Hova tűnnek a szavak, amiket kiradírozunk? [Stephan]

Újra hétfő.
Mondtam már, hogy utálom a hétfőt? Hétfő reggel minden olyan nehezen megy, nem akarok elindulni reggel suliba, még felkelni sincs erőm nem hogy táncolni vagy egyáltalán motorra ülni. Tudom, hogy örülnöm kéne amiért ilyen jó iskolába járhatok ez engem valahol mégis csak nyomaszt. Szeretem meg minden, de egy egyetem valamennyivel könnyebb lenne. Oda nem kéne minden egyes nap bejárnom.
A mai nap is sikeresen rosszul kezdődött. Nem akart beindulni a motorom amitől majdnem agybajt kaptam, de szerencsére az öcsémet még otthon találtam aki behozott kocsival. Köszönöm öcsi! ^^


Most pedig futok az iskola felé, oldalamon egy kisebb sporttáska lobog. Hajam kiengedve, lágyan omlik vállamra. Egy egyszerű feszülős, kék farmernadrág van rajtam egy ugyanolyan egyszerű fehér atlétával. Nem igazán vittem túlzásba a dolgokat. Se kedvem, se időm nem volt magammal foglalkozni. Amanda biztosan lefogja ordítani a hajamat, hogy mi ez a szörnyű cucc.

Épp hogy beértem az első órára ami táncpróba. Mi más is lehetne?
Az óra rossz hangulatban telt el. Mindenki fáradt volt, és nem igazán figyelt oda a mozdulatsorokra. Straton természetesen most is ki volt akadva mint minden hétfő reggel. A hétfők mindig ugyanolyanok... ugyanolyan rosszak.
De most Jesse is csak tetézte ezt a dolgot. Úgy tett mintha minden olyan lenne mint régen. Azzal a dologgal azonban nem számolt, hogy valamelyest már túltettem magamat rajta. Ha neki nem kellek akkor nem fogom csak miatta stresszelni magamat.

Ebéd.
Szinte futva érkezek az ebédlő felé. Még reggelizni se volt időm így hát már majdnem éhen haltam. Alig vártam, hogy delet üssön az óra és mindenki a hatalmas ebédlőbe menjen. Amandát kellett volna megvárnom, de ehelyett sebesen megindultam a kaja osztó pult felé. Magamhoz vettem egy tányért és már álltam is be a sorba.

Ha értékelni kellene a mai napomat, azt mondanám, hogy tízből kilences volt, egészen negyed órával ezelőttig. Igen ritka példányszámba megy, de ma kivételesen olyan szerencsés helyzetbe kerültem, hogy kimaradt nagyapám arckifejezése, amivel általában reggeli közben illetett. Valami dolga akadt az egyik cimborájával, így elég korán lelépett otthonról. Őszintén szólva, azt se bánnám, ha többé nem jönne haza az a militarista barom. Elnézést a kifejezésért, de ő maga egyenértékű a fogalommal. Zászlók, egyenruhák tömkelege a fiókokban, különféle érdem plecsnik, melyek zöld, bordó vagy kék bársonyba foglaltan hevernek valamelyik polcon, avagy kiakasztva a falon, fegyverek különféle foglalatokkal, szerte a házban. Olyannyira túlzásba viszi a nagyfater, hogy azt se csodálnám, ha egyszer az egyik „szeme fénye” okozná a vesztét.

Szóval mondhatom, hogy remek reggellel indítottam. Miután felfrissültem a zuhany alatt és magamra kaptam a szokásos szerelést, amely egy kék farmerből, egy barna, felirat nélküli pólóból, egy bőrdzsekiből és egy egyszerű, kínai tornacsukából állt, elindultam a Nagy Almába, hogy végre, felfedezzem, merre is található az iskolám. Igaz, egyszer voltam ott autóval, de tömegközlekedéssel még egyszer sem közelítettem meg a helyet.

Igazából nem kedveltem a metrózást és a villamoson való zötykölődést, de hihetetlen mód, ma még élveztem is. Az ablakokon keresztül gyönyörködtem a panorámában, tanulmányoztam a new yorki arcokat és rájöttem, hogy lehetnek bármilyen jól öltözöttek is, némelyikük olyan birka, hogy még a brightoni parasztok is röhögnének rajtuk. Ezen elgondolkodva még egy mosoly is az arcomra futott.


Az iskolába érve felsóhajtottam, nem volt kedvem új arcokat megismerni, köszöngetni, tenni a szépet és bájgúnár módjára vigyorogni, csak, hogy befogadjon a közösség. Úgy döntöttem, hogy inkább önmagam leszek és ha kell, inkább vicsorgok, akkor legalább elkerülhetem az érdeklődő arcokat.

