Everything happens for a reason... [Liam] ^^

A sulinak hamarabb vége lett, mint ahogyan számítottam rá. Ennek nagyon örültem, mert már szerettem volna bemenni a Parkba, leülni a kedvenc fám alá egy cappuccinóval és hallgatni az mp3-mamat. Bár csak nemrég kezdődött el az új tanév, szükségem volt egy kis kikapcsolódásra, hogy újult erővel vághassak neki az iskolának és felkészüljek a próbatételekre. Hamar megérkeztem a Parkba, elfoglaltam a helyemet, bekapcsoltam a zenelejátszómat és megkerestem a kedvenc dalomat, majd a távolt kémleltem; közben pedig tátogva „énekeltem” a szöveget. Hosszas üldögélés és gondolkodás után elérkezettnek láttam az időt, hogy hazainduljak.

Elpakoltam a cuccaimat a táskámba, amiket időközben előszedtem, és elindultam a szokásos útvonalamon. Már megszoktam, hogyha elmegyek egy pasi mellett, az jól végignéz rajtam, és ezt leginkább az iskola egyenruha miniszoknyájának köszönhettem. Nem arról van szó, hogy nem szeretem, ha megnéznek az emberek, de nekem is vannak olyan pillanataim, amikor észrevehetetlen szeretnék maradni. Ez most sem jött össze. Egy középkorú, kopaszodó pasas utánam szólt, már épp készültem fittyet hányni a Callahan imidzsre és nem éppen tisztelettudóan és kedvesen visszaszólni annak az undorító alaknak, aki azzal szórakozik, hogy fiatal lányok után koslat; amikor hatalmas lendülettel összeütköztem egy közel velem egyidős sráccal. A táskám a földön landolt, és mivel nem húztam be rendesen a cipzárját a legtöbb cuccom is szanaszét hevert a földön, ugyanúgy, ahogyan a srác jegyzettömbje és ceruzája is. Gyorsan leguggoltam, ahogyan az ismeretlen fiú is, és próbáltam minél gyorsabban kikerülni ebből a cikis helyzetből. Olyan gyorsan, amennyire csak tudtam kapkodtam össze a cuccaimat, a tollaimtól kezdve a füzeteimet át egészen a sminkcuccaimig. Az idegen srác ahelyett, hogy otthagyott volna, segített összeszedni a dolgaimat, ezen meg is lepődtem és szerintem ez az arcomon is látszott. Amikor felálltunk, még mindig nem mozdult el előlem, és ekkor eszembe jutott, hogy meg sem köszöntem neki a segítségét. Ezt persze hamar pótoltam.

- Köszönöm, hogy segítettél. – Mondtam, majd rámosolyogtam. Kedvesen végignéztem rajta, tanulmányozva az öltözetét, majd megpillantottam egy ismerős emblémát. Csodálkozva, hogy eddig még nem találkoztam vele, pár pillanattal később pedig már nevetve mutogattam a zakójára és az én felsőmre, hasonlóságunkra célozva; ezt a mozdulatot többször is megismételtem, mire ő is észrevette, hogy mit is mutatok.

- Te is a Dorianbe jársz? Hányadikas vagy? Milyen szakon tanulsz? – A kérdéseimmel nem biztos, hogy jó benyomást tettem rá, de nagyon kíváncsi voltam a válaszaira, mivel eddig még egyszer sem láttam az iskolában. Azonban, egyáltalán nem úgy viselkedett, mint amire számítottam. De mielőtt válaszolt volna leültünk egy közeli padra, én továbbra is barátságosan közeledtem felé, és reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak. Szeretek új embereket megismerni, főként ha kiderül, hogy még egy suliba is járok az illetővel. Ekkor megint eszembe jutott valami, amit talán illett volna előbb elmondanom…

- Amúgy Emma Callahan vagyok. A bátyjámat lehet ismered, ő is a Dorianbe jár, most végzős, Jessenek hívják. Mond csak, találkoztunk már? Vagy láttuk már egymást? Ne haragudj, de az arcmemóriám nem éppen tökéletes. – Miután bemutatkoztam neki, vártam, hogy mit válaszol. Annak ellenére, hogy már hazafelé indultam, még szívesen maradtam volna akár több órát is a parkban, hogy jobban megismerhessem. De még semmi sem biztos. Lehet a következő pillanatban szépen leráz, aztán már indulhatok is. Nem szerettem volna, ha ez történik, mert nem viselem valami jól a csalódást. Ő pedig jófejnek látszik, jó lenne barátságot kötni vele…

