Never get too close to the end of the line [Trish]

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 33

Life is like a mean machine it made a mess outta me

Hétfő.
Átkozott nap, mindenki utálja és ebbe a mindenkibe magamat is beleértem. A hétvégi szabad program helyett jöhet a korán kelés és a zsúfolt napirend. A zsúfolt napirenddel még nem is lenne bajom, de a korán kelés… Nem, az nem nekem való. Nem tudom, hogy már azelőtt is nehezen ébredő voltam-e, hogy rászoktam a kávéra, vagy pedig csak, azóta vagyok álomkóros teknős, mióta hivatalosan is koffeinfüggő lettem. Mindegy is, az eredmény ugyanaz: a reggeli első utam a Moliére Caféba vezet.
Remek helyen van ez a kávézó, a tulajdonos biztos nagyot kaszál vele. Jönnek az álmos diákok reggel és mindenki meghívja magát egy pohár kávéra. Aztán indulnak hazafele, de még előtte beülnek beszélgetni, és ha már ott vannak, rendelnek is. Hálás lehet a tulajdonos családja a sok elkényeztett művész palántának, mint amilyen én is vagyok.

Szóval ez a nap se különb, mint a többi, talán csak egy kicsit fáradtabb vagyok, mint más reggeleken. Bár tény, hogy mindig az aktuális hétfő reggelt érzi az ember a legnehezebbnek, leghosszabbnak. Mintha sosem ébrednék fel belőle. Ráadásul a hétfő reggelem még csak nem is táncórával kezdődik, hogy esetleg az felrázzon, felébresszen. Nem, még véletlenül sem. Helyette ülhetek a székemen és gyönyörködhetek a matematika szépségeiben. Oké, szeretem a matematikát az tény, még ha titkolom is mindenki elől (az ember ne rombolja a saját hírnevét ugyebár). De ettől még az nem fog felébreszteni… Sőt, csak még jobban álmosít.
Úgyhogy egyetlen reményem hétfő reggelenként a Moliére féle kávé. Finom, erős és megunhatatlan. Nem csoda, hogy ma reggel se vagyok egyedül, többen is ettől a kávézótól várják a csodát.

Úgy lépek be az ajtón, mint aki hazaérkezik. Ismerem már a hely minden négyzetcentijét minden dolgozójával együtt. Már kérnem sem kell, mindenki ismeri a szokásaimat és tudják, hogy mit kérek. Egy nagy adag Espresso Macchiato. Reggelit nem eszem hozzá, hétköznap sosem reggelizem, mivel általában táncórával indítom a napot és nem szeretnék semmit se viszont látni az óra után. Mostanra már olyannyira leszoktam a reggeliről, hogy szabályosan rosszul vagyok tőle, ha reggel kilenc előtt ennem kell. Csak szombaton vagyok hajlandó normálisan megreggelizni, igaz a szombati reggelim időpontja így is kilenc óra utánra csúszik. De legalább Anya nem nyaggat, hogy reggelizek normálisan… Hétköznap meg elintézem annyival, hogy „majd veszek valamit a kávézóban”. És még csak nem is hazudok, kávét igenis veszek. A süteményekre meg inkább rá sem nézek…

Mosolyogva köszönök Haley-nek és csupán formai okokból rendesen is leadom a rendelésemet, fizetek és némi várakozás után már is kezemben van a kávés poharam. Meg sem kérdezték, hogy elviszem-e, automatikusan úgy készítették. Mennyi időt spórol meg az ember a rendelésnél, hogyha valahol már törzsvendég és minden alkalmazottat név szerint ismer. Reggel elvitelre, délután itt fogyasztásra. Napi rutin és már csak akkor szólok, ha változik a helyzet.
Mindenesetre nem rohanok ki rögtön a kávézóból, amint megkapom a kávémat. Először még körül nézek, hogy ül-e most bent valaki, akire érdemes lenne ráköszönni. De sehol senki, akinek a társaságához lenne most kedvem. Úgyhogy marad a kijárat.
Már éppen kilépnék az utcára, mikor gyorsan visszakapom a fejemet. Csak nem Duncan jött ki a mosdóból? Neki nem is szokása reggel bejönnie ide.

