Just Live Your Life [Dominic]

Reggel még úgy éreztem fölöslegesen keltem fel, félig nyitott ablakomon beszökött a város minden egyes apró kis zaja. A taxik dudálásától kezdve a legapróbb légy zümmögéséig. Feküdtem ebben a csendes-zajos semmiben, kék szempáromat szorosan szemhéjaim mögé rejtve, lassan, és kimérten gondolkozva arról mi a fenét fogok csinálni. Tudtam, hogy be kell mennem az iskolába, egy végtelenül hosszú, unalmas, és minden szórakozástól mentes napot lehúznom, utána hazajönni, megint csinálni a nagy semmit, a nagy semmit, és végezetül este majd lefekszem, csendes-zajosságban ismételten, de legalább aludni fogok.
Megcsörrent a telefonom, jelzett kedvenc kis ébresztőm, bár, már ébren voltam, azért inkább csak nem törődtem vele, hadd szólaljon meg párszor a szundi, akkor talán ki is mászom az ágyból.

Persze a végtelenségig nem húzhattam, olyan negyed nyolckor méltóztattam felkelni, letusolni, boxerban készítettem valami reggelit, véletlenül megvágtam magam a recés élű késemmel, káromkodtam egy jót, aztán lassan, de biztosan felöltöztem, miközben betoltam a tükörtojásos, majonézes, salátás, paradicsomos szendvicsemet, és néztem a kedvenc reggeli műsoromat. Felkaptam a fényképezőmet, belebújtam a fekete slip-onomba, zsebre vágtam mobilomat, kulcscsomómat, és megindultam, hogy eltöltsem az első napomat.
Egészen jól kezdődött, könnyedén találtam taxit, nem került sokba a fuvar, nem mintha ez számított volna, miközben százdollárosok lapulta a farzsebemben, meg pénztárcámban. Fekte oldaltáskát kaptam fel, mielőtt kiléptem a lakásból, ezt elfelejtettem mondani, márpedig nagyon fontos lesz a további történetben.

Kiszálltam a taxiból, magamba szívtam azt a szmogos levegőtől, amitől egyébként már rosszul voltam. Elhatároztam, hogy készítek pár fotót anyáéknak, legyen mit nézegetniük, vagy legalább valami fogalmuk milyen is New York. Megérkeztem, lecsekkoltam mindent, első órám, és egyben aznap majdnem az utolsó is fenn volt, az egyik emeleti folyosón, a 203-as teremben, Expozíciós elméletek. Tulajdonképpen teljesen unalmas volt, halkan megjegyezték, hogy új gyerek vagyok, pár lány egész órán bámult, a fiúk máris konkurenciát véltek felfedezni bennem. Oh, remek, mindig is ilyesmire vágytam.
Azt hittem, ha új iskolába kerülök, akkor nem leszek annyira feltűnő, de tévedtem. Minden folytatódott… ugyanúgy, ugyanolyan zavaróan, és fájóan. Kedvetlenül indultam meg, azt mondták szép a kilátás a tetőről, de már nem járnak fel, mert nagyon gáz hely, és egyébként is, van kávézó, valami Molieré, oda ülnek be diskurálni. Nem hívtak, amit egyáltalán nem bántam, ugyanis rájöttem a tetőről sokkal szebb, ízlésesebb képeket tudok majd készíteni, ráadásul egyedül is lehetek, csendben.

