Why you standing on the wall? [Trish]

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 32

The monkey chewed tobacco on the streetcar line

Walbertonék.
Ehhez a lakáshoz se volt még szerencsém. Valahogy nem szokásom ismeretlenekhez átugrani unalmas hétköznap délutánjaimon. Már eleve ott megdől ez a feltételezés, hogy unalmas hétköznap délutánjaim lennének. Most mindenesetre itt vagyok. Nem volt könnyű kideríteni, hogy hol lakik ez a lány, de némi utána érdeklődés után meg lett a címe és még csak nem is olyan emberektől, akik visszamondanák neki. Körülbelül három-négy emberen ment keresztül a lánc. Ha ezt vissza tudta volna bogozni a nap folyamán… Főleg mert magamat is úgy adtam el, mint, aki csak egy tagja a láncnak és nem az eleje.

A lényeg, hogy magabiztosan bekopogok. Itthon kell lennie, Törpillának mindenféleképpen. Ha elég szerencsés vagyok, akkor néhány családtaggal is találkozom, így még inkább zavarban lesz. Azt pedig élvezem. Furcsa perverzió ez tőlem, de szeretem zavarba hozni az embereket. Akkor kerül felszínre az igazi énjük, ilyenkor nincs olyan állapotban, hogy szerepet játsszon. Mondjuk, nem vagyok biztos benne, hogy a színművészetesekkel is működik a dolog, de azért ők még mindig elhanyagolható százalékát teszik ki a Föld lakosságának. Úgyhogy alapvetően nagyon jó a hatásfoka a módszernek.

Kopogásom természetesen nem marad válasz nélkül. Az ajtó nyílik, és mint minden rendes háztartásban itt is a szobalány nyitja az ajtót. A világ nagy többséget meglepné. Engem már hidegen hagy…
- Jó napot! Miss Walberton itthon van? – persze, hogy itthon van. Hol máshol lenne? Hiszen láttam mikor hazajött. Nem fogok csak úgy vaktában eljönni, aztán itt állni az ajtó előtt megsemmisülten és megalázva, hogy nincs itthon. Akkor úgy néznék ki, mint valami pszichopata udvarló, aki követi, hogy aztán egy óvatlan pillanatban rávesse magát. Na, ha valamitől, akkor ettől kifejezetten távol állok. Még, hogy én rávessem magam…
- Igen. Kit jelenthetek be? – mondtam, ugye, hogy itthon van nem? Én nem kezdek csak úgy akcióba, hogy ne biztosítanám magamnak a terepet előtte. Hiába, nem tudom visszatartani az elégedett vigyoromat, de azért úgy-ahogy visszafogom a mozdulatot és csak egy barátságos mosolyt varázsolok belőle. Így most már biztosan nem fogok láncfűrészes gyilkosnak kinézni. Barátságos mosoly, kisfiús tekintet, na és persze rendesen fel vagyok öltözve, fehér ing, zakó. Nem engedhetem, hogy rossz színben tűnjek fel a híres-neves Walberton család előtt.

- Jesse Callahan – mutatkozom be, mézes-mázos hangon a szobalánynak miközben kezeimet a nadrágom zsebeibe csúsztatom. A szobalány egy perc türelmet kér és már el is siet reményeim szerint a kis Törpilla után.
Én addig az előszobában várok és csak úgy megszokásból szemügyre veszem a helyiséget, és bár nézek nem látok semmit. Drága padló, drága tapéta, kis asztal, virág a cserépben, tükör arany keretben és minden, aminek egy rendes előszobában lennie kell. Semmi új, ami kitüntetett figyelmet érdemelne tőlem.
Azért arra ügyelek, hogy azelőtt visszaforduljak arra felé ahonnan Walberton érkezését várom, mint hogy ideérne. Alig várom, hogy lássam az arcát, mikor rádöbben, hogy tényleg ÉN vagyok itt. Na, akkor majd angyalian elmosolyodom, mintha én nem tehetnék semmiről. Csak úgy véletlenül erre jártam, idevetődtem, idelöktek. Mint, aki azt sem tudja, hogy hol van.