Volt egy kávém… egy perces néma csend érte.

- Hogy a francba már! Nézzél már az orrod elé is néha! Nem tűnt fel Törpilla, hogy egy száznyolcvan centis akadály van az utadban? Azt hinné az ember, hogy onnan lentről jobban figyelsz – kész, Walberton is most döntött úgy, hogy csak úgy reflexből beszáguld a Moliére-be. Azt hiszem, ideje lenn a Balra nézünk, jobbra nézünk, nem jön, semmi átmehetünk versikébe egy Előre nézünk sort is becsempészni. A drága, imádott kávém fele most ott díszeleg a csaj ruháján. Nem érdekel, hogy itt szívja a fogát, mert enyhén szólva is forró az ital. Én csak annyit kérek, hogy a kávés poharam ismét legyen tele.
- Remélem, tervbe van véve nálad, hogy kifizeted – persze, annyira nem drága, hogy ne bírjak ki egy újabb adagot. De az elv a lényeg. Miatta ömlött ki. Hát kárpótoljon érte.

És még csak nem is Duncant láttam...

Posts : 33 Join date : 2009. Aug. 28. Age : 33

Never get too close to the end of the line [Trish] Duff_hil_white

Think that you know me now, but you don't... Won't you just let me, let me be

„Baby, baby… When we first met…”
Rihanna hangja egyre hangosabban száll ki telefonom hangszóróiból. A fenébe is az ébredéssel. Különben is, olyan érzésem van, mintha alig tíz perce hallottam volna ezt a számot. Vagy az tegnap volt? Na, várjunk csak... Az nem lehet, mert tegnap vasárnap volt. Akkor pedig késésben vagyok! Szemeim hirtelen kipattannak és már nem is érzem annyira fáradtnak magam. Árnyék az égnek csapja füleit a mozgolódásom hallatára. Imádom őt, de sajnos eléggé megkeseríti az életem, amikor amúgy is elaludtam. Gyorsan megvakarom a füle tövét, majd hagyom, hogy ő is köszöntsön. Aztán rekordsebességgel magamra kapok valami normális ruhát, kihúzom a szemem, és már viharzok is ki az ajtón. Reggelire nincs időm, majd a Moliére-ben veszek valamit. Az ajtón kilépve egy gondolat jut eszembe: valahogy most együtt tudok érezni Garfielddal… Én is utálom a hétfőt.

A Moliére az a társasági élet elsőszámú színhelye, ha az iskola folyosóit nem számítjuk. Ha az ember drámára vágyik, csak egy pillanatra kell bekukkantania, biztos belebotlik vagy egy szóváltásba vagy egy szerelmes civódásba. Talán ezért nem szeretek oda járni. Valahogy túl érzelmekkel telített számomra. Oké, néha benézek egy kávéra, de nem vagyok rendszeres vendégük. Pedig aztán ha valamit szeretek, az a kávé. Nem is tudom, hogy 13 éves korom óta volt-e olyan nap, amit nem kávéval kezdtem. Csak éppen Moliére kávéjával ellentétben én más márkákat részesítek előnyben. De kényszerhelyzet törvényt bont… Vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy be kell érnem azzal, ami van.

