You got to put the past behind you before you can move on. {Dominic}

Amint vége volt az utolsó órámnak a Dorianban, felkaptam a táskámat, és már indultam is. Úgy éreztem magam az iskolában, mint egy börtönben. Bár talán az embernek még ott is vannak barátai... vagy cellatársai? Szóval a lényeg, hogy meglepő módon túléltem az első napomat. Sokkal rosszabbra számítottam, de még akkor sem voltam kibékülve azzal, hogy nekem oda kell járnom. Úgy éreztem magam, mint aki kilóg a sorból. És még hány ilyen napot kellesz végigszenvednem?! Sokat.
Így is volt néhány nagyképű, gazdag gyerek, aki beszólogatott. Persze, a családom sem volt szegény, de attól, hogy pénzünk van, ezt nem használom ki.
A fejemben cikáztak a gondolatok, millió kérdés szerepelt, válaszok nélkül. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor végre kiértem az épület falai közül, és a friss levegőn voltam.
Az iskolától szerencsére nem laktunk olyan messze, egy negyed órámba telt, míg hazaértem. Furcsa azt mondani, hogy haza. Hisz nem rég még Los Angeles volt az otthonom, anyával, és a kisöcsémmel. De azóta megváltozott jópár dolog. Anyámnak új pasija lett, akivel nem bírok egy levegőt szívni. Sohasem fogom kedvelni a férfit.
Ezért is szántam rá magam, hogy New Yorkba költözöm, apámhoz. A levegő is sokkal jobb itt. Szabadnak érzem magam, apa sem lóg a nyakamon, már csak az iskolámmal nem vagyok kibékülve. Viszont apa boldog, hogy ebbe a művészeti iskolába járok, hogyan is vehetném el tőle ezt az örömöt?

A hatalmas házunkban csönd volt. Egy árva lélek. Végülis ki lenne itt? Apa dolgozik, biztos vagyok benne, hogy megint csak késő este fog beesni az ajtón. Ledobtam a táskámat az ágyamra, majd a szekrényemhez léptem. Alig vártam, hogy lekerüljön rólam az egyenruha. Egyszerűen utáltam.
Hamar lecseréltem egy világos farmernadrágra, és egy szürke, mintás pólóra. Mindjárt jobb.
Úgy gondoltam, mivel nincs sok tanulnivaló, sétálok egyet a környéken, ismerkedni kellene New Yorkkal, ha már ideköltöztem.
Belebújtam a fehér tornacipőmbe, és mivel nem sütött hét ágra a nap, a dzsekim is magamra kaptam. Zsebembe mélyesztettem a a telefonom, és némi pénzt. Pár perccel később már egy hatalmas parkban sétálgattam, fülemben hangosan szólt a kedvenc zeném. Nem bírtam megállni, hogy halkan ne kezdjem el énekelni.

megjegyzés: bocsánat, hogy ilyen rövid lett :/

Szinte villámként hasított át rajtam, pontosabban belém egy nagyon ismerős érzés, amivel hirtelen semmit sem tudtam kezdeni. Annyira szerettem volna megszólalni, valami értelmeset kinyögni, mégis… egy hang nem jött ki a torkomon. Elképesztő szemeit lestem, és csodálatos arcát, amiről csak egyetlen dolog jutott eszembe: Joyce.
Megszólalásig hasonlított legjobb barátomra, akit Torontóban hagytam. Még a ruházata is megfelelt, a tornacipő, világos farmer, mintás póló, kis dzseki… egyszerűen, itt termett mellettem, pontosabban a kezeim között Joyce New Yorki hasonmása.
Megannyi emlék rohamozott meg, mindegyik nagyon közel állt hozzám, a szívemhez, minden egyes mozzanat belém égett annak idején, és felszínre törtek, egyetlen hasonmás láttán. Elsőre az a nap, amikor úgy döntöttünk soha, senki nem szakíthat el minket egymástól, bármi történjék. Lebuktunk közösen, füvet találtak nálunk, egyébként teljesen ismeretlenül buliztunk együtt, voltunk vagy húszan, végül négyen maradtunk reggel, és Joyce, akkor még JoJo majdnem velem egy utcában lakott, így hazakísértem, ennyi jólneveltség csak szorult belém.
Lekapcsoltak minket, három utcával arrébb, találtak nálam körülbelül tíz g füvet, meg pár ekit. Bevarrtak 48 órára, csak pénzes segítséggel tudtunk kijönni. Onnantól kezdve Jojo, és én elválaszthatatlanok voltunk.
Később elég sok hülye dolgon mentünk keresztül, csináltunk nyolcvanfős bulit, Toronto white partit, elvitte Miamiba, kiruccantunk Los Angelesbe, meglátogattuk Hollwoodot is, szóval, tulajdonképpen mindenhová együtt mentünk. Néha eszünkbe jutott mennyire kétértelmű a kapcsolatunk, sőt, mikor Texasban jártunk egy kis country életérzésért, még össze is feküdtünk. Sátoroztunk valamelyik tó mellett, égett a tűz, mellettünk ment a zene, elszívtunk vagy négy g füvet, aztán egyszer csak egymásnak estünk.