Pedig de tudom. Nagyon is tudom, hogy hol vagyok. Hogy mit csinálok itt. Mindent tökéletesen kigondoltam. Már csak végig kell csinálnom. Na de hol marad a jelenet másik főszereplője? És a közönség? Így nem igazi a színház.

Még szerencse, hogy az elmúlt három év alatt hozzászoktam ahhoz, hogy néznek. Sőt, kifejezetten élvezem.

Posts : 33 Join date : 2009. Aug. 28. Age : 33

Why you standing on the wall? [Trish] Hil_hand

They tell me girl it's not like you to fall this way

Végre otthon.
Alig vártam, hogy a saját birodalmamba léphessek. A mai nap után csak arra volt szükségem, hogy a szobám melegében és a kutyám társaságában átadhassam magam a zenének. Amint belépek az ajtón Árnyék ugatva ront nekem. Két mellső mancsát a vállamra helyezi, és kedvesen arcon nyal. Mosolyogva borzolok bele fekete-fehér szőrébe. Táskámat az ágyamra dobom, majd a HI-FI rendszeremet keltem életre. Egy csupa instrumentális számokat tartalmazó CD-t indítok el. Bemelegítésként skálázok párat, melyet Árnyék ugatással kísér. Ez a furcsa duett már majdnem szokásunkká vált.

Épp a harmadik számnál járok, amikor a szobalány, Lucy benyit. Riadtan kapom oldalra a fejem, még énekelni is elfelejtek. Hát már kopogni is luxus? A szobám egy szent hely. Én magam terveztem meg, sőt a falait én festettem saját kezűleg. Idegeneknek a belépés tilos. Mit idegeneknek? Még a szüleim se jöhetnek be, ikeröcséimről nem is beszélve. A szobalány tisztában van a szabályokkal, mégis csak úgy rám nyitott. Ki kéne rúgnom…
- Ms. Walberton – hebegi zavartan, szemeit a parkettára szegezve. – Elnézést, hogy csak így önre rontok. Kopogtam, de nem kaptam választ…
- Akkor talán ne zavarj – közlöm vele ellenszenves hangon.
Nem szokásom ilyen hangnemben beszélni a szolgálókkal, de egy ilyen szörnyű nap után még ezt is megengedem magamnak. Lehet, hogy Lucy csak megijedt, hogy valami bajom van, de valahogy ez sem érdekel. Csak hagyjon magamra. Árnyék megérzi a feszültséget, és halk morgásba kezd. Okos kutya, úgy viszonyul az emberekhez, ahogy én viszonyulok hozzájuk.
- Értem én, Ms. Walberton – kezd bele megint a szobalány, hangja el-elcsuklik a tekintetem láttán. – Nem is zavarnám a kisasszonyt, de látogatója van.
Szemöldököm felszalad, szemeim kikerekednek. Látogatóm? Nekem? Ez a nap egyre furcsább lesz. Árnyék is elhallgat, majd félredöntött fejjel néz rám.
- Ki az? – szedem össze magam.
- Mr. Callahan – tudatja velem a látogatóm nevét, és szemében vágyakozás fénye csillan. – Jesse Callahan az előszobában vár önre.

A szobalány hangja megannyiszor visszhangzik a fülemben. Jesse Callahan. Itt valami tévedés történhetett. Jesse azt sem tudja, hogy hol lakok. Még ha tudná is, ugyan mit keresne itt? Biztos van jobb dolga, mint hogy engem látogasson. Kikapcsolom a zenét, ezzel is időt akarok nyerni. Mára már bőven sok volt Egoboyból. Legalább itthon hagyhatna egy kis nyugtot nekem.
- Mondd meg neki, hogy nem vagyok itthon – adom ki a parancsot, majd egy laza kézmozdulattal elbocsátom.
- D-de kisasszony…. Már mondtam Mr. Callahannek hogy ön itthon tartózkodik – pirul el vétke beismerésekor.
Minek tartson az ember szolgálót, ha az még alibit sem tud neki nyújtani a kellő időben? Dühösen megrázom a fejem, majd az előszoba felé indulok. Nem is olyan nagy baj, hogy Lucy elszólta magát. Így legalább nem fog úgy tűnni, hogy megfutamodok. Nem adom meg Jessenek azt az örömöt, hogy nyerni hagyom háború nélkül.