Reflexből nyitom a nehéz üvegajtaját az üzletnek, se jobbra, se balra nem nézek. Bamm! Forró kávé folyik szét a sárga felsőmön és fehér nadrágomon. Már csak ez hiányzott, hogy tökéletesen kezdődjön a napom. Közben valaki felháborodott hangon kezd magyarázni nekem, hogy innen lentről jobban figyeljek. Mielőtt válaszolnék, felnézek áldozatomra. De jó nekem… Hát persze, hogy a suli egyik legnépszerűbb üdvöskéjének kellett keresztbe tennem. Nem mintha direkt rohantam volna bele, hogy a forró kávéjával összekenjem a ruhám.
- Bocs, immunis vagyok az egoistákra. Biztos azért nem vettelek észre – morgok valami válaszfélét, majd tekintetemet Jesse villámokat szóró kék szemeibe mélyesztem. Nem tudom, melyikünk a dühösebb.
Jesse Callahant nem lehet leírni. Őt ismerni kell ahhoz, hogy tudd, miről van szó. A lányok olvadnak érte, a fiúk tisztelik. Csak tudnám, hogy mi tiszteletreméltó van egy harisnyában bohóckodó srácban? Na mindegy, nem az én dolgom, hogy másokat kritizáljak. Arról nem is beszélve, hogy órákon át tudnám sorolni az idegesítő tulajdonságait. Azt azért be kell vallanom, hogy gyönyörűek a szemei… De ezt csak azért jegyzem meg, hogy valami pozitívat is mondjak róla.

Már épp fordulnék ki az ajtón, hogy leintsek egy taxit, amikor újabb mondat üti meg a fülemet. Azt kéri, hogy fizessem ki a kávéját. Hát már tényleg kihalt a lovagiasság? Ahelyett, hogy az én épségemért aggódna, amit jelen pillanatban első fokú égés veszélyeztet, 5 dollár miatt húzza a száját. Biztos belehalna egy ilyen piti összegbe a Callahan család sarjaként.
- Remélem, most boldog vagy – közlöm miközben a kezébe nyomok egy 5 dollárost.
Csak most tűnik fel, hogy mekkora tömeg van mögöttünk. Kicsit feltartottuk a sort a drámánkkal. Na, erről beszéltem. A Moliére Café-ban minden egyes percben történik valami…

Megalázottnak érzem magam, de végre sikerül leintenem egy taxit. Most már biztos, hogy elkések… Szuper! Ez is egy első eset lesz. Bár mint mondják, mindent el kell egyszer kezdeni.

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 33

Life is like a mean machine it made a mess outta me

Felháborító.
Kiöntöm miatta a kávém felét aztán még egy őszinte bocsánatkérést sem ereszt meg felém. Mégis mit képzel magáról Walberton? Sőt, úgy néz rám, mint aki tőlem várja a bocsánatkérést. Kérjek bocsánatot azért, mert elfelejtette reggel betenni a kontaktlencséjét? Ez itt az én törzshelyem, az én kávézom és az én kávém. És én csak egy helyben álltam, könnyen kikerülhető akadály voltam. Akkor meg ne álljon már neki feljebb.

Aztán magyaráz valamit arról, hogy túl nagy az egóm. Hmm… oké, ezt mondjuk, nem tudom megkontrázni. De hát most miért ál szerénykedjem, mikor igenis megérdemlem az elismerést? Köhöm, ez már saját magamnak is kicsit túlzásnak hangzik. Na, nem baj. Azért még nem fogom elismerni, hogy igaza van. Kritikát csak saját magamtól viselek el. De néha még magamtól sem.
- Csoda, hogy egyáltalán betaláltál az ajtón ilyen látással. Biztos a Moliére-be akartál jönni és nem a szomszédos fodrászüzletbe? Amint látom ma még nem lett belőve a frizurád – tényleg, mit is keres itt?

A drága Trish messziről kerüli a kávézót, nem bírja a felhajtást. És ez a hely túlságosan felkapott ahhoz, hogy ne történjen benne valami. Pedig igazán nincs joga ilyen magasan hordania az orrát. Legalábbis magához képest magasan... Ő is csak egy elkényeztetett, gazdag csemete, aki néha úgy dönt, hogy nem akar ebbe a világba tartozni, így protestál, és csak azért se látogatja az egyik legfelkapottabb kávézót. Erre ma bejön ide. Ez csakis valami nagy tévedés lehet. Vagy kifordult volna a világ önmagából? Lehet, hogy most már nem is vagyok olyan helyes és elragadó, mint korábban?
Gyorsan keresek valami visszatükröződő felületet és megnyugodva tapasztalom, hogy még sem fordult ki a világ magából és még mindig úgy nézek ki, mint korábban. Valószínűleg csak a kis Törpillának ment el ma az esze, és így került a Moliére-be. Van egy olyan érzésem, hogy most egy jó darabig ez nem fog újra előfordulni vele…