Ettől függetlenül sosem léptünk ennél is tovább. Szerettem Joyce-t, mindennél jobban, olyan kis békesziget volt az életemben, de nem jelentette azt is, hogy járni akartam vele. Őt többre tartottam, mint az összes többi lányt, ezért jobban is figyeltem rá. Ha valamelyik kan a közelébe merészkedett, én meg tudtam róla mekkora aljas állat, akkor közöltem vele, hogy koccoljon le, mert Joyce bugyiját maximum álmában húzhatja le.
J kicsit haragudott rám, Ő is ugyanolyan partiarc volt, ezért szerette levenni a ruháit, de ez nem jelenti azt, hogy gyakran meg is tette, vagy ribancként viselkedett. Élveztük az életet. Később is elcsattant egy-egy csók, az viszont már tényleg csak barátilag.
Szétszakított minket a Sors, ennél jobban nem is fejezhetném ki magamat. Nekem ide kellett futnom, neki maradnia kellett, hogy befejezze az iskolát. Se a zenéhez, tánchoz, festészethez nem értett, fotózni nem volt türelme, egyedül varrásban jeleskedett, magának állította össze saját ruhatárát, ami olyan menőnek bizonyult, hogy minden csajom legalább kilencvenszer nyígott neki egy nap, hogy varrjon valami hasonlót.

És New York visszaadtam nekem Joyce-t, habár csak hasonmás képében, de visszaadtam. Köpni-nyelni nem tudtam, annyira meglepett a dolog. Felegyenesedett, már nem érinthettem lágy, puha, selymes… tökéletes bőrét. Képtelen voltam levenni róla tekintetemet, csak bámultam, ahogyan Ő is engem… csak Ő szájtátva, én kicsit diszkrétebben.
Halványan elmosolyodtam, mikor tekintetét a földre szegezte szégyenében. Én egyáltalán nem bántam, hogy bámul engem, hiszen megint Torontóban éreztem magam, Joyce legalább húszszor elmondta egy nap, mennyire fess pasi lettem, és döglenek utánam a csajok. Könyörtelenül őszinte tudott lenni, együtt jártunk futni is, ha látta, hogy felszedtem pár kilót, aminek nem örültem.
- Sem… semmi gond, az egész az én hibám, ne haragudj! Esetleg… - próbáltam úgy tekerni a nyakam, meg kissé megroggyantani térdeimet, hogy elkaphassam pillantását végre. – Engesztelésképpen meghívhatlak egy kávéra?...

A percek csak teltek, a tekintetem közötte és a föld között cikázott. Nem kockáztattam meg, hogy a szemeibe nézzek, mert a végén megint tátott szájjal fogom bámulni, ami... hát nos, valljuk be, nagyon ciki. Aztán persze mégse bírtam megállni, hogy ne emeljem rá a tekintetem. Először is, csak látni akartam azokat a szemeket, másodszor pedig kiváncsi voltam, hogyan is tovább. Itt fogunk csendben állni egymás előtt? Ő ugyanúgy tett, mint én. Engem figyelt, és párszor mintha próbálkozott volna a beszéddel, de inkább mégis csöndben maradt, és egy mosoly is átsuhant az arcán. Végignéztem magamon, hogy mi az, ami vicces lehet, vagy amiatt nem tudja levenni a tekintetét rólam, de nem vettem észre semmi furcsaságot.
Szólásra nyitottam a szám, de megelőzött. Először biztos voltam benne, hogy rosszul hallok, esetleg halucinálok. Ez a srác tényleg engem akar elhívni kávézni? Gondoltam, hogy hozzám beszél, hiszen rajtunk kívül senki sem volt itt. Na jó, csak arrébb néhány ember, közülök mintha Dorianos is lett volna. Nem ismertem őket, csak párat látásból. Ugyanis egyetlen egy barátom sem volt a suliban.
Vajon ő melyik iskolába jár? Dorian? Vagy egészen távol áll tőle a művészet? Annyi mindent szerettem volna kérdezni, már egy teljes listát állítottam fel a fejemben.

