Agyagveszély [Dominic]

- A csudába ebbe a küszöbbe - motyogtam, miközben megbotlottam a bejáratnál, s majdnem beestem az ajtón, de szerencsémre és hála az egyensúly érzékemnek mindez nem történt meg. Azonban a kardigánom beakadt az ajtó kilincsébe, s ahogy tovább akartam lépni, a ruhaanyag csak nyúlt és nyúlt, már éreztem, hogy vágja a karomat.
- Áhh, ezt nem hiszem el. - tovább motyogtam, s visszalépve próbáltam egyik kezemmel kiszabadítani magam a kilincs fogságából, miközben másik kezemmel erősen szorítottam magamhoz egy nem túl nagy papírzacskót. Közben a szokásos szöveget hallottam a környezetemben lévőktől: "Hajrá lúzer, ess el, pápaszemes, idióta, selejt és hasonló finomságok." Mit is mondhatnék? Már meg sem lepnek ezek a "kedves" szavak, az évek során megszoktam és nem is igazán foglalkozom velük, mondják csak, ha ettől jobban érzik magukat.

Közben sikerült kiszabadulnom, ez egy kicsit nyugtatólag hatott rám, s miután egy sóhaj is elhagyta az ajkaimat, nyugodtan folytathattam az utamat a műterem felé. Kicsit izgultam, mivel a mai napon eldől, hogy ki készítheti az őszi ünnepségre az ajándék kerámiákat és bevallom, hogy én nagyon szerettem volna, ha az enyém is bekerül azok közé, melyeket mások között osztanak szét.

Szerettem alkotni és annyira szívmelengető volt, ha valaki örült annak, amit én készítettem. Talán ez a művészek sorsa és ez éltet minket. Bíztam abban, hogy sikerülni fog, ezért egy apró mosoly kúszott az arcomra, miközben a teremajtó kilincse után nyúltam. Újabb nagy sóhaj, majd kis mosollyal a terembe léptem.
- Sziasztok! - köszöntem, de a furcsa pillantásokon kívül mást nem kaptam. Nem tudom, hogy miért nem kedvelnek. Igaz, hogy nem vagyok annyira beszédes és visszafogott vagyok, de attól még megismerhetnének, vagy nem?...


Nagyjából fél órája vagyok itt, egész pontosan a középső sorban ülök, én vagyok az utolsó előtti, s akárcsak másoknál, előttem is egy korong, s némi agyag foglal helyet, melyet ujjaimmal formálok meg, szükség esetén némi vízzel higítva az anyagot. Bő kardigánomat egy fehér köpeny takarja el, amit helyenként agyagpöttyök díszítenek. A hajam egy pánttal van feltűzve, s arcom előtt még mindig ott ékeskedik a szemüveg, amely nélkül az orromig sem látnék.

Az óra első perceiben, míg ficánkoltunk és elfoglaltuk helyeinket a kis sámlikon, a tanárnő adott pár instrukciót és a táblára is felrajzolt néhány formát, hogy ő mit is várna el tőlünk óra végére. Igen egyszerű formáknak tűntek, hisz egy váza, az váza, legyen az hosszúkás, vékony, vagy gömbölyű és kissé széles. Mégis, amilyen könnyűnek tűnik, olyannyira nehéz elkészíteni. Ráadásul arra is figyelni kell, hogy a mintázatot ne rontsuk el, sőt, mikor már azt hinnénk, hogy vége a munkának és fellélegezhetünk, akkor nagy tévedésben vagyunk.

Sokan nem is tudják, hogy az egyik legnagyobb munka a kiégetés, mert nem mindegy, hogy milyen hőfokon, s mennyi ideig hagyjuk a kazánokban az agyagot. Nekem még sosem sikerült tökéletesre, mindig volt a gépezetben egy apró bökkenő. Ebben talán csak annyi a szerencse, hogy egy hozzá nem értő nem veszi észre ezeket a hibákat.