Mindenesetre a fél kávém még mindig hiányzik, de legalább az árát megkapom. Nem, tényleg nem haltam volna bele ebbe az öt dollárba. De máris jobban érzem magam, hogy kiengeszteltek. Nem veszek azonban újabb kávét, elég lesz az, ami megmaradt, csak a tetejét igazítom vissza a pohárra, hogy el tudjak vele indulni. Trish ugyanis már robog ki a kávézóból. Én pedig még nem kaptam meg a bocsánatkérésemet.
Úgyhogy nem törődve a befele igyekvő emberekkel utat török magamnak az utcára, magam mögött hagyva a földre ömlött kávé foltot. A takarítás ugyebár nem az én dolgom…

Borsószem királykisasszony megérkezett…

- Hé, a suli elég közel van ahhoz, hogy még te is képes legyél gyalog megtenni azt a távot – lépek a taxihoz és mielőtt magára csukhatná a hátsó ajtót, beállok elé és megtámasztom. Oké, nekem is van annyi agyam, hogy tudjam, átöltözni menne haza. De így sokkal érdekesebb a játék. Plusz tényleg nagyon éhezem arra a bocsánatkérésre.
- Azt pedig már csak mellékesen jegyzem meg, hogy végül nem vettél semmit odabent – nem tágítok az ajtóból. A taxi óra persze közben ketyeg, de ez engem különösebben nem érdekel. Nem fog csak úgy elrobogni innen. Addig legalábbis nem, ameddig én nem akarom, hogy elmenjen. A sofőr nem morog, new yorki, már biztosan hozzászokott, hogy itt nem minden indulás zökkenőmentes. Walberton viszont bizonyára nem ilyen türelmes… Mondjuk nem értem miért nem megy a Dorianbe. Lány, biztos neki is vagy hat váltás ruhája van a szekrényében.

Vagy ő lenne az a bizonyos kivétel, ami erősíti a szabályt?

Posts : 33 Join date : 2009. Aug. 28. Age : 33

Think that you know me now, but you don't... Won't you just let me, let me be

Míg a taxi igyekszik félrehúzódni a forgalom kellős közepéből, az agyam kattog. Olyan érzésem van, mintha totál lenézne ez a srác, és nem csak azért, mert két fejjel magasabb. A jelenlétében úgy tettem, mintha nem jutnának el az agyamig a szavai és arckifejezései. Persze, ez nem így van. Csak könnyebb egy álarcot viselni a pillanat erejéig. Egy álarcot, ami nem mutat érzelmeket. Az hiányzik a legkevésbé, hogy tudja, adok a véleményére. Ez a tény csak növelné az amúgy is hatalmas egóját.
Viszont most már nincs a közelben, így nyugodtan kifejezhetem felháborodottságomat. Az, hogy Törpillának hív, az még csak hagyján. Bár nem hiszem, hogy sok beleszólásom van a magasságomba. Azonban az, hogy egy közterületet sajátjaként kezel, az már több a soknál. Ugyanannyi jogom volt bemenni a Moliérbe, mint neki. Mégis mit képzel magáról, hogy ő az Atyaúristen?

Mikor beülök a taxiba gyorsan ellenőrzöm a frizurám a visszapillantó-tükörben. Jesse tett rá valami megjegyzést, már nem is emlékszem pontosan, hogy mit… Én viszont semmi érdekeset nem látok. Mármint, eddig is ilyen volt a hajam. Nem kócos, nem nőtt hirtelen rengeteg ősz tincsem, de még csak a kávéja sem ragadt bele. Egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében hátradőlök az ülésben és ledarálom a címemet a sofőrnek. Már a kezemben az ajtó fogódzkodója, hogy magamra zárhassam, amikor Jesse beáll elém, és megtámasztja.

