It's another Rainy Day ~ Liam & Mandy ~

Pocsék napom volt, és ezt még az időjárás is fokozta azzal, hogy egész nap szemerkélt, csak rövid időkre leállva, és egyébként is egy nagy, undorító szürkeség volt a város. Persze az agyammal tudom én, hogy ez utóbbi megállapítás nem igaz, hisz én vagyok az, akit mindig, minden alkalommal elbűvöl sokszínűségével, de ma ilyen a hangulatom, mindent egységesen szürkének látok. Meg csúnyának és unalmasnak…
Pontosan tudom, hogy ez azért van, mert az egyik beadandómmal nem úgy haladok, mint reméltem, sőt, totálisan elakadtam, sehová nem haladok napok óta, és ez olyannyira nyomaszt, hogy lassan már semmit sem tudok csinálni. Az utóbbi két napban például megszállottan sportoltam, előtte meg elolvastam vagy négy könyvet nagyjából egyhuzamban. Most meg elhívtak a haverok biliárdozni meg kicsit a pohár fenekére nézni, én meg belementem a dologba. Jobb, mint otthon ülni tétlenül, itt legalább lehet cigizni. Ezt alaposan ki is használtam, két órás ittlétük alatt majd egy egész dobozt elszívtam, lassan mehetek venni egyet.

Épp én jöttem az ütésben, és igyekeztem sörtől kissé már furcsa irányérzékemet helyrebillenteni, mikor nyílt az ajtó, és a fiúk szeme felcsillanva tapadt az ajtóra. Felegyenesedtem, hogy lássam ki az, és mikor elsuhant előttünk, elhúztam a számat. Amanda… Egyszerre kezdtünk a Dorianben, és unottan figyeltem, ahogy mindenkit az ujjai köré csavar, mint valami kishercegnő. Mára már kifejezetten zavar, de csak olyan „de fura, hogy ilyenek is vannak” módon, és értetlenül figyelem imádóit. Mert hát… Aláírom, egy szépség a csaj, és van egy megkapó kisugárzása, de csak én látom, hogy túlzottan belemerült a színészkedésbe? Csak szerintem minden mozdulata egyszerű manír, csak én gondolom, hogy előre megtervezi minden lépését, reakcióját, gesztusát? Színésznő a javából… de az a fajta, aki mindig az, reggeltől estig, és nincs megállás, nincs kilépő, sosem zökken ki. Ezt hívom fanatizmusnak, és ez az, ami szerintem már beteges. Szerencsére nem sűrűn kerülünk egy társaságba, így sosem éreztem még leküzdhetetlen késztetést arra, hogy megosszam vele észrevételeimet. Különben is tök felesleges lenne…
Lehajoltam, és egy határozott mozdulattal beütöttem az egyik golyót a lyukba, amit kinéztem neki, majd mivel a többiek épp azt ecsetelték, mennyire jó nő is az általam gondolatban az előbb leírt Amanda, a következő ütést elvétettem. Idióták…

- Asszem én ebből most kiszállok - morogtam oda nekik, mert már nem bírtam hallgatni, és a dákót az egyik kezébe nyomva a többiekhez sétáltam, akik a sarokban álló ülőgarnitúrán szétszóródva beszélgettek. Leültem a háromszemélyes kanapéra, mert már csak ott volt hely, bár legszívesebben inkább kilöktem volna valakit a fotelból. Ugyanis így Elle mellé kerültem, aki már vagy egy éve feltűnően akar tőlem valamit. Na ki nem mondaná, de egyfolytában tapogatja a karom, ölelget, keres a suliban, neten, beszélgetést kezdeményez. Hogy miért nem adom be a derekam, és dugom le a nyelvem a torkán? Mert nem vonzz… Kicsit sem, még egy hangyányit sem. Na jó, a teste talán elmegy, de a személyisége az nekem túl… egyoldalú. Nincs benne semmi, ami megragadna, és ami az alapjául szolgálhatna köztünk bárminek is. Már ha a mellméretét nem számoljuk… De mivel nekem ez józan állapotomban kevés volt, így szilárdan úgy tettem, mintha észre sem venném közeledési próbálkozásait. Ha egyszer majd nem bírja tovább, és rákérdez, rávezetem, hogy nem illenénk össze. Addig is elviselem, ahogy most is, mikor leülésem után két másodperccel már a vállamra hajtotta a fejét, és saját tulajdonának tekintette a kezemet. De jó…
Elbambulva hallgattam, milyen zöldségekről beszélnek, és szerencséjükre meg sem próbáltak bevonni a társalgásba, hisz ismernek már, és látják rajtam, hogy ma nem vagyok jó beszélgetőpartner. Igazándiból minden bizonnyal tök mogorva fejjel bámulok a világba… Egy ex-barátnőm szerint ilyenkor egyenesen pszichopata fejem van, és ezen máig jót vigyorgok, ha eszembe jut.

