Mit ér az egész környék csendje, ha szenvedélyeink üvöltenek? [Dominic]

Bármit megtettem volna, hogy ne kelljen felkelnem, és lemenni a Sportközpontba. Nos, kellett… olyan, mint az egyetem, félév alatt össze kell szedni egy bizonyos óraszámot, akkor engednek csak tovább. Egyébként ez nem olyan sok, összeszorított fogakkal is ki lehet bírni, csak éppen nem szoktam hozzá, hogy parancsra eddzek. Egész héten, minden áldott reggel, elmentem futni a Central Park-ba, róttam a köröket, lefárasztottam magam, addig sem kellett Torontóra, vagy az iskolára gondolnom, ám mindeközben jól is esett, hiszen teljesen kiürülve tartottam magam egyensúlyban.

Kissé idegesen öltöztem fel, kivételesen nem kaptam magamra azt a béna hacukát, elvégre nekem nem kellett bejárnom minden egyes órára. Leérettségiztem még Torontóban, itt csupán szakmai képzésre jártam, fogalmam sincs hogyan engedélyezte ilyesmit, de örültem neki, hiszen így kivételesen kevés órára kellett bejárnom, és tényleg csak azzal foglalkoztam, ami fontosnak számított.

Előkotortam mobiltelefonomat, megnéztem pontosan mennyi az idő. Még csak fél kilenc volt, visszafeküdhettem volna egy kicsit pihenni, ahelyett mégis inkább összedobtam egy turmixot, csináltam sajttól széteső melegszendvicset, letusoltam, fogat mostam, valami értelmes ruhát magamra kaptam, és elindultam az első kondi teremben eltöltendő órámra.
New York félelmetesen pezsgett azon a reggelen is, nem tudtam pontosan mi okozta, de olyan jó kedvem lett, hogy végig vigyorogtam, a lányok mosolyogva hajtottál le fejeiket, amint rájuk pillantottam. Beintegettem a Molieré-be is, szereztem pár ismerőst, habár csak futólag beszélgettem. Mindenestre a pultos kis csaj, és néhány felszolgáló már ismerte a kedvenc italomat is, így amint betértek, röpültek hozzám, tálcán hozva kedvenc kávéfajtáimat.
Elértem az iskolát, azon belül is a sportrészét, egyenesen megkerestem az egyetlen embert, aki segíteni tudott nekem. Még első hetem alkalmával kiváltottam egy tíz alkalmas bérletet, így csupán lepecsételtettem első alkalmamat, és máris rohantam az öltözőbe, hogy minél hamarabb szabadulhassak. Felvettem a futó, térdig érő nadrágomat, ami körülbelül egy fürdőnadrághoz hasonlított, fekete színével ráadásul nagyon pozitívan vonzotta minden lány tekintetét, bár lehet ez csupán az én érdemem, hiszen felvehettem volna babarózsaszínt.

Oh, ne értsétek félre, nem vagyok nagyképű, csak türkiz gatyában is szólítottak már le, meg pirosban is, és még sorolhatnám… A lényeg, hogy hozzávettem egy fekete atlétát, egy fekete converse csukát, és máris bemasíroztam a terembe. Rajtam kívül csupán két fiú, és egyetlen lány tartózkodott benn. Észrevettem, hogy a lány kissé furán próbál felmászni a haspadra, helytelenül csinálva mozdulatait. Mármint helyesen, hiszen ugyanúgy megdolgoztatta izmait, csak nem figyelt a hátizületeire.
Mellé feküdtem a másik padra, csináltam négy, vagy öt felülést, aztán oldalra fordítottam a fejem, éreztem hogy a vér szinte elteríti agyamat, mégsem érdekelt.
- Akaszd be a lábaidat, és rakd legalább az egyik kezedet a tarkódhoz… így nem fog fájni annyira, többet tudsz majd dolgozni, ráadásul a hátad sem fog húzódni – rámosolyogtam.

Toronto jutott eszembe, ahogyan egyébként lassan már mindenről; és vele együtt Joyce, meg Georgie. Szánalmasnak éreztem magam, amiért ennyire egyszerűen kénytelen voltam elszakadni az életemtől, amit természetesen egy azon időben gyűlöltem is, hiszen Georgie miattam került kórházba, Joyce-t pedig magára hagytam, mikor leginkább szüksége lett volna rám. Egy ilyen ember mégis hogyan lenne képes tükörbe nézni? Én mégis megtettem, minden áldott nap belenéztem a tükörbe, láttam magam, kívülről, és csak arra tudtam figyelni, hogy amit magamra kaptam az vajon passzol-e.

El sem hittem mennyire felszínessé váltam a Dorian-ben, pedig nagyon is tudtam rossz felé haladok. Még Torontóban is túlságosan sokat adtam a külsőségekre, de New Yorkban felerősödtek bennem a késztetések. Mindenképpen Önmagam akartam lenni, hogy végre valami olyat is megtehessek, amire addig nem voltam képes, mert elfojtottam. Egyedül talán Joyce ismerte teljesen, Georgie pedig sejtette mi lakozhat bennem. Nyomtam a felüléseket, egyiket a másik után, ütemesen, gondolkozás nélkül, alig vettem észre, hogy hozzám beszél, mégis valami csoda folytán csak oda tudok koncentrálni.
- Nem is a lányoknak való – felültem, és megtámasztottam magamat, így legalább kicsit edzettem hát izmaimat is. – Mármint, félre ne érts, nem vagyok én hímsoviniszta! Csak szerintem a lányoknak jobban áll az úszás, például, de… látod, te is azt szereted jobban – kacsintottam egyet.