Felvont szemöldökkel nézek rá. Még alig kezdődött el a nap, de a srác már az utolsó idegemen táncol. Egy pillanatra vizualizáltam a jelenetet, majd megeresztettem egy halovány mosolyt. A képet csak egy rózsaszín tütü tehetné tökéletesebbé.
- Hé, a suli elég közel van ahhoz, hogy még te is képes legyél gyalog megtenni azt a távot – jegyzi meg kissé gunyorosan.
Ez a gyerek tényleg kötözködni akar? Egyetlen egy kedves szava nem volt még hozzám ma reggel. Na, nem mintha én annyira túlzásba vittem volna a jópofizást. De mit vár tőlem, miután a fél pohár forró kávéja Rorschach-teszt mintákat hagyott a ruháimon? Mielőtt adhatnék valami frappáns és leszerelő választ, megjegyzi, hogy semmit nem vettem. És tényleg. Pedig sosem hagyom ki se a reggelit, se a napindító kávét. Bár ha belegondolok, az utóbbi megvolt…

- Hát, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, akkor vehetsz nekem egy Shot In The Darkot. Ha nem csal az emlékezetem, akkor az árát előbb nyomtam a kezedbe– mosolygok rá angyalian, majd ártatlanul hozzáteszem: - Addig én hazaugrok átöltözni. A Dorianben találkozunk.
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nekem is lenne váltóruhám a szekrényemben. De persze nincs. Amikor először hallottam erről a szokásról, kiröhögtem. Ugyan kérem, nem vagyunk már ovisok, hogy váltóruha kelljen. Előkelő családok sarjaként megtanultunk szépen enni, és udvarra sem járunk rohangálni. Akkor mégis miért kéne lecserélni a reggel kiválasztott ruhánkat? Aztán persze rájöttem, hogy a lányok a divatőrültségük miatt raktároznak tartalék ruhákat a szekrényeikben. De ez sem az én világom… Legalábbis eddig nem volt, de a mai nap után muszáj lesz megfontolnom.

- Callahan, mi lenne, ha elengednéd a taxim ajtaját, és inkább a sorba állnál be? Tudod, ha még sokáig vársz, akkor nem lesz időd megvenni a kávémat…
Soha, de soha nem használom az emberek vezetéknevét, ha velük beszélek. Az olyan… lekezelő. De reményeim szerint, ha Jesse saját módszerét alkalmazom vele szemben, akkor egy kicsit visszavesz. Nem ártana, ha valaki közölné vele, hogy nem ő az Isten. És ha más nem, akkor majd én megteszem. Mi veszteni valóm van? Csak egy átlagos szépfiú kibírhatatlan természettel… Pite lesz.

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 33

Life is like a mean machine it made a mess outta me

Nevetséges.
Mit képzel ez a lány, kivel beszél? Ugráltasson mást, ne engem. Én nem a kis csicskása vagyok, aki lesi minden kívánságát és szó nélkül ugrik, ha az úrnő parancsol valamit. Neki is van két szép lába, szája, oda tud menni a pulthoz és kérni magának reggelit. Sőt még ha szépen megkér be is kísérem az ajtón és ügyelek rá, hogy ne menjen neki senkinek. De, hogy én ugorjak és hozzak neki egy Shot In The Darkot… Ráadásul abból a pénzből, amit a neki ajándékozott, vagy inkább Trish által ellopott, kávémért kaptam cserébe.