Mikor aztán a lányok is Amandát kezdik kivesézni, türelmetlenül leráztam Elle-t a vállamról, és a pult felé vettem az irányt, rágyújtva utolsó cigimre. Mélyen a tüdőmbe szívtam, és ott is tartottam egy darabig, majd kissé lehiggadva az orromon át engedtem ki a füstöt.
Mégis mi van ebben a csajban, ami ennyire megmozgat mindenkit? Miért nem lehet vele senki közömbös? Miért kell utálni vagy imádni mindenkinek? Mivel éri el ezt a hatást az emberekben? Hiszen még én is többet töprengek rajta, mint szeretnék… Bár ez relatív, mert semennyit nem szeretnék rajta töprengeni, és annál minden több. Máskor ennyire azért nem hoz ki a sodromból, többnyire derűs értetlenséggel állok a Mandy-jelenség előtt, csak ma vagyok ilyen menthetetlenül antiszociális.
Ahogy közeledtem a pulthoz, azaz az újabb doboz cigimhez, kezdtem rájönni, hogy ez nem lesz túl jó ötlet, ugyanis pillanatnyi morgásom tárgya épp ott ül, és az egyetlen szabad bárszék persze pont mellette van. Mire megfontoltam, hogy inkább mégsem megyek oda, már ott is voltam, így hát csak elhúzott szájjal felcsúsztam a székre.

- Josh, kifogytam. Hoznál nekem egy új dobozzal? – mutattam fel kiürült cigimet, majd szép ívben a pult mögött álló kukába hajítottam, elvigyorodva a sikeren. Az élet apró örömei… Persze akármennyire is nem akartam tudomást venni szomszédomról, jelenléte folyton folyvást betört a tudatomba. Példának okáért áradt belőle valami kellemes illat, vagy hallottam a hangját, esetleg teljesen véletlenül felcsúszott szoknyája által szabadon hagyott combjára siklott a tekintetem.
Ahogy ott ücsörögtem, rá kellett jönnöm, hogy Amanda Fuller igenis tetszik nekem, ahogy egy nő tetszhet egy férfinak. És pont ezért most mind a kettőnkre haragszom… Mondjuk leginkább magamra, elvégre nem gondoltam volna, hogy ilyen… felszínes vagyok. Nem tudok róla semmit, sőt, amit mégis, azt meg nem szeretem. Hormon-uralt kamasznak lenni szívás…
- Josh – intettem mogorván a pultosnak, aki miután ideadta a vágyott dobozt, nem kérdezte, akarok e még valami. Pedig akarok… Kiütni magam, hátha a holnap jobb lesz a mánál. – Egy Scotch-ot, légyszi – adom le a rendelést. Furcsán néz rám, elvégre ilyenkor nem szokásom a kemény piálás, általában maradok a sörnél, de azért elindul, hogy kiszolgáljon. Jó fiú…

Az ördögi teremtmény ördögi cselszövése és még én mondom, hogy nincsenek véletlenek.

Ültem ott, bambulva a nagy semmibe és egyszerre mindenkibe. Szempárok darabkái olvadtak eggyé testemen, talán jobb is, hogy nem tüske módjára égetik át bőrömet, mert azt hiszem, akkor már nem élnék. Kerestem a megfelelő társaságot, mert ismerős arc volt bőven, de olyan kevés akivel szívesen eltöltöttem volna az éjszakát, mert ugye egy unalmas, semmirekellő banda elvonná a valódi figyelmemet. Hogy miről? Ócska, szertelen jellememről, befásulttá, rosszkedvűvé tesz, de egy jó társaság, egy megnyerő partner mindent visz, ha hagyom, hogy angyali arcom mögött megismerje démoni lelkem, s hogy azon túl mi van? Na látod, ez az amit sohasem fogsz megtudni, mert már olyan rég volt, mikor színtiszta arcom a magányos világ felé fordítottam, hogy már nem is emlékszem rá, egy aprócska szégyenfolt ez lelkem mélyén, melyet azt hiszem sikerült legyűrnöm és a színésznő felülkerekedett, ő nyert testem felett és nem ereszt, nem mintha menekülnék előle, sohasem hagynám el ezen világomat, az önmagam által gerjesztett univerzumot, mert itt érzem jól magam, nincs fájdalom, bánat, keserűség.