Elmosolyodtam, amikor a tekintetem kereste oldalra biccentett fejjel. Amint elkapta a pillantásom, mintha rabul ejtett volna, egy szót se tudtam kinyögni, pedig szerettem volna. Totál flúgosnak fog nézni..
Nyugalom, levegő beszív, kifúj...!
- Hát, a kávéért nem vagyok oda, de mondjuk egy forrócsoki jöhet - halkan felnevettem. Már kevésbé voltam zavarban, és mintha a feszültség is oldódott volna. Részemről legalábbis alakulóban volt. - Mehetünk? - vártam a bólintására, aztán ha beleegyezett, elindultam. A közelben volt egy kávézó, legalábbis úgy rémlett. Már egy ideje megérkeztem New Yorkba, nem ez volt az első eset, hogy sétálni indultam, de azért nem mozogtam még olyan otthonosan a városban.
- Egyébként Ever vagyok - felé fordítottam a fejem, és halványan elmosolyodtam. Láttam az arcán átsuhanó döbbenetet. Nos igen, tényleg nem volt hétköznapi nevem. Anyám mindig is valami különlegeset szánt nekem, de az Ever már túlontúl az volt. Legalábbis számomra igen. Persze tizennyolc év alatt már hozzászoktam, de ha éppen új emberrel találkoztam, és a bemutatkozás nem maradhatott el, a legtöbben szintén ilyen meglepődött arcot vágtak. Mi lenne, ha megtudnák a második nevem? Sohasem értettem anyámat, amiért pont ezeket kaptam, de tetszett.
- És... hová jársz suliba? - megvolt az első kérdésem. Kíváncsi voltam a válaszára. Szerettem volna, ha azt mondja, hogy a Dorianbe, de ebben cseppet sem lehettem biztos. Magamat is nehéz volt elképzelni, hogy oda jártam, álmomban sem gondoltam volna, most mégis így van. De csakis kizárólag apa kedvéért. Talán a végén még én is megfogom szeretni, bár ezt egyelőre nagyon kétlem.

A szél egy kissé felerősödött, bele-belekapott a hajamba, nem győztem elsimítani a szemem elől. Ilyenkor szitkozódtam, hogy nem húztam magamra az egyik sapim, vagy kalapom. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy egy ilyen klasz fiúval futottam össze- szó szerint. Azt pedig még nehezebb volt elhinni, hogy éppen kávézni indultunk... vagy forrócsokit inni.

Egy nagyon régi, de annál erőteljesebb emlék játszódott le bennem, mintha csak abban a pillanatban történt volna. Pedig nem… nem, két éve már, hogy túlestünk rajta… Joyce, és én, egy őrsön, hajnal kettőkor.
- Tudom miben sántikálsz… -suttogta kipirulva.
- Sejtelmed sincs arról miben sántikálok – pimaszul vigyorogtam rá.
- Ugyan, Dominic… - végigsimított vállaimon, fejét a nyakamba temette, és lehelt rá egy puszit. – Mindig tudom miben sántikálsz…
- Oké, mert egészen ismersz – feleltem átkarolva csípőjét, végigsimítva hosszú hajfürtjein. – De most kivételesen tényleg nem tudod…
- Nem fogunk kijutni innen, miért nem várod meg apádat? Majd Ő kivisz minket, nem?
- Ühüm – kissé eltoltam magamtól, és végre kivettem a zsebemből azt, amit annyira szerettem volna. Egy előre betekert füves cigit.
- Dominic…??? – Joyce szinte villámokat szórt tekintetével. – Egy életre itt maradunk, ha meggyújtod.
- És? – kérdeztem, majd számba toltam a cigit, és előkotortam az öngyújtómat. – Mi mindenre jó a nadrágra varrt belső zseb, nem igaz? – csalafinta mosollyal gyújtottam meg, mélyen szippantottam belőle. – Ha meg itt maradunk, legalább együtt leszünk, nem? – felé nyújtottam a cigit.
Joyce végignézett rajtam, megcsóválta a fejét, végül elvette tőlem a cigit, és beleszívott.
- Hát… ott a pont, Dom…