Kicsit el is gondolkodtam, hogy melyik vázát is készítsem el, gyorsan körbepillantottam, s láttam, hogy a csoport nagy része az egyszerűbb, magasított vázát kezdte el kiformázni az agyagból. Én nem akartam átlagosat alkotni, utánozni sem szerettem volna mások munkáját, ráadásul kihívásnak tűnt az a kerek, s a tetejénél csavaros végződésű forma. Eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, de a mai órán elkészítem azt a furcsa formájú vázát.

Az agyagot már negyed órája formáztam, kicsit be is melegedett a kezeim alatt, s ahogy alulról tapostam a pedált, s a korong forgott, úgy forgott kezeim között az anyag, amelyet vizes ujjaimmal formáztam. Először, egyik kezemmel kívülről simítottam az oldalát, miközben ujjaimmal a belsejét próbáltam mélyíteni, így tíz perc alatt már kezdett kialakulni a dolog, s egyre jobban élveztem a munkát. Sőt, annyira belemerültem, hogy még csak fel sem kaptam a fejem arra, hogy valaki belépett a terembe, s beszélt valamit a tanárnővel. Részben ezért is tartottak flúgosnak, mert ha valami érdekelt, abban annyira eltudtam merülni, hogy a külvilág megszűnt számomra létezni. Egyszer egy mókus volt ilyen hatással rám a parkban, akkor annyira elmerültem az állatka csodálatában, hogy elütött a fagylaltos kocsi. Csilingelt, én mégsem hallottam, s ennek köszönhetően egy hétig gipsz díszítette a kezemet.

Ujjaimat újra vízbe mártottam, kicsit lassítottam a korong forgásán és óvatosan kezdtem el az utolsó simításokat a vázámon, amely egész jól nézett ki, mikor meghallottam a közvetlen közelemben egy kattanást és szinte a bőrömön éreztem egy figyelő tekintetet. Felpillantottam, az ajkaim résnyire nyíltak a pupilláim pedig kitágultak, mikor megpillantottam. Hirtelen megszűnt számomra létezni az agyag és minden más külső tényező, egyedül csak azt a kékséget láttam velem szemben, amely szinte vonzotta a tekintetemet. Olyannyira, hogy a lábamat leengedtem, ennek köszönhetően a korong pörögni kezdett, a kezeim között pedig szétment a váza, s mivel a korong felgyorsult, az agyagdarabok szanaszét fröcsögtek a teremben.

- Ó te jó ég! - kiáltottam fel, szemöldökeim a magasba szökkentek, s ugyanebben a pillanatban teljesen elpirultam, mikor láttam, hogy az engem fényképező fiú arcát és gépét elborította az agyag. Természetesen egyből mindenki felhorkantott, csak úgy zengett a terem a röhögéstől, én pedig úgy szégyelltem magam, hogy azt sem tudtam, hogyan tehetném mindezt jóvá. Hirtelen felpattantam, elővettem egy ruhazsebkendőt és valami késztetés miatt, kicsit nyújtózkodva törölgetni kezdtem a srác arcát.
- Sajnálom, ne haragudj! - mondtam bűnbánóan, mikor észrevettem, hogy a festékes zsebkendőt használtam, amitől a srác arca zöld-kék színekben pompázott.
- Basszus - csúsztak ki a szavak az ajkaimon, gyorsan a hátam mögé kaptam a kendőt és hátrébb léptem. Már nem mertem mondani semmit, csak zavartan pislogtam rá, miközben a többiek újjal mutogattak és hiéna módjára vihogtak. Legszívesebben elrohantam volna, vagy elsüllyedtem volna szégyenemben...

- Uupsz! - kaptam kezeimmel a szám elé, amikor megláttam, hogy a fiú egyenesen hátra esik, s mindez nekem köszönhető. Az utolsó pillanatban el is kaptam a tekintetem, annyira szégyelltem magam, hogy nem tudnám leírni. Az arcomat pír borította, a kezeimet idegesen fogtam össze magam előtt, s próbáltam hátrébb lépni, hogy még véletlenül se legyek a fiú közelében, aki annyira, de annyira jóképű.