Pilláim a szemben lévő biliárdasztal felé irányultak. Dákók, golyók, hatalmas zöld terep, önkéntelenül is kéjes vigyor futott át ajkamon, egy megpecsételt éjszaka, hát igen, azt hiszem nem tudnám elfeledni. Vagy mégis? Felriadtam szenvedélyes gondolatáradatomból, mert a dákó nekivágódott egy golyónak, mely hatalmas csattanással csapódott be az oldalfalnak. Elvétette, ismét nevetnem kellett. Butyuta, idiótáknak kitalált játék, ugyan már, egy úrilány soha nem lökdösne fadarabokat egy súlyos golyónak, azt élvezve, hogy az lukakba téved. Jobban belegondolva ez egy perverz játék. Lehet mégis tetszene? De nem az a része, mikor füstölgő gyárkémények veszik körül, olcsó sörüket iszogatva, kocsányon lógó szemüket porosra meresztve, nyálcsorgatva, hanem egészen más. De akkor is a szegények szórakozása ez, hozzá nem tudnék érni ahhoz a fapálcához, húzva előre-hátra, hogy a megfelelő szögben dördüljön az ütés. Fintor fonódott arcomra, ahogy éreztem a nevető pillantások között átáramló beszédsugallatot. Rendben, imádtam a feltűnést, a figyelmet, a bókokat, de azért mindig megnézem kiktől érkezik és az alacsony pénzzel megáldott egyedek hullnak a rostán, gondolkodás nélkül ejtem ki őket, hacsak nem egy megnyerő, döglesztő egyedről van szó, az még beleférhet egyetlen éjszakára.

Nem mindenki érti az egyszeri alkalom fogalmát, a szenvedély felülkerekedését, tobzódó viharos erejét, többet akar, de miért? A zöld mező körül somfordáló Jeremy úgy tesz, mintha nem mérte volna végig ma este is testem minden egyes négyzetcentiméterét, pedig dehogynem, csupán próbálja a közömböst játszani. Igen, ő volt az akivel felavattuk pont ezt a terebélyes asztalt, italozós, szexis, elpusztíthatatlan éjjel volt, de feledhető ábránd, azért annyira nem vitte túlzásba, talán a hevessége gyújtotta lángra, de ezért nem hibáztathatom. Vagy mégis? Találkát akart, randevút kért, hát jó, elmentem a második és harmadik alkalomra, egy hónapig tartott a románc, belémesett, de én egy kalandnál többet sohasem láttam benne, sírt, toporzékolt, fűt-fát ígért, mint egy hisztis kislány, hogy maradjak vele, szívem viszont ennyit mondatott: szerelmet nem tudsz vásárolni – majd leléptem. Azóta sem tudta megemészteni, túl sokat képzelt az egész történetbe, ha mással lát játssza a sértett kispofát. Félrehívtam, mondtam elég, kopj le idióta és még jó pár nyomdafestéket nem tűrő trágár szó hagyta el ajkaimat, megértette, azóta békén hagy, nem jár a nyomomban, nem suttog bizsergető hangján fülembe. Sohasem volt egy nagyszám, rendben jóképű, iszonyatosan kívánatos testtel, akár egy női ideál is lehetne, de nem számomra, én többre vágyom egy nyálgépezetnél, sokkal többre, nem, ne kérdezze senki pontosan mit is keresek, mert még önmagam sem vagyok tisztában ezzel, de ha megérkezik tudni fogom, ahogy megérzem az esőt, az első hópelyhek aláhullását, mely bársonyfehéren lepi be a téli tájékot. Nem kellett volna egy hónapig áltatnom, de nem volt jobb és kegyesebb kispuli a közelben. Mára kihalt minden iránta, babapofija mögött is csak egy tapadós olcsó rágógumit látok, mely levakarhatatlan, ha nem a megfelelő módon távolítjuk el.

