéve esetleg a nimfomániások, de mivel sosem voltam az, ráadásul idegesítő módon csikis is vagyok egyes helyeken, reflexből hétrét görnyedek.

Igen, a létrán. Igen, a kezemmel a zsebemhez kapok. Nem, előtte nem sikerült feltornáznom a vödröt.

Egy csapás a tarkómon, majd mályvaszínbe borul a világ. Na nem én ájulok el ilyen fura módon, egyszerűen csak tizenöt liter mályvaszínű olajfesték zúdul a nyakamba, onnan az arcomba, mellkasomra, meg úgy mindenemre. Azt hiszem pár pillanatig odafagytam a létrára előredőlve, behúzott nyakkal, szorosra zárt szemmel. Inkább a feketeség, mint az a sok mályva… Csöpögő hangok törnek be a nyugis helyre, amit ily módon a fejemben teremtettem. Aztán felegyenesedek, csodás módon relatíve tiszta ingujjammal kitörlöm a szememből a mocskot, majd merev háttal, ügyelve minden lépésre, lemászok a földre. Még az kéne, hogy megcsússzam, és meg is hempergőzzem ebben az immár örök időkre halálos ellenségemmé vált színben!
Cipőm alatt undorítóan szörcsög az izé, mikor leérek. Nagy levegő. Megint. Nem segít…
- Hogy az a jó büdös…! – fakadok ki hangosan, majd ki nem mondott szavaimnak nyomatékot adva isteneset rúgok az előttem féloldalasan heverő tök üres vödörbe. Nem figyelem hová esik, nem érdekel. Elvégre… Hogy a francba fogom én ezt a káoszt eltüntetni?!?!?! És ki az az állat, aki ilyenkor hív?! Minek is keltem ma ki az ágyból?!