Az előszobába érve azonban a lélegzetem is elakad. Eddig is tudtam, hogy vannak olyan pasik, akiknek jól áll zakó. De az már bűnnek számít, hogy valaki így nézzen ki. Szívdöglesztő megjelenés ide vagy oda, nem fogok beállni a Callahant istenítők sorába. Igyekszem magabiztosan sétálni, de a lábaim mintha kocsonyává változtak volna. Ráadásul a másik irányból anyám közeledik Jackson társaságában.
Miért van olyan érzésem, hogy mára még nincs vége a drámának?

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 32

The monkey chewed tobacco on the streetcar line

A család.
Igen, végül csak megérkezik a közönség is, még az előadás kezdete előtt, hiszen csak így engedhetjük be őket a nézőtérre. Már csak a művésznő hiányzik, aki igazi dívához méltóan stílusosan késik. Lehet, hogy rossz szakirányt választott és zeneművészet helyett színművészetet kéne tanulnia? Engem igazából nem izgat, hogy mit tanul, amíg nem a táncművészet az. Nem örülnék neki, ha belépne az imádott tükörtermembe. Még csak az kéne…
Hmm… a közönségnek nem szabad unatkoznia. Úgyhogy önfeláldozom magamat és az előadás kezdetéig majd én elszórakoztatom őket. Csak panasz ne legyen. Mindent a vendégért!

Amint látom, a drága anyucihoz van szerencsém meg egy kisöccsihez. A tesó egy fokkal nehezebb, de a szerető édesanya… Remek, igazán remek. Az anyukákkal könnyebb dolgom van, mint az egyetlen kislányukat féltő, gyanakvó apukákkal. Bár tény, hogy az esetek túlnyomó többségében egyik féllel sincs nehéz dolgom. Kellően szerencsés vagyok, megajándékozott a sort azzal az igencsak hasznos képességgel, hogy mindenkire jó első benyomást tudok tenni. Már ha akarok. Csak úgy magától nem lesz jó az a benyomás…
De, ha valakinek még se tetszene az angyalarcom, akkor a B tervhez nyúlok és bemutatkozom.

Callahan. Furcsa, hogy ebben a világban a névnek mekkora hatalma van.

Most is a szokásos műsort tervezem. Egyelőre csak a lehető legártatlanabbul mosolygok a felém közeledő Walberton családtagokra, míg kellően közel nem érnek hozzám. Ekkor előveszem a mézes-mázos modoromat és magabiztosan kezet nyújtok a nőnek.
- Ön bizonyára Mrs. Walberton – mosolygok rá szelíden, majd elhanyagolható szünet után bemutatkozom – Jesse Callahan. Örülök, hogy megismerhetem -B terv pipa, minden a megbeszélt rend szerint halad. Pont erre a „Nocsak, nocsak” arckifejezésre számítottam válasz gyanánt.
- Szervusz Jesse – ismétli a nevemet és szinte hallom, ahogyan magában hozzáteszi a vezetéknevemet is.
Amúgy érdekes ez az egész név mizéria. Ha megtudják, hogy Callahan vagyok, mindenki ájuldozik és rögtön hímes tojásként bánik velem.
Velem. Pedig én nem sokat tettem a családom hírnevéért. Az apám, ő az, aki feltette Callahanéket a térképre. Ő az, aki szinte minden híresebb (vagy hírhedtebb) család ügyét képviselte már. Éppen ezért senki nem akar vele rosszban lenni. Sőt, igyekeznek a lehető legjobb viszonyt ápolni vele. És mivel egy apa számára a gyerekei a legfontosabbak… Ezért hát velem is. Én meg nem vagyok szégyellős és kiélvezem. Talán néha túlzásba is esek. A bőség zavara, ugyebár.