Gyorsan szedtem a lépcsőfokokat, tüdőmbe hasított minden dohos levegő, emeletenként változott, nem szellőztettek megfelelően. Láttam énekeseket susogni, ahogy elmentem mellettük, festők mosolyogtak rám fényképezőm láttán, táncosok lepték el a folyosókat apró ruhadarabokban. Volt, amelyiknek elkaptam kósza pillantását. Bár jéghideg tekintetem van, erre rájátszik kék szempárom is, attól még valahogyan elbűvölőnek találják, bár, néha szeretném tudni pontosan miért. Én sosem flörtölök konkrétan, elejtek pár megjegyzést, de nem szoktam csajokat fűzni, rettentően megalázónak találom. Mégis… egyetlen pillantásomtól mosolyogni kezdenek, még ha ölni akarnék, akkor is a képembe vigyorognának. Mindig szerettem volna elbújni a világ elől, vagy láthatatlanná válni, csak… sosem adtam hangot neki, mert túlságosan élveztem a nyüzsgést, főleg, ha körülöttem történt. Olyan paradoxon érzés, nem?

Utolsó lépcsőfokokat hagytam végre magam mögött, lelkesen csaptam ki a vasajtót, és szinte rögtön bele is mentem egy lányba, aki nagyon lelkesen, de csendesen nézegette New Yorkot. Oké, kamu… dúdolgatott. Ettől egyszerűen lefagytam… oké, ének-zene szakos, felőlem aztán… én is fotózni jöttem, Ő énekelhet, úgysem látszik a képeken, mellesleg nem volt rossz hangja, szóval egyszerűen rámosolyogtam. Kedvesen viselkedett, azonnal megkérdezte eltévedtem-e. Na igen, nagyon kevesen foglalkoznak igazán az emberrel.
- Szia… Dominic vagyok - megvillantak kék szemeim. – Ó, nem-nem, nem tévedtem el, csak szeretnék pár képet csinálni a családomnak, hogy lássák mégis hol élek…
Kissé tüzetesebben megvizsgáltam külsőleg. Első osztályú lány, mondjuk ilyet nem szeretek megjegyezni, még magamban sem. Nagyon szép volt, fogalmazzunk így. Valamit azonban nem hagyhattam ki… a legegyszerűbb mód, hogy kifejezzem mennyire szép is.
- Ez nem lehet az igazi szemed – közelebb hajoltam hozzá kicsit, de nem tolakodóan. – Kontaktlencse? Kizárt, hogy valakinek ilyen szép színű szeme legyen.

Bóknak szántam, és bóknak is vette, ettől megkönnyebbültem. Nem az a fajta csaj volt, aki túl sokat képzel magáról, vagy éppen túl sokat, éppen úgy értette a szavaimat, amilyennek azokat szántam. Ritka az ilyen… van olyan, akit egyetlen mondattal végig lehet sérteni, vagy a következő pillanatban ajkaimra tapad, illetve van olyan is, aki sokat képzel bele minden egyes szavamba, és éppen emiatt egy életre a nyakamon marad.
Nos, Trish éppenséggel beletrafált abban a viselkedésmódba, amivel szimpatizáltam, bár azt hittem, nem leszek ennyire kedves egyetlen lánnyal sem, azért arra nem számítottam, hogy egy ennyire helyes, és édes énekesmadárral hoz össze a Sors.

Halvány pír futott végig az arcán, amitől önkéntelenül is elmosolyodtam. Olyan édes, amikor egy lány megpróbálja elrejteni zavarát, szinte láttam hogyan kattognak agykerekei, hogy mit mondjon nekem, milyen hangsúllyal, miért… és egyáltalán hányszor, mellé hogyan mozduljon.
- Egyedi írisszel? – pimaszul vigyorogtam. - Szóval, azt mondod nekem csak az íriszeim egyediek? – kacsintottam egyet, valamivel lazítani szerettem volna a feszültségen, amit érzett.
Na igen, pontosan emiatt nem töltöttem el egy hétnél többet lányok nélkül… valaki mindig a közelembe akart férkőzni, de komolyan mondom, csak nagyon kevesen érdekeltek igazából is. Nem tudom ez mennyire előny, vagy hátrány, elvégre mondhatja bárki joggal, hogy undorító féreg vagyok, amiért csak meghúztam őket, és összesen négyet-ötöt tartottam meg hosszabb távra, azonban ez előny is, mert ezek szerint nagyon ritkán kedvelek meg valakit, és az valóban megérdemli, a hitegetés nem kenyerem.