Meglehetősen furán éreztem magam, amiért félig vele voltam, félig pedig mégsem. Minden erőmmel próbálkoztam teljes mértékben megérkezni, lélekben, elmében is Amberly mellett lenni, mert olyan kedves volt, és valahol talán még vicces is, na meg persze nyílt, ami egyáltalán nem rossz, nekem legalábbis nem volt rossz.
Be akartam illeszkedni, minden módot megragadtam, és bár a lányok tapadtak rám, sosem küldtem el őket a fenébe. Valahol érlelődött bennem a gondolat, hogy igazából mire is vágyom…? Barátokra, vagy társra? Mert egyáltalán nem mindegy, ezzel bánthatok is embereket, vagy éppen boldoggá tehetem őket.

Miért kell mindig mindennek ennyire bonyolultnak lennie? Néha egészen azt kívántam, bárcsak kevésbé lennék ennyire attraktív, bár kevésbé vonzanám magamhoz a lányokat, bár kevésbé lennék helyes, jóképű… Ez mind nem nagyképűség, de láttam, hogy Amberly is vizslatja vonásaimat, és kék szememet, nem nagyon kidolgozott, de mégis férfias testemet. Egyedül a V vonalamra voltam büszke, amit persze az atléta miatt nem láthatott.
– Már fel is adod? – hamiskásan mosolyogtam rá. Csináltam pár felülést, aztán én is felegyenesedtem, és felé fordultam.
Teljesen átlátszó módon masszázst kért tőlem, amire csak egy kis fejcsóválással tudtam válaszolni, majd közelebb csúsztam hozzá, lábaimat kivéve az akasztóból, és kérdés nélkül a vállaihoz nyúltam.
– Egyébként Dominic vagyok, és részemről a szerencse – finoman, nem túl erősen masszírozni kezdtem. – De valamit szögezzünk le… nem vagyok az a rabszolga típus, vedd megtiszteltetésnek, hogy megmasszírozlak – felvettem kedvenc, csibészes mosolyomat.

Kissé elgondolkoztam Amberly szavain, és rájöttem, hogy a korcsolyázás nem minden esetben női sport, sőt, tud olyan kemény, és hihetetlenül fárasztó lenni, ezt pedig ki más tudhatta volna jobban, mint én? Elvégre Torontóban elég sokat korcsolyáztunk, sokkal hidegebbek voltak a telek, felszabadítóan édesek a nyarak, és mindenünk akörül forgott, hogyan is juthatnánk el olyan helyekre, ahol lehet snowboardozni, vagy síelni.

Szerettem a téli sportokat, pontosan ezért nem értettem Amberly miért tartja női sportnak, miközben… egyáltalán nem az, bár, valószínűleg gyönyörűen festene korcsolyázás közben, egy szép csőnadrágban, és nem túl vastag kabátban. Fogalmam sem volt mit is mondhatnék, ezért inkább tovább masszírozom a vállait, és közben elbámulok a szemközti falra. Kellene valami frappáns beszólás, de egyenesen megrémít, hogy nem tudok kinyögni egy ép poént.
- Szóval úgy gondolod korcsolyázás csajos sport? – kérdezem teljesen semleges hangnemben, nem akarom, hogy érezze mennyire nem értek vele egyet, ha igennel felel erre.

Kedveltem… A magam módján, a maga módján, valami felfedezhetetlenül hülye módon. Hirtelen zavarodtam össze, ott volt rengeteg másik lány is, néhányan elég fura kapcsolatba kerültem, többen szerettek volna a közelembe férkőzni, erre én, ahelyett, hogy elgondolkoznék tetteim jelentőségén, csak közelebb csusszantam egy lányhoz, és masszírozni kezdtem. Miért? Vonzott. Nem tudom hogyan csináltam, de magához vonzott a tekintete, szavai, viselkedése.
- Szóval táncos vagy? – érdeklődtem halkan.

Körbepillantottam én is, mihelyt rájöttem, hogy Amberly skubizza a népet. Ő volt az egyetlen lány, egyébként rajtunk kívül csakis kigyúrt pasik tartózkodtak a teremben. Miért is jöttem le…? Jah igen, edzeni akartam egy kicsit, hogy levezessem a feszültséget, és meg legyen a féléves óraszámom is. Azért nem mindegy, hogy meghúznak év végén, vagy sem, inkább rágyúrtam a dologra. Amberly viszont táncszakosnak mondta magát, ami azt jelenthette, hogy nem kell kötelezően lejárnia… akkor mégis minek jött?
- Ha táncolsz, akkor neked nem is kell óraszámot teljesítened tesiből, nem? – ráncoltam homlokom, miközben abbahagytam a masszírozást, és kissé oldalra húzódtam, hogy láthassam az arcát.
Meglepő, de a lányok még kondizás közben is elbűvölőek tudnak lenni. Visszatértem a masszírozáshoz, mielőtt még különösebben észrevehette volna, hogy megfigyeltem az arcát kicsit. Válaszán mosolyogtam egyet.
- Hát igen… nagyon helyes, nem vagyok az a rabszolga típus.