Pillám rebbent, gondolataim a sötét köd zátonyára hullottak tova. Fejem megráztam és szívószálam bátorító csábos mozdulattal ajkaim közé haraptam, hogy szinte egy húzásra lenyeljem koktélom legjavát. Szemem villan a mozdulatokra, hisz pont szembe helyezkedik el a gusztustalanul megkopott zöld terepasztal, ahol az egyik személy megindul, Jeremy kezébe nyomja dákóját és új társaságot keres magának. Micsoda emberek, lepukkadt senkiháziak. Csak nézzük meg ezt a Liam valakicsodát. Látásból ismerem, hogyne ismerném, főleg hogy a szép beszédet oktató tanárunk odavan a munkájáért, a rajzait isteníti, nem csodálnám ha a szobája falát is ezen alkotások díszítenék. De mást nem tudhat, olcsó cigaretta, sör és a rajz, maszatos kéz, arc, még belegondolni is rossz, hogy egy ilyen alak mennyire igénytelen tud lenni. Egy lány ölelgeti, összeillenek, szép kis pár mondhatom – önkéntelenül is elnevettem magam a képen, ahogy a csaj nem éppen szépséges pofikáját vázolja papírra, hatalmas mellei azonnal beterítenék a szürkés rajzlapot. Gonosz lennék ha azt mondanám zavarba hozom? Csak mert jólesik, mert a tanárunk isteníti és engem annyira irritál dohánytól besárgult ujja, grafittal szennyezett körme? Csupán annyi kérdésem lenne, hogy aktot készítene-e rólam, modellt ülök szívesen. Úgyis nemet mond, nincs bátorsága egy ilyennek, hogy úrilányokat vegyen górcső alá, csöpögős nyelv, porba hullott szem. Gusztustalan szerelem, gyötrelmes pár. Micsoda befásult alak, mint aki épp gyilkos hajlamait szeretné kiélni, ajkai nem mozognak, csak ül ott, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, egyáltalán mi a fenéért elemzem én őt, sohasem érdekelt, nem az én világom, távoli dimenziók utazója ő, soha nem bírnám elviselni, hogy ujjai engem érintsenek. A fenébe, azért jóképű srác, egy kis igazítás öltözködésén, viselkedésén és máris más szemmel nézném testvonalait, de így… - sóhajtottam és a maradék eper és vodka keverékével készült koktélom lecsusszant torkomon, a jégkocka és lime darabkákkal vegyülő kis esernyőt a pultra helyeztem. Ez jól esett, kérek még intéssel jeleztem Josh-nak széles vigyorral az arcomon. Ő sem gazdag, de nem árt vele jóban lenni, így mindig a legjava jut nekem és azonnali kiszolgálás, de azért nem mondanám hogy felavatnám és kicsomagolnám pincérnadrágjából, annyit nem ér az egész ember.
Vágyaktól fokozott pillantásokkal nem törődve fordultam a széken a pult felé, szoknyám még fentebb csusszant, de nem volt kedvem lekecmeregni és megigazítani, hagy csámcsogjon a világ, engem aztán baromira nem érdekel.

- Josh szívem, ha lehetne most azt a cherry-s csodát kérném, amit múltkor kizárólag nekem alkottál – nevetek a felém közeledő fiú szemeibe.
- Igenis drágaságom, de lenne számodra egy ütős kis összeállításom – kacsint felém.
- Le akarsz itatni? – hajolok közelebb – De akkor hazaviszel.
- Bármikor – hajol ő is közelebb és ajkaink szinte összeérnek, nem akarom, de az előző koktél már kicsit a fejembe szállt és ilyenkor megbabonázva érzem magam egy-egy frissítő szótól és a csók még nem a világvége, több sohasem lenne, ő akarná, de az én testem fagyott jégcsap előtte, nincs bebocsátás minden hímnemű számára, ugyan, nem vagyok én ribanc, csapán egy életét élvező kis bestia.
- Josh! Ha még egyszer flörtölsz a vendégekkel esküszöm kirakom a szűrödet! – fejem máris távolodott, ahogy Josh pillái sem simogatták már arcomat, a főnöke zsarnoki beszéde megtette hatását és máris egy idegen képében tetszelgett előttem.
- Azonnal hozom az italát kisasszony és elnézését kérem – szégyenlősen slattyogott a dolgára rám sem emelve tekintetét. Gyáva alak – nyugtáztam.