Ó, te jó ég! Emily Chevalier, azonnal verd ki a fejedből ezt a gondolatot, most azonnal! Mit mondott édesapa? Mit tanított a Biblia? Ne paráználkodj! Igaz, ez nem az, még a közelében sem jár, hisz csak egy csók...nem, már csak a gondolat is , ami az előbb átfutott a fejemben, nem, nem. Ilyenekre nem szabad gondolni!!!

Azt sem tudtam, hová nézzek, a többiek továbbra sem csöndesedtek, hallottam a tanárnő lépteit, s a fiú mormogását. Csal félve pillantottam rá, éreztem, hogy nem lehet túl jó kedve.

Istenem, most segíts meg! A fene az ügyetlenségembe, jaj nekem, mit tettem? Biztosan mérges rám, persze hogy az, hisz összeagyagoztam, és festékeztem és...és a gépe! Mindenki rajta, rajtunk röhög. Hadd süllyedjek el, könyörgöm, nyíljon meg alattam a föld, ez olyan nagy kérés?

A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, miközben őt néztem, ahogy feláll, s szemügyre veszi a gépét, majd szinte vádló tekintettel pillant rám, azokkal a kék szemekkel.
- Én...nem akartam, bocsáss meg! - mondtam egész halkan a szavakat, szinte alig jött ki hang a torkomon és ez már kínos volt. Rettenetesen éreztem magam, tudtam jól, hogy mindenről én tehetek és mint mindig, most is elrontottam mindent. Ajkaim legörbültek, de nem sírtam el magam, nem. Anya halála óta egyszer sem sírtam és nem is fogok, még ha most kedvem is lenne hozzá. Ebben a pillanatban ott termett Miss Brown, aki mindkettőnkhöz beszélt, próbálta javítani a helyzetet, de eközben én csak Rá tudtam figyelni és azokra a dühös szemekre. Majd, mikor közelebb lépett, a szívem heves kalimpálásba kezdett, magam sem értem, hogy miért. Közben az egész arcomat forróság öntötte el, azonban, mikor meghallottam szavait, összerezzentem. El nem tudtam képzelni, hogy mit fog velem tenni, talán megver? Ijedten szaladtam ki az osztályteremből, meg sem várva őt, most kivételesen még az ajtót sem csuktam be magam után. Csak szaladtam és szaladtam, a legelső ablakpárkányig, ahol megtámaszkodtam, s szapora levegővételezés közben hangosan számolni kezdtem.
- Egy...kettő...három...hét...nyolc...-

Nem akarom, hogy bántson, nem akarom. Bocsánat mindenért, Istenem, segíts megoldani a helyzetet, hogy ne akadjon ki és ne vágjon neki a falnak, mert annyira nem vagyok erős csontozatú, hogy egy nyikkanás nélkül kibírjam.
- Nyolc...Kile..- Idegességemben csak számoltam és számoltam, ez általában megtudott nyugtatni, de most valahogy hasztalannak éreztem, főleg, mikor a kilenchez érve meghallottam a hangját. Összerezzentem, majd félve fordultam felé, összehúztam magam előtt a kardigánt, lábujjaim szinte találkoztak, ahogy lábfejeimet egymás felé fordítottam. Beharaptam az ajkaimat és úgy vártam a büntetést, azért, hogy véletlenül tönkretettem a fényképezőgépét. Igazából nem is reménykedtem kegyelemben, mivel rettentő dühösnek látszott.
- Én...- Próbáltam megszólalni, de ekkor újra megrezzentem, ahogy hangjával megtörte a folyosó csöndjét. Nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen helyes srác, mint ő, hogy lehet rám ennyire dühös. Ez annyira bántott és tulajdonképp bármit megtettem volna, hogy megbocsátson, s ne nézzen rám ennyire gyűlölködve. Szavai fájdalmasan szúrtak a lelkembe, de akármilyen szögből is vizsgáljuk a dolgot, igaza van. Egy szerencsétlen lúzer vagyok, mindig is az voltam és ez sosem fog változni. Szomorúan hajtottam le a fejem, tekintetem kopottas, fekete cipőm orrára szegeződött.
- Igen - szólaltam meg egész halkan, majd félve felemeltem a fejem és újra rápillantottam.
- Ez vagyok én - tártam szét a karjaimat.
- Nem akartam tönkretenni a géped, neked sem akartam ártani, egyszerűen csak....-