- Te komolyan a nővéremhez jöttél? Én a helyedben menekülnék –szól hozzá a beszélgetéshez a kissrác is. Hát, megfontolandó tanács. Mert igazából nem is a szeretett Törpillához jöttem, sokkal inkább a családjával akartam találkozni. Azért, hogy még jobban megkeserítsem az életét. És, hogy ez miért jó erre a célra? Csak ki kell várni…
- Igen, Trish-hez jöttem – most mégsem hívhatom Törpillának… - Tartozik nekem és nem szeretném, ha lelkiismeret furdalása lenne miatta. Úgyhogy gondoltam eljövök hozzá én személyesen. Biztos zavarban lett volna, hogyha neki kell odajönnie hozzám – magyarázom meg kicsit látogatásom okát. Igen, egy kicsit füllentettem. Egy icike-picikét…
Természetesen a magabiztos, de ártatlan mosoly egy pillanatra nem tűnik el az arcomról. Azzal megtörne a varázs. Mondjuk, néha magam is meglepődöm, hogy a mézes-mázos külsőm micsoda egy férges almát takar… Igaz nem tartana sokáig a féregtelenítés az tény, de ha már tizennyolc évet kibírtam a társaságukban, akkor most már miért lakoltassam ki őket? Egészen jól összebarátkoztunk.

Az anyuci kérdőn néz rám. Biztos nem érti, hogy mivel tartozhat nekem az ő édes kicsi, aranyos lánya. Persze, én se érteném. Pedig igenis tartozik nekem: egy őszinte bocsánatkéréssel. De ezt majd csak akkor fogom megemlíteni, amikor a művésznő is színpadra lép. Miért lőjem le a jelenet csattanóját idő előtt? Addig hagy izguljon a közönség, hogy mi fog történni. Az mindenesetre tény, hogy ebben az előadásban én játszom a negatív karaktert, még ha ez nem is egyértelmű a közönség számára. Már hozzászoktam. Sőt, tulajdonképpen sokkal jobban szeretem. A jókat mindenki szereti.

A rosszak legalább kicsit megosztják a közvéleményt.

Posts : 33 Join date : 2009. Aug. 28. Age : 33

They tell me girl it's not like you to fall this way

Hát ez nem sokon múlott, még szerencse, hogy időben érkeztem...
Ismerem anyámat annyira, hogy tudjam Jesse máris elbűvölte. Sajnos anyám gyengepontjai a helyes fiatal fiúk. És ha a külcsíny mellé még neves családból is származnak, akkor teljes a sikerük. Ezt nem kell félreérteni, hisz melyik nő ne szeretné, ha nála 22 évvel fiatalabb fiúk bókolnának neki és helyeznék a középpontban? Na ugye, hogy ilyen nem létezik… Anyámra ez még ráadásul többszörösen igaz. A Jesse korú srácok mellett ő is újra fiatalnak érzi magát. Mintha az a 18 év el sem telt volna. Lehet, nem ártana tájékoztatnom, hogy igenis tovaszállt majdnem két évtized és ez meg is látszik rajta. Azonban az időpont nem megfelelő.

Nem anyámat kell szociálisan megsemmisítenem, hanem Egoboyt. És már van is egy tervem…

- Szia, Anya – lépek mellé mosolyogva, majd Jacksonnak is morgok valami köszönésfélét. A jó testvéri viszony ellenpéldái vagyunk. Bár őszintén ez nem is lehetne másképp a család hozzáállása miatt. De ez most egyáltalán nem fontos.
Anyám persze nem válaszol. Szerintem fel sem tűnt neki, hogy én is beléptem a szobába, hisz le sem tudja venni a szemét Jesseről. Ő meg persze adja az ártatlant és angyalian mosolyog. Nem baj, tegye csak, amíg tudja. Nincs tisztában a ténnyel, hogy kivel húzott ujjat.
- Jesse – fordulok most felé, és igyekszem, hogy arcjátékom és hanghordozásom is meglepettséget tükrözzön. – Nem is hittem volna, hogy Lucy igazat mond. Mit keresel itt?
De meg sem várom, hogy válaszoljon. A lényeg, hogy én előbb beszéljek, mint ő. Hölgyeim és uraim! Kérem, jól figyeljenek, mert most következik a csattanó.
- Oh, hát persze – kapom a szám elé a kezem. – Bocsánatot kérni jöttél. Mennyire figyelmes vagy. De mondtam már reggel is, hogy elég, ha kifizeted a tisztítót. Nem probléma, hogy rám borítottad a kávét. A legjobbakkal is megesik, tőled meg egyáltalán nem volt meglepő. Fátylat rá.
Tökéletes. A hangom végig könnyed, és amikor anyám vagy öcsém szemébe nézek, akkor mosolygok. A nagylelkűség és a megbocsájtás mintaképe vagyok. Azonban amikor elkapom Jesse tekintetét a szám egy apró ördögi mosolyra húzódik. Vajon milyen érzés lehet a saját fegyvered által kikapni? Majd egyszer megkérdezem tőle.