Ismét mosolygós arcom és combjaim villantottam a nagyérdemű felé, kéjsóvár férfiak és irigy nők fordították el hirtelen fejüket. Közeledett… Mi a… Ez a papírcsiszoló felém tartott, na ne, pont ő veszi a bátorságot, ezt nem hiszem el – fintorodtam el. Jóképű még így nyúzott, a világ fájdalmát a vállamon cipelem arccal is, de egy mázgéppel nem szívesen tölteném az éjszakám, ez annyira lealacsonyító és nem Mandy kisasszonyhoz méltó. Már szólni akartam, de átkozott cigifüstje tüsszentésre késztetett, leült mellém, most szóljak, hogy foglalt és helyezze át máshová kicsi popóját. Ekkor azonban csoda történt. Nick mézédes ajkai csücsörítettek felém.
- Mandy! – ölelt át székestül, mindenestül.
- Nick! Ezer éve nem láttalak! – ölelem vissza jó szorosan és finom illatában fürdőzöm a cigigőz után.
- Hiányzol ám, azok a fergeteges bulik, eszeveszett éjszakák.
- Nekem mondod? A nyelveid kacér csiklandozására már régóta vágyik testem – karoljuk még mindig egymást, majd ajkaim önkéntelenül az övéire tapadnak, erős, szenvedélyes csókunkból egy nyafka kiscsaj ébreszt.
- Te disznó, tudtam, hogy megcsalsz – szétröppenünk, meglepetten nézek, a kis csacsogó sértődötten igyekszik a kijárat felé.
- Ne haragudj Mandy, ezt muszáj helyrehoznom, különben az apja eláll az üzlettől – egy apró csók ajkamra, de elhajtom fejem.
- Kösz Nick, tudod hogy viszonyulok ehhez, többé ne keress! – talán hallotta, talán nem az utolsó szavakat, mert eltűnt a tömeg mögött. Átkozott üzlet, hogy én hogy rühellem, azt mondta soha nem lenne olyan, soha nem adná fel a függetlenségét az apja piszkos ügyletei miatt, de megtette, gyenge jellem, menjen a süllyesztőbe, annyira mégsem volt kacér az a nyelv. Na, mégis az volt, de nem kell a préda, ha pulikutyába megy át. Az egyetlen szerelmem, de várjunk, nem volt az szerelem, csupán lelki egyesülés, megértés, ő sem kockáztatott, nem jött New York-ba velem, London mocskait szívja azóta is, akkor tudtam meg, hogy a gyenge jellem nem nekem való, az apámféle idiótákat pedig első ránézésre a pokol mélységeibe küldöm fájdalommal, démoni affinitással sújtva. Nem tehetnek róla, mindenről Rich tehet, mindenről.
- Mandy az italod – egy édes hang zökkent ki csalódottságomból, álarcom a régi, mosoly billen a szegletekbe.
- Kösz Josh, ha gond van a főnöködet lerendezhetem egy kis megvesztegetéssel – nevetem el magam.
- Drága vagy, de hagyd csak, megoldom.
- Hmmm… Ez isteni! – kortyolok bele az ismeretlen ízekkel megtoldott koktélomba.
- Csak neked – villan az a szegletes mosolya, mely arra csábít, hogy most azonnal leteperjem, pedig nem akarom és különben is túl tapadós lehet, ennyire ki lennék éhezve, jesszus, találnom kell valakit ma éjszakára, különben becsavarodom, túl sok volt ez a hét, túl sok.

Fordulok ismét, de egy förtelmes olcsó bűz garázdálkodik be orrnyílásaimba. Cigi, az átkozott dohány, miért nem tiltják már ki erről a helyről, azt hiszem intézkedni fogok, a kapcsolataim megvannak, nehogy már egy gyárkémény jól érezze magát és elnyomja a nem dohányzók lelkes táborát. Ismét tüsszentettem. Újabb dobozzal kér. Ezt nem hiszem el, remélem ha kielégítették vágyát és vacsorája szája szegletében lapul lelép, jó messzire a bőrébe ivódott bűzgömbőccel együtt. Belegondolni is szörnyeket idéz koponyám bensőjébe, ahogy besárgult lakásán, füstölgő függönyén tekintek keresztül és bámulom a szennyezett város felemésztett gázszagát.