- Persze, azonnal drágám. Toronyóra lánccal nem kéne? Esetleg egy csoki szökőkút? Csak egy szavadba kerül–karomat közben összefonnám magam előtt, hogy ha nem lenne nálam a kávé. Így ez a hatásvadász mozdulat elmarad, helyette csak egy féloldalas vigyort eresztek meg, abból az „álmodj kiskirálylány” fajtából.
Aztán végre eljutok egy olyan pillanatig, hogy lehetőségem van megízlelnem a kávém imádott ízét és illatát. Legalább ezzel is húzom az időt. Amíg én a taxija ajtajában állok, addig a Törpilla nem megy sehova. Remélem rendesen le lesz szólva, amiért elkésett az első órájáról. Hú, már látom is magam előtt az arcát, amikor a tanára elmondja, hogy mekkorát csalódott Miss Walbertonban, hogy tőle ennél többet várna és bla bla bla… A csaj meg majd a sírás határán áll. De szeretném látni! Kár, hogy az első óránk nem együtt van.

- Egyébként nem, nem hiszem. Te meg én nem fogunk találkozni a Dorianben. Kívül esel a látóteremen, ha még szembe is jönnél velem, nem vennélek észre. Bocsi, de ez a világ már csak ilyen gonosz és kegyetlen. Tudod, tartsd magad a status quo-hoz - a végén még a kávés poharamat is megemelem, mintha koccintásra emelném. Igen, erre a kijelentésre inni kell és én meg is teszem. Miután lenyelem a forró italt, végül kilépek a taxi ajtajából, majd a lehető legtermészetesebb mozdulattal becsukom az ajtót, aminek nagy monológom közben lehúztam az ablakát. Szeretem ezeket a modern technikákat. Az elektromos ablaklehúzó óta sokkal kisebb fáradtság le-fel húzni az ablakot.
Meg mennyivel feltűnőbb lett volna, hogyha háttal állva elkezdek egyik kezemmel furcsa körző mozdulatokat végezni, miközben az egész testem le-fel mozog a kar magasságának megfelelően. Mondjuk alapból guggolásból kellett volna kezdenem... Szóval a manuális lehúzó most nem lett volna praktikus. De szerencsére csak egy gombra volt szükségem. Azt pedig észrevétlenül is le tudtam nyomni.

Így most odahajolhatok az ablakhoz, hogy Trish arcába vigyorogjak.

- Szóval csak ügyesen Törpilla. Ne idegeskedj sokat, mert ráncos leszel. Menj haza, öltözz át, majd írd egy hat oldalas bejegyzést a titkos naplódba erről a vissza nem térő élményről, hogy találkoztál velem – kacsintok rá, majd felegyenesedem és minden további köszönés nélkül otthagyom a taxit és elindulok a Dorian felé a kávémat kortyolgatva. Nincs miért zavarban lennem, aggódnom, idegeskednem. Mondjuk van valami, ami azért meglepetett…

Callahannek szólított. Furcsa, vannak emberek, akikből nem lehet kinézni, hogy másokat a vezetéknevükön szólítanak és a Walberton lány bizony ebbe a kategóriába tartozik. És most mégis megtette. Ennyire felhúztam volna a drágát? Lehet. Hétfő van és az életmentő kávém életére tört. Igazán meg lehet érteni. Nem, nem fogom sajnálni és még csak magamra sem veszem a megszólítást. Sokan hívnak Callahannek, nekem meg semmi bajom a családnevemmel. Igen, a keresztnevemet jobb szeretem. De néha nem árt a változatosság.

Tökéletesen elégedett vagyok mindennel. Igaz, lehetne egy fél pohárral több kávém…

Posts : 33 Join date : 2009. Aug. 28. Age : 33

Think that you know me now, but you don't... Won't you just let me, let me be

Az arcára van írva a döbbenet…
Egyszeriben mintha nem is lenne olyan rossz ez a hétfő. Oké, a körülményektől szívesen eltekintettem volna, de ez egy megismételhetetlen élmény volt. Jesse le sem tagadhatná, hogy meglepetést okoztam neki. A jó kislányos külső pont olyan ördögöt takar, mint az ő angyalarca. Egy ilyen közös vonás tényleg elállíthatja az ember lélegzetét… na meg betapaszthatja azt a nagy száját. Így jár az, aki a borítójáról ítéli meg a könyvet. Bár bevallom, én sem hittem volna, hogy lesz elég merszem csicskáztatni. Mi lett volna, ha megsértem törékeny lelki világát és beperel? Igen, még ezt is kinézem belőle. Az apja ellen pedig lehetetlen nyerni. Szerencsémre nem rohant sírva apucihoz. Igaz, a mondás úgy tartja, ami késik, nem múlik…