- A bókot meg ne köszönd, aki megérdemli, az meg is kapja – halványan elmosolyodtam.
Tulajdonképpen nem értettem miért nyílok meg ennyire neki, ráadásul a családomról is kérdezett, amire őszintén nem számítottam. Rendben, én voltam az ostoba, elvégre pontosan én hoztam fel az egészet, mégis… rákérdezni… és én válaszoljak. Ha őszinte lettem volna, akkor biztosan elmondtam volna neki mennyire rossz minden, apa csalja anyát, anya csalja apát, és a hat éves, dawn-kóros kishúgom magára maradt, mert én, miután majdnem megöltem egy srácot, elmenekültem New Yorkba. Oké, jelentkezzen, aki ilyen történettel nyitná a beszélgetést! Na, látjátok… sehol egy kéz.
- Torontóban – feleltem végül kissé elhúzott ajkakkal. - Kanadából jöttem, teljesen egyedül vagyok itt, és… fura, hogy egy teljes országgal arrébb laknak… nehéz egyedül– vallottam be halkan. - Gondolom te a környéken élsz.
Tekintetem kezeimre vándorolt, pontosabban a gépemre. Én egészen addig a pillanatig némán gyönyörködtem hangjában. Ennyire tökéletesen szerény, mégis aranyos éneket előtte még nem hallottam, bár Torontóban nem sok énekes bujkál a sikátorokban. Avril Lavigne, és Alanis Morsiette a leghíresebbek, ezen kívül én sem nagyon tudom kik futottak be Amerikában is, ugyanolyan sikerrel, mint nálunk.

Amint megszakította dalát, és inkább rákérdezett a gépre, hogy mióta is fényképezem, valamiért hiányérzetem támadt, szerettem volna, ha folytatja, de kérdései éppoly’ érdekesnek számítottak.
- Nem tudok róla, hogy fényképezővel a kezemben születtem volna, de majd a kedvedért felhívom anyát, és utána érdeklődök – felemeltem a fényképezőt, és nyelvemmel kattintást utánoztam. - Szép dolgokat mindig is örömmel fotóztam.
Nem mertem megkérni, hogy pózoljon nekem egyet, mert úgy éreztem azzal túlságosan előre szaladnék, és meg kellett adnom az esélyt, hogy kialakuljon valami, ne fél óra múlva essünk egymásnak valamelyik lépcsőfordulóban.
- Egyébként sem fontos az én béna fotómániám… ellenben a hangod…! Húsz dolcsiba, hogy kenterbe versz mindenkit a csoportodban – biztatóan mosolyogtam.

Miközben Trish végigfuttatta tekintetét rajtam én is ugyanezt tettem meg, méghozzá teljesen leplezetlenül. Hadd tudja meg, hogy igenis nagyon szépnek találom a testét, igazság szerint első pár blikkre, komolyabb negatívumot nem is találtam rajta. A ruha kellemesen simult testére, pasi szemmel, természetesen, azonnal rágerjedhetne akárki. Trish csendes, vagy csak nem tudja mit mondjon, vagy éppen testemen időzött el ilyen sokáig. Felmerül bennem, hogy mit szólna, ha ténylegesen ruha nélkül látna meg? Vajon tetszene neki, vagy inkább egyszerűen elfordulna? Ki tudja pontosan mire bukik, vannak csajok, akik inkább az izompacsirtákért bolondulnak meg, míg mások szeretik a magam fajta hapsikat, akik szálkásan izmosak, de mégis „karcsúak” maradnak. Sosem szerettem volna izomállat lenni, abban mindig is volt valami taszító. Büszke voltam V-vonalamra, ezen kívül semmi komolyat nem lehet kiemelni, hiszen nem gyúrtam karra, se combra, elbírtam az összes barátnőmet, gördeszkáztam, és görkoriztam, na meg korcsolyáztam is, mint minden Torontói, de körülbelül ennyiből állt a testmozgásom, na meg persze a reggeli futás, amit csak ritka esetekben hagytam ki.