Csak? Nem mondhattam neki, hogy annyira lenyűgözött, hogy még csak levegőt is elfelejtettem venni. Akkor lennék csak igazán szánalmas a szemében. Jót nevetne rajtam, majd itt hagyna a folyosó kellős közepén...

- Mivel tehetném jóvá? Pénzem...nos, pénzem az nincs, de valamit csak tudok tenni, hogy helyrehozzam a hibám, vagy valahogy megkeressem a pénzt a gépedre. Kérlek, mondj valamit, csak ne nézz rám így....- kérleltem félve, fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben, de úgy éreztem, hogy én vagyok a hibás, s meg sem fordult a fejemben az, hogy ő lenne az....

Csak álltam vele szemben, tördelve az ujjaimat, s annyira szerencsétlennek éreztem magam előtte. Érdekes, ez máskor sosem zavart, nem érdekelt, hogy ki mit gondol, de ő... Láttam, hogy elgondolkodik, mintha összpontosítana, de hogy mire, azt nem tudtam. Tekintetem elidőzött a vonásain, miközben beharaptam az alsó ajkam, s olyan eszement gondolatok jutottak az eszembe, mint még soha. Pedig most pánikolnom kellene, hogy tönkretettem valaki munkáját, hogy rosszat tettem, de nem megy. Ismételten sikerült leblokkolnom, látva azokat a kék íriszeket. Hihetetlen, de még a parkban látott kis mókus sem volt rám ilyen hatással, pedig tudni kell rólam, hogy imádom a mókusokat, de ez a srác, jobb mint egy mókus.

Egyik kezem lassan elindítottam felé, egész lassan, hogy megérintsem. Tényleg úgy álltam ott, mint valami pandasimogatónál a csodálkozó kisgyermek, igaz, én nem csodálkoztam, egyszerűen csak meg akartam érinteni, visszarántani a jelenbe elmélyült gondolataiból. Már egész közel kerültek hozzá az ujjaim, alig pár centiméter választott el a karjától, amikor rám szegezte a tekintetét, s megszólalt. Összerezzentem, s hirtelen vissza is kaptam a kezem, azt sem tudom, hogy észre vette-e a mozzanatot, de ismételten egy védelmi pozíciót vettem fel, s magam köré fontam a karjaim, majd, hogy levezessem a zavarom, ujjaimmal a kardigán szétfoszlott szálait birizgáltam.
- Én érte..- próbáltam valamit kihozni ebből az ostoba helyzetből, amiről csakis én tehetek, mikor ökle a falba csapódott, közvetlen mellettem. Most ismételten összerezzentem, de ez inkább volt köszönhető a félelemnek, mintsem annak a különleges érzésnek, melyet ez a srác váltott ki belőlem.
- Kérlek, kérlek, nyugodj meg, esküszöm, hogy helyrehozom, mindent megteszek, csak ne akadj ki, kérlek.- Ezzel a könyörgéssel szánalmasabb már nem is lehettem volna, de mindig ez történt, ha megijedtem. Olyankor eleredt a nyelvem és többször is megismételtem önmagam. Félelmem pillanatok alatt elmúlt, amikor tovább folytatta mondandóját. Én csak hallgattam őt, s próbáltam értelmezni, hogy miért is ilyen goromba és miért akasztottam ki ennyire. Aztán, ahogy hallgattam, s figyeltem őt, egy apró mosoly is elterült az arcomon, s az agyagos képek hallatán horkantva felnevettem, miközben a szemüveget feljebb toltam az orromon.
- Hihi, az tényleg vicces volt...Agyagszemcsés képek..hihi- Csöndesedtem el, majd arcomra fagyott a mosoly, mert rájöttem, hogy annyira nem is vicces, ha ez miatt őt kár érte. Nyeltem egy nagyot, s közelebb tettem egy lépést.
- Várj, talán segíthetek! Ha kerámiákról kell kép, nekem rengeteg alkotásom van, a termet is kinyithatom neked és...talán megkérhetünk pár lányt az osztályból, hogy álljanak modellt neked. - adtam egy ötletet, csillogó szemekkel, s pírral az arcomon.