Tudom, ez nem éppen olyan nagy élmény, amire az ember azt mondhatja, hogy valami itt megváltozott, vagy kiéleződött két ember között, de mi ketten pontosan tudtuk milyen nagy szó, ha együtt füvezünk a rendőrőrsön.
Észrevettem mennyire magamba mélyedtem, éppen ettől vált az egész olyan természetellenesen bizarrá. Kinyitottam szemeimet, mert emlékezés közben automatikusan lecsukódtak, majd realizáltam Ever (mert megmondta, hogy ez a neve) mennyire nem hasonlít Joyce-ra, közben mégis. Joyce haja fekete, tekintete viszont ugyanilyen pajkos, testalkatuk teljesen egyforma, még ruháik is… valami mégsem stimmelt, ugyanis én… New Yorkban voltam, nem Torontóban, és ezt a lányt alig ismertem.
Összeszedtem minden gondolatomat, kedvesen mosolyogtam rá, majd kezemet nyújtottam felé, hogy karoljon nyugodtan belém, ez a minimum, miután majdnem hanyatt vágódott miattam.
- Dominic Sanders, szolgálatára, kisasszony – kacsintottam egyet. - Dorianbe járok, és te? – reménykedtem, hogy Ő is művészlélek, valahogy kitűnt, ha valaki művésznek született, benne pedig szinte láttam.

Nem karolt belém elsőre, ezért megfogtam a kezét, odahúztam, és elindultunk a Molieré felé. Majdnem mindenki legalább egy pillantással illetett minket, talán régimódi mozdulataink miatt, hogy ennyire udvariasan belém karolt, én pedig vezettem, keresztül.
- Most totál idiótának nézel engem, igaz? – elvigyorodtam kicsit, mert rájöttem mennyire gáz, amit csinálunk… errefelé nem menő, egyébként sem értettem miért viselkedek így. – Szóval… nem szereted a kávét? Az nagy kár, jól jön, főleg, amikor reggel kell bemásznom. Milyen szakon vagy? Ha kiderül, hogy csak a fotósoknak kell hajnal hétre beülniük, akkor lehet morcos leszek.
Gyorsan elengedtem a kezét, nem akartam zavarba hozni, ha akar, akkor belém karolhat, de… lehet Ő nem szereti az ilyen kontaktusokat, én pedig nem erőltetem, semmiképpen sem.

Miközben a kávézó felé haladtunk, kezét nyújtotta nekem. Először nem tudtam, mit is akar, és mit jelentsen ez az egész. Nem voltam hozzászokva, hogy az emberek ennyire nyitottak legyenek felém. Főleg nem gondoltam volna egy srácról. Kicsit hezitáltam. Legszívesebben azonnal tettem volna a dolgom, és ezer örömmel karoltam volna belé, de olyan furának éreztem a helyzetet.
Aztán mivel én nem csináltam semmit, megfogta a kezem, és odahúzott. Persze rögtön belepirultam egy kissé, de jó érzés volt, és még az se nagyon zavart, hogy a többi ember megbámult minket. Nem bírtam megállni, hogy halkan ne nevessek fel.
- Szintén a Dorianbe járok - mosolyogtam. Örültem, nagyon is, hogy Ő is az iskola tagja volt. Már hogy ne örültem volna! Végre lesz egy barátom! Nagyon szimpatikus volt, és szerettem volna megismerni.

Elengedte a kezem, biztosan azt hitte, nem éppen jó ez így nekem, pedig nagyon is az volt, így bátortalanul belé karoltam, és úgy mentünk tovább. Mindketten elmosolyodtunk ezen.
- Dehogy nézlek! Vagy ha gondolod, lehetünk mindketten idióták - elvigyorodtam. Szóval mosolyogva, összekarolva lépkedtünk előre. Rég éreztem magam ilyen jól. Az utóbbi időben csak anyám új barátján, a költözésemen, és az iskolán járt az eszem. Mondhatni... kikapcsolódtam.
- Hát, rosszabb napjaimon én is a kávéhoz nyúlok, bár ezek inkább ritka pillanatok. - szóval fotós. - Gyerekkoromban imádtam fényképezni. Bár, akkor még csak a telefonommal, aztán később kaptam egy klasz kis fényképezőgépet, és amikor unatkozom, előveszem. Anyámék szerint van némi tehetségem hozzá - itt felnevettem - de ez csak hobbi. Én Ének- Zene szakon vagyok, és el kell, hogy keserítselek, mert általában nyolcra kell beérnünk - kacagtam. Olyan könnyen tudtam vele beszélni. Nem éreztem feszültnek a hangulatot, lazán mondtam neki, szinte be nem állt a szám.