Látom anyámon, hogy össze van zavarodva. Úgy kapkodja a fejét köztem és Egoboy között, mintha teniszmeccset nézne. Nem tudja, hogy kinek higgyen. Be kell valljam, Jesse terve majdnem tökéletes, csak igazából egy dologgal nem számolt… Vele ellentétben nekem van bizonyítékom. A gyönyörű kávéfolt még mindig ott éktelenkedik a ruháimon. Így ha anyám esetleg Jesse verziója felé hajlott volna, a végén akkor is nekem kell hinnie. Azt hiszem nálam a szerva, és ez meccslabdáért megy...

Ejnye Jesse… Nem tanultad még meg, hogy az nevet, aki a végén nevet?

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 32

The monkey chewed tobacco on the streetcar line

Oké, ez egy kicsit tényleg fájt.
Ki hitte volna, hogy a kis Walberton lány ilyen hip-hop túllép majd a meglepettségen, hogy tényleg én állok az előszobájában? Arra számítottam, hogy majd nem tud megszólalni először és én mondhatom a magamét. De erre megszólal és nem is enged szóhoz jutni. Tipikus lány… be nem áll a szája.
Bár rá kell jönnöm, hogy előnyben volt. Ha jobban szemügyre veszem a lakás elrendeződését, akkor világossá válik, hogy már messzebbről is lehet látni, hogy tényleg én vagyok a látogató, így lehet már korábban át esett a „húha, ez tényleg Callahan” jeleneten és egy távolabbi ponton, ahol nem láthattam kitalálta, hogy mit fog mondani. Igen, ez egészen valószínű.
Mindenesetre csalás.

A lényeg, hogy a tervem úgy hullik szerteszét, mint a kártyavár a szélviharban, ami lehet ki is ül az arcomra egy döbbenet formájában. Nem olyan nagy baj ez, hátha Walberton mamának ez úgy jön le, hogy a kicsi, ártatlan Jesse nem érti miért kéri rajta számon Törpilla a blúzát, még ha ilyen megbocsájtó ruhába is öltözteti. Igen, hátha. Mindenesetre ha meghallja a válaszomat, lehet nem fogja ezt hinni a drága anyuci… Szóval csak ügyesen Jesse, ne legyen támadó a hangod, inkább csak elgondolkodó.

- Most, hogy mondod. Igazad van – úristen, tényleg igazat adtam neki? Nyugi JC, csak a látszat kedvéért tetted – Tényleg tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Elvégre az iskolatársaknak és barátoknak – vhá! El se hiszem, hogy barátomnak neveztem, nekem nem szokásom csak úgy mindenkit a barátomnak nevezni. Sőt, kifejezetten nehezen nevezek valakit őszintén így. Na, mindegy – az is a dolga, hogy segítsenek a másiknak, támogassák, tanítsák egymást. Nekem pedig már régen észre kellett volna vennem, hogy nem az igazi a koordinációs készséged, így történhetett, az is hogy reggel nekem jöttél és rád folyt a kávém. Jó táncművészetis módjára pedig, igazán felajánlhattam volna már korábban a segítségemet, hogy fejlesszük a mozgáskultúrádat. Mindenesetre ezúton ajánlom magamat, még ha kicsit megkésve is – tadam, már csak egy szép meghajlás kéne és mehetne is színpadra a darab. Még ennyi hülyeséget, hogy lehet ilyen rövid idő alatt összehordani? Ráadásul ilyen komoly arccal?