Én tényleg akartam neki segíteni, éppen ezért vártam, hogy döntsön és fogadja el az ajánlatomat, a segítségemet. Bármit megtettem volna, hogy kiengeszteljem és titkon reménykedtem is abban, hogy talán újra találkozunk. Tudom, hülyeség, hogy ilyen dolgok jutottak az eszembe, hisz tulajdonképp mit is akarok én? Ő egy helyes fotós srác, aki nap, mint nap találkozik lányokkal, én meg, vagyok, aki vagyok, egy agyagos a csoportból, egy a többiek közül. Miközben ezeken gondolkodtam, akaratlanul is őt figyeltem, de mikor újra megszólalt, rájöttem, hogy ez a legnagyobb baromság, amit tehetek, mivel így előbb vagy utóbb gúny tárgyává válok a szemében. Csak egy rajongó libává...

Tudjátok, sosem gondoltam volna, hogy ennyire felfordul a mai napom, s a szürke hétköznapokban egyszer csak lesz valaki, egyik pillanatról a másikra, aki megbabonáz, s akitől képes leszek elveszíteni a kontrollt a cselekedeteimen és akinek köszönhetően háromszor többet bénázok a kelleténél.

Ismét egy szó kellett ahhoz, hogy visszatérjek az elmélkedésemből és rá tudjak koncentrálni, arra, amit mond, ez mégsem ment annyira, kicsit félreértettem a szavait. Már-már bólogattam hevesen a fejemmel, s mosolyra húzódott az ajkam, mikor értelmeztem a mondatait és rájöttem, hogy engem akar lefényképezni, egyedül engem. Megdöbbenve pislogtam rá, a szemeim elkerekedtek, kezeim görcsbe rándultak, s azon gondolkodtam, hogyan is menekülhetnék a feladat elől, hogyan szabadulhatnék a kínos szituációból? Hirtelen eszembe jutott, hogy egy fél órával korábban a fotózásától teljesen leblokkoltam és annyi kárt okoztam, amit meg sem tudok fizetni. Kicsit el is sápadtam, nyeltem is egy nagyot, miközben nem tudom miért, de úgy zakatolt a szívem, mint kisvasút a hegyekben.
- Nem...-szólaltam meg egész halkan, talán nem is hallotta, éreztem, hogy elfog menni a hangom, ezért kicsit köhögtem, majd újra próbálkoztam a válaszadással.
- Te...te biztos engem szeretnél lefotózni? Mert a teremben van pár fotogénebb lány nálam...- Hadartam, de az a mosoly, s az a pillantás, arra képtelen voltam nemet mondani.
- Igen, délután keress meg az udvaron, most mennem kell, szia. - vágtam rá a válaszomat zavarban és oly hirtelen, hogy talán nem is tudta kivenni minden egyes szó jelentését. Annyira izgultam, hogy kénytelen voltam egy helyben maradni, ezért gyors lépésekkel visszarohantam a terembe, s vissza sem néztem rá. Mikor beléptem, sóhajtottam egy nagyot, s lehunytam a szemeimet. El sem akartam hinni, hogy igent mondtam a fotózásra. Én egy fotózáson? Te jó ég? Hogy nézek ki? Tiszta agyag vagyok, így nem mehetek...Agyilag teljes defektet kaptam, s mikor újra kinyitottam a szemeim, csak akkor szembesültem a többiek kárörvendő pillantásával, s pár pillanattal később újabb hahotában törtek ki, én pedig idegesen visszaültem a helyemre, s próbáltam helyrehozni a darabokra hullott váza alapjait...