Music changes the world [Trish]

Első nap a "Mr. tehetség vagyok" iskolában.

Az ébresztőóra csörgött, riadóztatva, hogy ma lesz az első napom a Dorian Művészeti Iskolában. Már maga az, ahogy gondolatban kiejtem a suli nevét, hátborzongató. Nem akartam kikelni a jó meleg, puha ágyamból, iskolába menni pedig még kevesebb kedvem volt. De mivel nem nem szándékoztam az első napom elkésni - na az jó kis bemutatkozás lenne - , így pár perc elteltével kimásztam a takaró alól, és megcéloztam a fürdőt. Gyorsan lezuhanyoztam, magamra csavartam egy szál törölközőt, majd visszaballagtam a szobámba, a fehér tükrös szekrényemhez. Nem vehettem fel akármit, ugyan, dehogy, pedig kedvem lett volna magamra húzni egy egyszerű farmert, és egy mosolygós arccal ábrázolt felsőt, de hát sok mindenki akar valamit, mégse teljesül.
Egyenruha. Sötét szoknya, fehér felső, és piros nyakkendő.Naná, hogy elmaradhatatlan az egységes öltözködés ebben az iskolában. Maga lenne a mennyország, de hát nincs ilyen szerencsém. Csupán egyetlen egy gondom akadt: a szoknya. Már pedig én utáltam ezt a ruházatot, és most még is azt készültem felvenni.

Tíz perc elteltével a tükröm előtt álldogáltam, és a számomra teljesen idegen lányra pillantottam, aki visszabámult rám. Na jó, nem volt annyira idegen, hiszen én álltam ott, csupán szokatlan öltözetben: egy fekete harisnya volt rajtam, fekete farmer-miniszoknya, fehér ing szürke mellénnyel, és az elmaradhatatlan piros-fekete csíkos nyakkendő. Szőkésbarna hajam egyenesen omlott a vállamra (na jó, talán kicsit hullámos volt), és némi sminket tettem az arcomra. Azért mégse akarok úgy kinézni korán reggel, mint egy zombi.
A konyhába siettem, de úgy éreztem, hogy egy falat se menne le a torkomon, szóval maradt az, hogy talán egy kis narancslé majd lecsúszik a torkomon. Apa ott ült az ablak melletti asztalnál, és amint meghallotta a lépteim, felkapta a fejét az újság mögül. Elmosolyodott, majd közölte velem, hogy csinosan nézek ki, amire a válaszom csak egy fintor volt.
- Mehetünk? - tettem fel a kérdést szülőmnek. Bár cseppet sem vágytam a DMI-be, kicsit azért hajtott a kíváncsiság. De csak egy egészen icipicit. Remélem, túlélem az első napot. Megígértem apámnak, hogy jól fogok ehhez az egész dologhoz viszonyulni, és majd igyekszem. Hát, reménykedjünk, hogy be tudom tartani az ígéretem.

Negyed órával később az autó leparkolt az iskola előtt. Elköszöntem apától, vettem egy mély lélegzetet, majd kiszálltam.
- Sok sikert - morogtam magamnak, majd elindultam a bejárat felé. Hatalmas épület volt, kismillió ablakkal. Olyan félelmetesnek tűnt, legalábbis számomra nagyon. De mégis volt benne valami, ami megfogott, valami egészen megmagyarázhatatlan dolog.
Nem ismertem a járást, fogalmam sem volt, hol lehetnek bizonyos termek. Amint beléptem, rengeteg diákot pillantottam meg. A legtöbben csoportosan beszélgettek, mások órára siettek, senkit nem láttam, aki hozzám hasonlóan egyedül lett volna. Klasz. Biztosan én leszek az új csaj. A sok diák csak úgy özönlött, egy-kettő még félre is lökött, utat engedve magának. Szerettem volna valami csípős megjegyzést utánuk szólni, de megígértem, hogy semmi balhé nem lesz. És én amúgy sem szoktam az emberekkel vitába szállni, vagy csak úgy rászólni a másikra, de az ilyen bunkó kölyköket, akik még arra se képesek, hogy bocsánatot kérjenek, na az ilyeneket rühelltem.

-----------------

Beletelt egy kis időbe, míg megtaláltam az ebédlőt. Nem voltam éhes, egy kicsit sem, így csupán egy üveg barackos cappyvel próbáltam egy üres asztalt keresni valahol a sarokban, ahol nem vagyok mindenki szeme előtt. Nem igazán szerettem a középpontban lenni, ma pedig már így is végig mértek egy jópáran, olyanok is voltak, akik összesúgtak, de igyekeztem nem rájuk figyelni.
Végre sikerült egy üres asztalt találnom, azonnal megcéloztam. Táskámat ledobtam az asztalra, kihúztam a széket, és leültem rá, majd lassan kortyolgatni kezdtem az üdítőt.
Közben elővettem egy papírt a táskámból. Egy félig kész dalszöveg állt rajta. Cseppet sem láttam értelmét, igazán nem is tetszett, csak még valamelyik nap nagy unatkozásom közepette kezdtem írosgatni otthon. Most pedig időt láttam rá, hogy folytassam, talán még kihozhatok belőle valamit.
Sok helyen javítgattam, átírtam, vagy az egészet lehúztam. Nem láttam rajta a javulást, talán egy picit értelmesebbnek tűnt.
Néha-néha felpillantottam, és körbenéztem. Mindenki csevegett valakivel. Irigyelltem őket egy kicsit, hogy volt kivel társalogniuk. Bár Los Angelesben voltak barátaim, egyiküket sem éreztem, hogy igaziak lennének, talán ezért nem is hiányzik annyira a régi életem.
Most kezdődött el egy új, amin javíthatok, és sikerül majd jobbra csiszolnom. De ezt magam sem hittem el teljesen.