Tehetség vagyok, kérem szépen! Hol vannak a rajongók? És a tapsvihar meg a rózsacsokor? Na, jó, most az egyszer elnézem ezek hiányát. De többet elő ne forduljon!

- Mrs. Walberton, most látom csak, hogy milyen csodás ruhája van. Saját tervezés, igaz? Az ön munkái mind csodálatosak – igen, kicsit hirtelen téma váltás. De egy bók csodákra képes, főleg ha egy nőnek szól. Az már lényegtelen, hogy őszinte-e vagy sem… Igazából fogalmam sincs róla, hogy tényleg ő tervezte-e a ruhát. Ha igen, akkor azért örül neki, mert ilyen jól felismerhetőek a munkái, ha nem akkor meg azért, mert neves divattervezők munkájához hasonlítom az övét. A bók így is, úgy is betalál, mindegy, hogy melyik helyzet áll fent.

Még azért Mr. Walbertonnal összefutnék. Mielőtt eljöttem volna a drága Trish-hez, azelőtt néztem végig apám iratait, hogy hátha akad valami erről a családról. De csak annyit találtam, hogy már dolgozott apám náluk… Igaz már vagy két-három éve annak, de dolgozott. Úgyhogy még bevethető lenne az „Apám üdvözli önt Mr. Walberton” beszélgetés kezdeményezés is. Az úgy is mindig sikert arat a közönség körében…

A munkáról beszélni mindig biztos siker itt. A mi világunkban mindenhez pénz kell és minden a pénzért történik. Elég felszínes egy hely, mi?

De azért szerethető is. Ki ne örülne, ha mindent a feneke alá tolnának?

Posts : 33 Join date : 2009. Aug. 28. Age : 33

They tell me girl it's not like you to fall this way

Hogy nem sül le a bőr a képéről…
Olyan mesteri szinten űzi a hazudozást, hogy azt már díjazni kéne. Tényleg, az Oscar-díjra való jelölés hogy történik? Ha civilek is nevezhetnek, akkor tuti beajánlom Egoboyt. Ezért az alakításáért még akár be is zsebelhetné. Azért ilyeneket állítani, hogy mi barátok vagyunk… Hihetetlen. Csodálom, hogy a plafon nem szakadt ránk. Közös három évünk alatt a Dorianben szerintem egyszer sem szóltunk egymáshoz. Na jó, lehet egy-egy szia elhagyta a szánkat, de erre se mernék megesküdni. Nem kell szépíteni itt a dolgokat, két különböző rétegből jövünk. Persze nem anyagi, sokkal inkább szociális értelemben. Neki megvan a maga kis rajongói köre meg egy két haverja, én meg… én meg csak vagyok. Néha még beszélek Seth barátival. Vagyis a közös barátainkkal… Bár mióta Seth nem ide jár, a többiekkel sem beszélek igazán. Biztos valahol attól tartok, hogy túlságosan emlékeztetnének rá, meg a vele kapcsolatos érzelmeimre. Jesszus miket gondolok? Azt hiszem elkalandoztam. A lényeg, hogy Jesse nagyon nagy hatással akar lenni a szüleimre, ha ilyen hazugságokra vetemedik.

Tényleg ennyire fontos neki az a nyamvadt bocsánatkérés?