Trish… Trish sem volt az a sokat mozgó lány, látszott milyen szépen gömbölyödik ott, ahol kell is. Most elárulok egy titkot, csajok; a pasik igenis gerjednek a formás idomokra.
- Elég sok egyedi dolog van bennem – mosolyogva megvontam vállaimat, majd felemeltem a gépet, és a város felé irányítottam lencsém, vagyis látószögemet.
Nagyon tetszett, ahogyan pezseg New York, és ez mégsem látszott a képen, amit készítettem abban a másodpercben, hiszen minden a felhőkarcolók árnyékában történt, lent. Az iskola tetejéről egy átlagos város képét tudtam elkészíteni, amivel szinte azonnal szimpatizálni kezdtem, tudtam, hogy anyu sem fog panaszkodni, és apa is elégedett lesz. Egy normális város, bűnök nélkül, a suli tetején készített fotó, mintha tiszta lett volna minden körülöttem. Mondjuk ki bátran, a megtévesztés embere voltam, minden esetben. Még csak azt sem tudták, hogy drogoztam, mert finoman elrejtettem a rá utaló apró nyomokat, egyedül Amelia kért meg, hogy bármit is csinálok a barátaimmal, vigyázzak magamra. Értitek? Egy hat éves kislány észrevette azt, amit a negyven éves szüleim nem.
- Ezt vegyem kihívásnak? – visszafordultam hozzá, leeresztettem a gépet. - Minden lépésem követned kell, vagy neked az enyéimet, ahhoz, hogy megismerj – a tető széléhez léptem, és lazán nekidőltem a tégláknak.

Kibújt belőlem a régen elvesztett Dominic, akit annyira szerettem, és gyűlöltem egyaránt. Hm, mint New Yorkot, igen, pontosan olyan voltam, mint New York.
Torontóra reagálni sem tudtam, annyira szíve szúrt, hogy ilyen kedvesen beszél róla. Vagyis… kedvesen ejtette ki a nevét, és máris áttért arra, hogy segít nekem New Yorkkal, mintha szörny lenne, amit minél előbb érdemes kiismerni. Őszintén, nem bántam, hogy ennyire kedvesen felajánlottam, szükségem volt rá, habár az elmúlt hetekben rengetegen próbáltak megkeresni, illetve elkalauzolni, de most először éreztem azt, hogy ezúttal szívesen is mennék.
- Persze, szívesen megyek veled, ha gondolod… - előkotortam a zsebemből egy doboz rágót, majd felé nyújtottam. – Rossz szokás, folyton rágózom, hogy ne szokjak vissza a cigire… Kérsz?

Hoppá, túl sok információt ejtettem el magamról. Ne nézzetek bolondnak, egyáltalán nem bántam azt, aki voltam, és nem akartam szentfazék sem lenni, de Dorianben egy pillanat alatt kiszúrták a dohányozósakat, így csak suli után gyújthattam volna rá, viszont annyit voltam egyedül, hogy elvesztette a jelentőségét. Régen mindig Joyce-val cigiztem, vagy a többi barátommal, így valahányszor meggyújtottam egy szálat, ők jutottak az eszembe, ez pedig… fusztrált. A cigizés egyszerűen elvesztettem a jelentőségét.
- Szerintem igenis szép hangod van – siettem leszögezni, és ezzel egy időben eltereltem a témát is, elég kényes dolog, ha a múltamról kell beszélnem. Valahogy… temetni akartam, és mégis visszakapni. - És még mindig fel tenném rá azt a húsz dolcsit, habár… - cinkos mosoly futott végig arcomon meghívását követően; - tényleg jobb programnak ígérkezik ez a „igyunk meg együtt valamit” dolog. Nos… meghívhatlak, igaz?