- Wow, nagyszerű – vágok egy fintort és ráemelem tekintetem, ahogy cigisdoboza a kuka kellős közepébe zuttyan, sajnálom, már nem tudtam szó nélkül hagyni, ezt nem lehet – Valami másban is kitűnhetnél, mint a mocskos cigisdobozaid kukába dobálásával, lehet ez téged örömmel tölt el, de engem irritál ez az átkozott füst, nem mennél máshová?
A pultosnak int, nem hogy nem lép le még piát is rendel magának, most komolyan, direkt szennyezi ártatlan lelkem, belémtapos? Nem ismeri még a Mandy féle bosszúhadjáratokat? Mert ugye, senki nem úszhatja meg büntetlenül és nem szégyelli magát, ugyan végigmér, olykor igyekszik szoknyám alá bújtatni tekintetét, de nem nyomul, ennyire visszafogott vagy túl okos és tudja, hogy a magafajtának az én körömhöz semmi köze, esélye a mínuszokat tapossa. Csak az a cigi ne lenne, direkt idegesít, felhúz.

- Na ne, még iszol is rá? Igazán boldogíthatnál valaki mást és lekoccolhatnál, különben sem mondtam, hogy szabad ez a hely – bunkó lennék? Na ja, vannak helyzetek, mikor egy másik arcom mutatom a világnak, ha valami nem tetszik és dühít és hiába ágálok ellene nem teszik azt amit mondok igenis felhúz, másrészről pedig gyönyörködtet bátorsága. Na ne már, azt nem hiszem el, hogy nem tudja ki vagyok. Na jó igya részegre magát, másszon haza négykézláb vagy a füstből verbuvált szőnyegén engem nem érdekel. Kinéztem egy felém intő társaságot, színészek és ott van Mary, Leo, Chris no meg a többi kedves pajti, végre valakik akikhez szívesen csapódom és iszom végig az éjszakát, művészlelkek éjszakája, az igazi életművészeké. Vörösen izzó koktélom emelem és csusszanok a székről, szoknyám feljebb csúszik és hogy a fehérneműm azért mégse kandikáljon ki jobbommal megfogom. Bal kezemben az ital, az nem fontos, talpra érkezem, dobbanok egyet magassarkúmon és érzem ahogy bal ujjaim megbillennek és a sötét színű ízcsoda sebesen tűnik el a pohárból jégkockástól, cseresznyedaraboktól vezérelve. Meglepettségemben ahogy a Liam ülepén elterülő vörös színt, cseresznyét és jéggolyókat nézem eleresztem a poharat, mely táncot jár térdén, majd a földre zuhan, apró, parányi szilánkjai terülnek el csöndben a hangzavarban megannyi kristállyal színezve a mogorva padlózatot. A fény játszik egy-egy aprócska példányon, gondolatom a finom ízvilág elvesztésén bánkódik, azért az ülepéből mégsem fogom felnyalogatni és megenni a finom gyümölcspépet hozzáadott jégaprólékkal. Felnéztem, ajkam mosolygott, akármit is érezzen és gondoljon a másik.
- Uppsz, hát én mondtam, hogy vidd arrébb a csinos kis popódat – nézek rá ártatlanul, de bocsánatot nem kérek, egyszerűen nem a szokásom. Majd kap egy új gatyót legfeljebb, valami szebbet és márkásabbat, még jól is jár.
- Josh, hozz még egy koktélt nekem és egy Scotch-ot neki, szerintem szüksége lesz rá és szalvétákat vagy rongyot, bár ez a szín örökké beleégett a nadrágodba, ajándék egy jó csajtól na, más büszke lenne rá – nevetek aprón, majd kacéran az alkohol szédítő hatásától. Nem mozdulok, a tettem súlya az álarc mögötti lányt valamennyire megérinti és talpam a szilánkokra övezi, nem ereszt, mit várok? A reakcióját? Hát, arra nem biztos, hogy kíváncsi lennék, mert ha a gyilkos arcát előveszi még rosszul is járhatok, de esküszöm akkor magammal rántom és a kínok kínjával fogom kínozni.

Ilyen vagyok, változtass meg, tégy próbát, a bukás elkerülhetetlen, egy ördögöt csak úgy nem lehet letaszítani a trónjáról, még egy angyali mosoly sem képes csodákat verbuválni.