Hát akkor kezdődjék a második felvonás. Pupillámat próbálom kitágítani, majd meghatott és egyben ártatlan arckifejezést veszek fel. Lehet, hogy nekem nem megy tökéletesen a kölyökkutya szem, de azért próbálkozni szabad. És meg kell mondjam, nem is sikerül olyan rosszul.
- Jesse – szólalok meg hitetlenkedő hangon. – Te komolyan rám szánnád a szabadidőd? Foglalkoznál velem?
Szemem sarkából észlelem, hogy Jackson álla egy emeletet zuhan. Minimum. Sajna anya kiesik a látóteremből, de el tudom képzelni, hogy ő is ledöbbent. Én amint segítséget kérek. Pontosabban csak elfogadok. De akkor is. Ilyen az elmúlt tizenakárhány évben nem fordult elő.
- Hogy lesz így időd szennyezni a környezetet a cigarettafüsttel? És mikor fogod összetörni fiatal lányok százainak a szívét? – kérdezem megjátszott aggódással. – Nem, ezt nem tehetem. A végén még közellenség válna belőlem, hogy elvettelek a világtól.
Igyekszem, hogy hangomból kihallatszódjon a maró gúny. Arról nem is beszélve, hogy remélem, anyámnak feltűnik, hogy az édes kis Jesse nem is olyan jófiú. Még ha jelét nem is adja, tudom, hogy bogarat ültettem a fülébe. Ha valamit, hát akkor az ilyen típusú embereket nem szereti. Mármint azokat, akik játszanak mások érzéseivel. Előfordulhat, hogy Egoboy nem olyan elviselhetetlen, mint amilyennek beállítottam, de egy kis túlzás még belefér. A cél érdekében mindent.

A mondás úgy tartja, háborúban és szerelemben mindent szabad. Ez pedig az én területem, még ha nem is tűnik úgy. Nem hagyom, hogy holmi külső erő meghódítsa.

Anyám továbbra is szépen mosolyog a hívatlan vendégre, de a szemén látszik, hogy kicsit csalódott. A szívem összeszorul, de ezen hamar túlteszem magam. Holnapra úgyis elfelejti az egészet. Majd megint történik valami olyan Jacksonnal vagy Ryannel, ami mindennél fontosabb. De legalábbis nálam biztosan. Mielőtt ellépnék Jesse mellől, még valamit gonoszan a fülébe súgok.
- Az egódat meg nem fogom tovább növelni bármivel is. Ha jól tudom már így is külön hely kell neki mindenhova. Az előadásaidra is ezért foglalsz mindig eggyel több jegyet, nem?
Ennek persze semmi alapja nincs. De most jól esett kimondani. Különben is, már csak az arckifejezése miatt megérte az egész. Biztos nem számított rá, hogy én ismerem a szokásait.

Én szeretek játszani… Csak eddig nem találtam a megfelelő partnert.

Admin Posts : 101 Join date : 2009. Aug. 27. Age : 32

The monkey chewed tobacco on the streetcar line

Rendben. A mindig tökéletes Callahan úrfi jelenet elvetve. De nem esünk pánikba. Jöhet a megtért figura.

Az, hogy Trish ezt így a szemembe vágta, az egy dolog. Mindig van egy-két ember, aki úgy dönt rádöbbent a hibáimra, hátha megváltozom. Felesleges. Magamtól is tisztában vagyok velük. Komoly önismeretem van, csak éppenséggel a hibáimat nem tartom igazi hibának. Nekik hála lesz teljes a személyiségem és török ki a szürkeségből. Bár ha van egy nagyobb hibám, arról, meg egyszerűen nem veszek tudomást és kész.
Szóval sorolhatja nekem napestig a sérelmeit, annyira nem fog meghatni. Csupán az zavar, hogy a családja előtt teszi ezt meg. Mert azt már megszoktam, hogyha valaki megismer és ilyennek ítél meg. De azt nem szeretem, hogyha valaki megpróbál megítéltetni más szemében. Ismerjen csak meg az a máik is!