Dög unalmas napom volt… A tanáraim minden bizonnyal összeesküdtek ellenem, és minden órán elméleti oktatás folyt. Na már most nekem az a halálom. Sosem értettem, miért is kell tanítani az olyanokat, amiket ott és akkor elmondanak nekünk, miért nem lehet mondjuk úgy, hogy beülünk rajzolni, és ők közben mormolják, amit akarnak, nem kárhoztatva minket tétlenségre? Mert hát valljuk be: nem érdekelnek a régi korok építészeti remekei túlzottan, sem az, hogy miként készültek, és egyéb ilyen nyalánkságok. Adjanak egy papírt meg egy ceruzát, és elvagyok egész nap, többet tanulok abból, amit magamtól látok, fedezek fel, értek meg. Ez az elméletem mondjuk nem aratott túl nagy sikert a tanárnőnél, egyenesen felháborította. Még a jegyzetfüzetem, és a ceruzám is elvette, amik használatán kapott maratoni, felesleges előadása alatt. Ezután azzal töltöttem a maradék harminc percet, hogy a tekintetemmel próbáltam lyukat fúrni a koponyájába, betapasztani a száját, vagy legalább a krétát kettétörni a kezében, hogy akkurátusan rendben tartott körme végigszántsa a tábla felületét. Egyik sem sikerült, pedig igazán próbáltam! Az élet igazságtalan…

Na de hogy ez a nap se teljen el teljesen értelmetlenül, kedvenc hobbimnak hódolva kiültem a parkba az iskola közelében, hogy megfigyeljem hozzám hasonlóan zöldre vágyó fajtársaimat. Imádtam ezt csinálni! Annyi mindent lehet megtanulni, ellesni, kifigyelni, észrevenni, hogy többet ér egy heti iskolánál. Na persze csak akkor, ha valaki hozzám hasonlóan az emberi test megszállottja. Mindig elbűvöl, hogy nincs két egyforma szempár, ajakív, csípővonulat, lábtartás, valami különbség mindig akad, valami különleges mindig megragadja a figyelmemet. Ezért is elengedhetetlen a jegyzettömb a számomra. Még jó, hogy Miss Unalom nem az első tanár, aki megfoszt tőle, így felkészült vagyok, azaz a táskám mélyén pihen másik három.
Ebből az egyik fekszik most az ölemben kinyitva, kezemben puha grafitú ceruza, akcióra készen. Nem is kell sokat várni, megjelenik az első alak, akit érdemesnek vélek felskiccelni, hogy megőrizzem magamnak, és ha úgy találom, hogy érdekfeszítő feladat, otthon kidolgozzak. Egy idősödő, lassan ötven felé járható, erősen pocakos úr szaladt el a futóknak kijelölt ösvényen. Ami igazán megfogott benne, hogy drabális alkata ellenére gördülékenyen, megerőltetés nélkül szedte sportcipőbe bújtatott lábait. Felrajzoltam háta különös ívét, elegáns főtartását, vázlatosan felvetettem a papírra az arcán látható eltökélt vonásokat. Maga a megtestesült akarat és kitartás.
A következő alanyok a tőlem nem messzire, a fűben ücsörgő szerelmesek voltak. A lány harisnyás lábai összefonódtak a fiúéval, és olyan természetességgel bújtak egymáshoz a nyüzsgő parkban, mintha otthon, szobájuk magányában beszélgetnének az élet nagy dolgairól. Az arcuk volt, ami megfogott, sugárzott róluk a szerelem, látszott, hogy ők tényleg egy másik világban jártak, egészen konkrétan egymás lelkében. Ilyenkor kicsit irigylem, hogy velem ez a fajta átlényegülés még sosem esett meg, még soha nem szerettem annyira senkit, hogy így megnyíljak neki, és érdekeljen, amit ő nekem mutatni tudna. Rengeteg képem van már szerelmespárokról, és mind más, közben pedig ugyan az. Az érzelmet magát már sikerül lerajzolnom, de érteni… Nem. Ez az, amit csak akkor fogok, ha megéltem. Kár…