- Régóta jársz a Dorianbe? - kíváncsiskodtam. Lehet, én vagyok ez egyetlen új, mármint, aki nem elsőtől kezd a suliban. Bár azért reménykedtem az ellenkezőjében. - Szóval szeretsz fényképezni...- adtam hangot a gondolataimnak. - Egyszer szívesen megnézném a képeidet, biztosan nagyon jók - kacsintottam, majd mosolyogva tovább mentünk.
Lehet, hogy mégsem lesz ez annyira rossz a DMI-be járni, mint ahogy én gondoltam. Főleg, ha lesz mellettem valaki, akivel eltölthetem a napokat.

Amikor meghallottam, hogy Ő is a Dorianbe jár, kissé megkönnyebbültem. Két én küzdött benne, az egyik legszívesebben udvarolt volna, magából kikelve, hogy végül este ágynak támaszthassa Ever hátát, a másik tiltakozott, nehogy ilyesmi egyáltalán megforduljon a fejemben, vagy mondjuk közöljem vele.
Mindkét énemnek igazat adtam… Ti nem ismertek engem eléggé, így nem is tudom mivel magyarázhatnám a dolgokat. Tudjátok, én sosem voltam maga a rossz fiú, aki mindent merő gonoszságból követ el, de azért az sem mondanám, hogy a jó dolgok felé evickéltem. Valahol megrekedtem… voltam, éltem, lélegeztem, és sodródtam az árral. Melyik fiú ne szeretne szexelni? Melyik pasi ne csípné, ha egyszerre két nőt is megkaphat? Ha rengeteg barátja akad, ha bármit megtehet? Ha van elég pénze ahhoz, hogy megkapja, amire csak vágyik?

Gyanítom egyik srác sem utasítana vissza ilyen ajánlatokat. Én sem tettem, egyszerűen csak élveztem, hogy végre velem is megtörténhet ilyesmi, aztán beleszoktam a helyzetbe, minden olyan természetesnek hatott. Így, kimondhatom, hogy nem igazán nevezném magamat olyan rossznak, inkább csak… hm, senki sem fog megfejteni, ha még nekem sem megy.
Sóhajtottam egyet, majd elengedtem Ever kezét. Nagyon lelkesen mesélt nekem, és élveztem hangjának minden egyes sávját, szavaira különösképpen figyeltem, tetszett, szép hangja volt, mégsem tudtam tovább magam mellett tudni, mert bennem ádáz csata dúlt, és úgy éreztem már elsiettem a dolgot, valahogyan korrigálnom kellett.

- Elképzellek, amint kis sárga ruhába, egy hatalmas géppel a kezedben dőlöngélsz és fotózod a pillangókat – ösztönösen elmosolyodtam. - Szeretném látni azokat a képeket, biztosan jól fotózol, ugyanis… nekem nagyon egyszerű a szemléletem. Nincs rossz fotó, mert mindenki mást lát a világból, máshogy tudja ábrázolni. Bármelyik fotóra lehet mondani, hogy jó, hiszen egy pillanatot ragad meg, ami pedig azt jelenti, hogy értékes darab, így… jó fotós vagy – fejeztem be, bátorítóan pillantottam rá. - Á, szóval ti csak nyolcra jártok? Hm, ez teljesen igazságtalan – morcosan fordítottam el fejemet. - Nekem egy hete kell bejárnom korán, szóval… még egy válasz a kérdésedre, új vagyok, teljesen. Mind New Yorkban, mind a suliban.

Oldalra néztem, gyerekek futkároztak a parkban, pár szülő beszélgetett, néhány szerelmespár csókolózott különböző padokon, barátok nevetgéltek fagyit eszegetve. Kissé furán éreztem magam, teljesen más volt, mint Toronto.
[b]- És te…? Régóta laksz itt? Hogy lehetne megszokni? Úgy értem… nagyvárosból vagyok, de New York… annyira más, sokkal jobban pezseg. Egyszerűen úgy érzem teljesen elvesztem – fejeztem be kissé sután. – Egyezzünk meg abban, hogy kölcsönösen megmutatjuk a fotókat, rendben? Ez pedig azt jelenti, hogy… ismét találkozni fogunk – magamban eszelősen vigyorogtam, csak éppen attól féltem nagyon előre szaladtam, de hát… még sosem nyílt alkalmam csajozni, mindig ők jöttek hozzám, erőlködnöm sem kellett.