De talán még Trish ítéletét is meg tudom kicsit ingatni. Na hajrá…
- Mrs Walberton, sajnálom, hogy ide vezetett a társalgásunk és az első találkozásunk – csak nyugodtan Jesse és nehogy elröhögd magad. Ez az. Ügyes srác vagy, ezért hazafele vehetsz magadnak egy nagy pohár kávét.
Szemeimet lesütöm és nagyon lassan ejtem ki a szavakat, gondosan formálva minden egyes hangot. Igyekszem igazán bűnbánó kisugárzást alkotni, hogy hihető legyen az elkövetkező monológom.
- Bevallom nem mindig voltam az, aki most vagyok. Nekem is voltak bukásaim, hibáim, amikre nem vagyok büszke, de nem is tagadom őket. Viszont az ember felnő és igyekszik megváltozni, hogy az lehessen, aki lenni szeretne. Sajnos azonban a korábbi hibáit nem teheti meg nem történtekké, így újra meg újra szembejönnek vele. Sajnálom, hogy ezt hallania kellett – istenem, még én is majdnem elsírtam magam a nagy bűnbánó jelenetemen. Azt hiszem túl sok időt töltök a színművészetesekkel, túl természetesen adom elő a sok hülyeséget.
Bár ez saját fejlesztés is. Van egy olyan tulajdonságom, hogy nem mindig mondom a színtiszta igazat, hogyha úgy érzem egy kis füllentés számomra kedvező lehet. Azért más kárára csak úgy szórakozásból nem hazudok, maximum, ha tényleg megérdemli az illető. De saját érdekből most már szemrebbenés nélkül. A baj csak az, hogy a tapasztalatoknak hála, azt is felismerem, ha már hazudok. Pedig néha jó lenne abban a hitben élni, hogy, amit a másik mond az igaz…

Hogy miért hazudunk? Mert könnyebb, mint megmondani az igazat. Veszekedések tucatjait háríthatjuk el vele és még örömet is szerezhetünk a másiknak. Néha meg azért hazudunk, mert az igazság túl bonyolult lenne, vagy csak így jobb a hangzása a dolognak. De hazudni mégse könnyű… elkezdeni egyszerű, kitartani mellette nehezebb. Annál meg nincs rosszabb, mikor egyértelműen kiderül rólad, hogy hazudtál. Akkor aztán kezdődhet a magyarázkodást. Úgyhogy a hazudozás csak azoknak való, akik bírják idegileg és nem gyengülnek el. Persze tanulható… Én is megtanultam.

- És való igaz, hogy mindig egy jeggyel többet kérek a saját előadásaimra, mert ki tudja mikor jelzi valaki, hogy szeretné látni. Én pedig nem szeretek nemet mondani az ilyen kérésekre – ó a drága Jesse, aki minden idős néninek biztosít jegyet az előadására. Oké, tény, hogy ezt Trish csak a fülembe súgta, de úgy is hallotta az anyja is, mert az első dolog, amiben mások a helyiek, mint más emberek, hogy sokkal jobb hallásuk van az átlagnál. Máskülönben hogyan informálódnának a legújabb pletykákról? Szóval ezért hangosítom ki a beszélgetés ezen részét, meg azért is, mert jó fényt vet rám. De amúgy tényleg ezért kérek eggyel több jegyet, csak azt a jegyet általában egy potenciális randi partnerem szokta megkapni.
Egyébként pedig honnan tudja ez a lány, hogy ez a szokásom? Hihetetlen! Kémkedik utánam? Megfigyel? Én lennék a titkos szerelmi, aki után már évek óta epekedik és ezért mindent tud rólam? Mindenesetre, ha ez igaz, akkor elég rosszul flörtöl, próbálkozik nálam. Szinte már ijesztő, hogy tudja ezt rólam. Nem szokásom reklámozni a jegyfoglaló szokásaimat… Azért azt el kell ismernem, hogy az egómmal kapcsolatos verziója tetszett. Van benne némi fantázia.

Viszont úgy tűnik az előző kis „megbántamfiatalkorifélrelépéseimet” előadás nagy sikert aratott, mert Walberton mama ártatlan, megrázott tekintettel néz rám. Sajnálja a kis Jesset, akinek ilyen nehéz gyerekkora volt, hogy tévesen a cigarettához és szexhez menekült. Hüp-hüp…
Hmm… Mintha a Törpilla arcán is elbizonytalanodást látnék.

Jesse Callahan tényleg megváltozott volna?
Ó dehogy, a tökéletesen miért változtatnék?

» Trish Walberton
» cinderella story [Trish]
» Music changes the world [Trish]
» Never get too close to the end of the line [Trish]