A harmadik lapra egy középkorú, cseppet sem szimpatikus egyént néztem ki. Állt az ösvény mellett, és zsebre dugott kézzel hintázott talpán előre-hátra, szemeivel a mellette elmenő, főként női járókelőket vizslatva. Ilyen nyíltan sóvárgó tekintetet is ritkán látni kora délután itt a parkban, ami tele van gyerekekkel, családokkal. Az ilyesféle emberekre inkább sötétedés után, vagy szórakozóhelyeken szoktam rátalálni. Elkaptam a pillanatot, amint nagyot sóhajtva kidugta nyelvét, hogy végignyaljon ajkain, mintha valami finomat látna. Elborzasztana, ha rám nézne így valaki…
Akaratlanul követtem a tekintetét, hogy ugyan mi fogta meg ennyire a figyelmét, és megláttam az egyik iskolatársam, amint egyenruhája kurtaságára nem kellően nagy figyelmet szentelve készülődik az elmenetelre. Nem tudom a nevét, csak emlékszem az arcára. Rengeteg személy kavarog a fejemben, ő is köztük van, már őt is vetettem papírra, ahogy szinte minden Dorianbe járó diákot. Elvégre csak őket látom nap mint nap… Ebben a lányban már akkor is az arca fogott meg, különleges formája volt, a mosolya pedig káprázatos, olyan napragyogtató, férfi szíveket összetörő.
Ahogy közeledett a férfihez, már tudtam, hogy az meg fogja őt szólítani, ahogy azt is, hogy nem lesz épp kellemes fecsej, mert egész nap ezért ácsorgott itt. Keresett valakit a tömegben, akire aztán probléma nélkül rászállhat. Hogy ezt miből gondolom? Itt töltöm a napjaim már negyedik éve, nem kevés emberismeret ragadt rám csendes megfigyelőként. Épp ezért most sóhajtva én is felálltam, és iskolatársam felé indultam. Nem tudtam, mit fogok csinálni, csak reméltem, hogy elveszem a bámész alak kedvét a kötekedéstől. Az ilyenek általában gyávák, mint a nyúl…
Mivel tekintetem nem igazán vettem le a fickóról, a találkozásba nem igazán számítottam bele, hogy a kezdeti andalgós tempó után a barna lányka szélvészként iramodik neki. Azaz nekem… Frontális ütközésünkre megforgattam a szemem, majd leguggoltam, hogy segítsek összeszedni a női táskából előkerülő rejtelmek sokaságát. Ennyit a segítő szándékról, most a perverz félrehajtott fejjel, kéjes arccal méregeti hátulról. Mondjuk a látvány biztosan szép… Mire végeztünk, ő is kibámészkodta magát, és eltűnt bokor iránt. Nem akarok belegondolni, hogy mit csinál, nem és nem!

Felálltunk végre, bár nem igazán rá figyeltem, hanem feje fölött elnézve követtem tekintetemmel undorom jelenlegi tárgyát. Kedves szavai visszarángattak a kevésbé problémás jelenbe, és lenézve rá minden bajom eltűnt. Az a bizonyos ragyogó mosoly ezt eredményezi…
- Igazán nincs mit, elvégre én mentem neked – válaszoltam szintén mosolyogva, hiszen az ilyet nem lehet nem viszonozni. Azért homlokom kissé összeráncolódott, mikor nevetéssel tarkított activitit adott elő magára és rám mutogatva. Fárasztó napom volt, nehezen esett le, hogy most vette észre: iskolatársak vagyunk. Valószínűleg már lemondott róla, hogy verbális segítség nélkül rájövök, mert rákérdezett, majd elindult egy közeli, üres padhoz, majd leülve rá, barátságosan méregetett. Sosem szerettem csalódást okozni a lányoknak, így hát lehuppantam mellé, ledobva a földre a táskám, amibe már elsüllyesztettem a rajzcuccom. Elvégre nem sietek sehová, egyedül a kutyám vár…
- Igen, oda járok, ahogy te is. - vontam vállat. Nem vagyok az a közismert ember, sosem zavart, ha nem tudták ki vagyok, inkább örültem neki. Megvan a saját baráti köröm, azon kívül nem sok mindenki tud érdekelni. Na jó, ez esetében talán kivételt teszek, mert aki ilyen nyílt pillant tud rám vetni, azzal érdemes megismerkedni. Éljen a szakok közötti kommunikáció!
Bemutatkozására elmosolyodtam, és tengernyi, záporozó kérdésére is. Elgondolkodtam, hogy vajon finoman figyelmeztessem-e a kérdések közötti levegővételre, vagy inkább mégsem. Az utóbbit választottam, és a tételes válaszadást.
- Üdv, Emma Callahan, az én nevem Liam, Liam Lambert, és negyedéves vagyok képzőművészet szakon. A bátyádat pedig nem mondhatnám, hogy ismerem, de hallottam róla. Téged pedig biztosan nem ismerlek, arra azt hiszem mind a ketten emlékeznénk. – Egy pillanatra elhallgattam, végiggondolva, válaszoltam e mindenre, és mikor rájöttem, hogy nagyjából igen, elvigyorodva hátradőltem. – Az arcmemóriám viszont jó, és tudom, hogy nem egyszer láttalak már itt is, meg a suliban is. A színészpalánták közt, ha jól tévedek…

Elmosolyodtam azon, ahogy megismételte a szakom, valahogy jól esett a hangsúlya. A színisek legtöbbször észre sem veszik a mi szakunkra járókat, vagy lenézik őket, na nem mintha érdekelne, de… Azért jó tudni, hogy nem csak én értékelem a szép alkotásokat, hanem azok is képesek rá, akik a testükkel, hangjukkal, kisugárzásukkal vágyják keresni majdan a kenyerüket, és nem a kezükkel. Bár be kell valljam, én is előítéletes vagyok velük szemben, ahogy ők velünk, ez mióta az iskola fennáll, így van. Mindenki a saját ágazatára a legbüszkébb, és ez normális valahol.