Egy azonban biztos: Jesse Callahan magától is ért a bosszúhoz. Kávéjának illata ínycsiklandóan birizgálja az érzékeimet. Szinte a számban érzem az ízét. Tudom, hogy direkt csinálja. Egy kis lötykölés jobbra, egy kis lötykölés balra, csak jobban szálljon az illata. És még van képe bevetni azt a féloldalas vigyort is, amitől az egész arca karakteres lesz. Nem baj, rám ez nem hat. Tudom, hogy lányok százait bolondított magába a kölyökkutya tekintetével és az ilyen menő mosolyaival, de engem más fából faragtak. Ennyitől nem fogom elfelejteni, hogy tönkretette a reggelem. De azt a nyamvadt kávét megihatná végre.

- Nem kell se a csoki szökőkút, se a toronyóra lánccal. Elég lesz a kávém – válaszolok egy újabb angyali mosoly kíséretében. – De azért köszi az ajánlatot, Callahan. Bár bevallom egy bocsánat is elég lett volna.
Biztos vagyok benne, hogy ez megteszi a hatását. Van képem azt állítani, hogy Őtökéletessége hibázott. Ismerem a fajtáját, az ilyentől tuti berobban az agya. Az meg, hogy ő kérjen bocsánatot egyenesen egyenlő a lehetetlennel. Pedig még csak nem is arról van szó, hogy jogtalanul kérem. Legalább annyira az ő hibája is, mint az enyém. Arról nem is beszélve, hogy megint Callahannek neveztem. Láttam rajta, hogy az előbb sem tetszett neki.

Azonban a várt reakció elmarad. Nem is értem, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. Inkább arról beszél, hogy tartsam magam a status quo-hoz. Úgy látszik, még engem is érhet meglepetés. Nem hittem volna, hogy tud ilyen szavakat. Vajon tudja is mit jelent, vagy csak hallotta valahol és gondolta menőzik egy sort?
- Nem a világ kegyetlen és gonosz, hanem az olyan emberek, mint te – vonom meg a vállam. – Ne aggódj, nem borítom fel a status quo-t. Semmi kedvem csatlakozni a hozzád hasonlókhoz. Mondd, nehéz gerinc nélkül járni?
Nem tudom, mi ütött belém. Ezt az utolsó mondatot nem akartam mondani. Végső soron nem is ismerem a srácot. Mindössze a mai nap és a mendemondák alapján alkottam róla egy képet. Ez azt jelenti, hogy semmivel sem vagyok jobb, mint ő? Én is csak a borítója alapján ítélem meg a könyvet? Na nem. Ő semmi olyat nem csinált, amivel megcáfolta volna a róla keringő pletykákat. Nem volt túlzás az utolsó mondat.

Mielőtt észbe kapok, már csak pár centire van az arca az arcomtól. Oké, kicsit fura a helyzet. De ugyanakkor meglepően kellemes is. Valamit mond, de a szavak nem jutnak el a tudatomig. Azok a kék szemek örvényként nyelnek el. Azt sem tudom, hogy merre van a fel és a le. Aztán hátat fordít, és ruganyos léptekkel a Dorian felé veszi az irányt. Ezzel egy időben a taxim is elindul, én meg csak nézek ki az ablakon, és a kék szemeit látom magam előtt. Milyen érdekes… ha mindössze öt centiről bámulnak rám azok a kölyökkutya szemek, akkor mindjárt rám is hatással vannak. Még szerencse, hogy ez egyszeri alkalom volt.
Különben nagy bajban lennék…

» Trish Walberton
» Music changes the world [Trish]
» Why you standing on the wall? [Trish]
» cinderella story [Trish]
» Toronto is so close...?