- Leginkább polihisztor vagyok, mindenbe szívesen belekóstolok, kipróbálom, amit csak lehet. A fő szakom a festészet és a grafika, amit pedig a leginkább szeretek, az a művészeti anatómia – válaszoltam hát lelkesen. Elvégre lelkes kérdésre úgy illik… - Most is ezért vagyok itt, vázlatokat készítek, csodálom az emberi testet, minden formájában. Kissé megszállott vagyok ez ügyben… - nevetek fel zavartan, majd inkább elfordítom kedves arcáról a tekintetem. Mindig is túl hamar elcsábultam, elég egy kedves mosoly, egy szép szempár, egy nevetés. Ez a hátránya a rajzolásnak, mindenkiben meglátom a szépet, ami megfog hosszabb-rövidebb időre. Aztán persze mindig rá kell jönnöm, hogy ez nem elég, ha nem akarom, hogy komolyra forduljon bármi is. Márpedig nem akarom, sosem fogom akarni, így nem is fog soha komolyra fordulni. Ilyen egyszerű…

Mikor megerősít, hogy valóban jól emlékszem a szakára, még mosolyog, majd lassan elhalványul az ajkain a vidámság. Hogy ezt honnan tudom, ha nem is nézem? Csalok… A szemem sarkából bizony őt fürkészem, igyekszem az eszembe vésni minden vonását. Ez is „szakmai” ártalom.
- Ne lepődj meg, mint említettem, különösen jó az arcmemóriám, ritkán felejtek el akár egy látott személyt is. Mondjuk a nevekkel már nem ez a helyzet - húzom el ön-ironikusan a szám. Az név- és számmemóriám katasztrófa. Még a saját telefonszámomat is fél évbe telt megjegyezni…
Már épp megint elmosolyodik, mikor az a förtelem újra tiszteletét teszi az öt méteres körzetünkben, mire még a nap is elsötétül, én legalábbis így érzem. De lehet, hogy csak túlságosan összeszűkítettem a szemeim, ahogy gyűlölködés és undor fura egyvelegével meredek rá. Hamar eltűnik, ezúttal másik irányba, remélem hazasöpör. Még mindig arra a helyre fókuszálok, ahol utoljára pillantottam meg széles vállát, mikor Emma kifakadásával visszafoglalja a figyelmem. Teljesen egyet értettem vele, ezért csak bólogatok, aztán azon kapom magam, hogy épp elbúcsúzik tőlem, és menni akar. Na ne már! Egészen ráhangolódtam egy kis beszélgetésre, és még nem is tudtam megfigyelni azt az érdekes vonást a szája sarkában, mikor mosolyog…

Gondolkodás nélkül utána nyúlok, még épp elkapom lendülő kezét, és finoman megszorítva felnézek rá, a lehető legkérlelőbb pillantásomat bevetve.
- Na, Emma, ne hagyj itt! Mi lesz velem, ha visszajön az a fickó? – a végére már el kell vigyorognom, pedig az elején egész jól játszottam a rémült gyereket. Na de nem én készülök itt színésznek, vagy mi… - Inkább maradj, és meséld el, miért választottad a színészetet, és miért nem csaptál fel táncosnak, mint az emlegetett bátyád.
Tényleg érdekel, ha nem vagyok épp súlyosan depresszív vagy antiszociális, minden érdekel, minden megragadja a figyelmem, és csak úgy szívom magamba az emberek történeteit. Állítólag jó hallgatóság vagyok, szerintem meg inkább megtalálom az olyan embereket, akik beszélni akarnak. Remélem Emma is ilyen, és nem hagyott cserben a „varázserőm”, ahogy annak idején egy barátnőm aposztrofálta. Talán visszaül mellém, és mesél, én meg végre talán elkapom azt a különös vonást ott a szája szegletében. Mindjárt előásom a jegyzettömböt, és nekiállok megrajzolni… Na jó, nem, nem kéne elijeszteni, meg különben is. Ő sem ad elő nekem egy részletet a Hamletből, vagy az Operaház Fantomjából, tehát nekem sem kéne őt traktálnom a saját mániáimmal. Elég ha leül… Ülj le, kicsi Emma…