Mondhatnám azt is, hogy még a délelőttöm is jól telt, egészen addig, amíg egy spiné fel nem bosszantott a marhaságaival. Órán a tanár bemutatott a csoporttársaimnak, akik már pár héttel korábban kezdték el koptatni a padokat, művészettörténettel folytattuk tovább, majd az utolsó öt percben kiadta a feladatot, hogy válasszunk egy partnert, akivel az elkövetkezendő fél évben közösen dolgozunk majd, s a feladat, egymás arcképének a tökéletes megalkotása. Úgy voltam a dologgal, hogy ha már új vagyok, miért is ne választhatnék én partnert. A csoportban főként csajok voltak, így volt időm legeltetni a szemeimet is. A legtöbb csaj elég bevállalósnak tűnt, de a terem egyik szegletében kiszúrtam egy szürke kisegérnek tűnő lányt, aki csak ott állt , tekintetét jobbra-balra kapkodta és várta, hogy valaki megkérje: légy a társam. Egy darabig elnéztem őt, megtetszettek a vonásai, nagyon karakteres arca volt, el is határoztam, hogy ő lesz az én munka partnerem. Odaléptem hozzá, ő kicsit félve pislogott felém, mikor megszólítottam, s felkértem, hogy legyen a társam. Láttam, hogy felcsillant a szeme, s megörült, nem azért, mert egy pasi kérte meg, hanem mert egyáltalán szóba állt vele valaki, szinte már bólintott, mikor hirtelen kettőnk közé vágódott egy dudás, szőke csaj, aki úgy nézett ki, mintha egy peep show főszereplője lenne. Szemöldökeim a magasba szökkentek, majd tekintetem a kezeire siklott, mikor tenyereit megtámasztotta a mellkasomon, s vékony hangon károgott, hogy nekem mindenképp vele kell dolgoznom, mert annyira cuki vagyok és ő pasit akar lerajzolni, mert a női arcok firkálgatását már unja. Könyörgöm, hol élünk? Mi ez a viselkedés? Természetesen azonnal levakartam magamról a mancsait, egy szánalmas, hülye tyúknak tartottam, de sajnos a célját elérte, Szürkécske csöndben visszavonult, feladva a harcot. Ez a csaj meg azt sem várta meg, hogy finoman visszautasítsam, máris bediktálta a neveket a tanárunknál, aki egy pillanat alatt bevéste a két nevet. Nem volt türelmem ahhoz, hogy leálljak vitatkozni, hátat fordítottam neki és kisétáltam a teremből.

Most pedig itt állok az étkezdében, kezemben egy tálcával, várva, hogy a pult mögött álló, nagyjából százhúsz kilós, széles vigyorú, kontyot viselő barna hölgy egy adag krumplit, pár szem borsót és valamiféle sült húst a tányéromba lökjön. Legalább nem halok éhen, s talán sikerül lecsillapítanom magam , miközben megemésztem az ízeket. Már én jönnék, lépek egyet a hölgy felé, mikor bevágódik elém egy barna üstök, no meg a gazdája, s pofátlan módon tartja a tányérját Miss Pultos kisasszony felé. Őt sem tanították jó modorra…

- Ne haragudj – Kocogtatom meg a vállát bal kezem mutatóujjával, s abban a reményben nézek rá, hogy visszapillant felém. Fontos a szemkontaktus, mert akkor tudom, hogy figyel és nem csak a szám mozgását látja.
- A sor vége mögöttem van – Ismertetem vele a helyzetet, talán a kishölgynek leesik, hogy mennyire udvariatlan elvenni a mást megillető helyet egy éhes ember elől, pláne akkor, ha tudjuk, hogy az ember szükségletei között első helyen szerepel a táplálék bevitel és ebből értetődően nem kéne piszkálni az éhes oroszlánt…

A nagy sietségben azt sem vettem észre, hogy nem a megfelelő helyre álltam be. Elfoglaltam szerencsétlen srác helyét aki ezért most a vállamon kopogtat. Kicsit ijedt tekintettel fordulok meg, így kék íriszeim a fiú szemeibe mélyednek.
Mikor meghallom panaszát rögtön lesütöm szememet, bocsánatkérés jeleként. Szégyellem magamat, elvégre nem így tanítottak. A jó modor mindenek felett, s ezt most én elcsesztem. Oltárira elcsesztem.
- Jaj, nagyon sajnálom! Azaz igazság, hogy annyira el voltam foglalva saját magammal, hogy észre sem vettem, hogy itt állsz. -
Miközben ezeket mondom kilépek a sorból és a fiú mögé állok be. Lényegében az már nem számít, hogy egy ember van előttem vagy nincs előttem ember. Teljesen lényegtelen mikor halok éhen.

Türelmesen kivárom amíg a fiú megkapja az ebédjét, majd csak azután nyújtom át tányéromat a hölgynek aki egy kisebb sült húst, rizst és valami zöldségfélét pakol a tányérra. Kicsit elfintorodva tekintek a tányéromra. Ennyi lenne az összes adagom? Szerintem ez még egy 5 éves gyereknek is vajmi kevés lenne, nemhogy nekem aki egész eddig keményen edzett most pedig éppen éhen halni készül.
Szomorúan veszem tudomásul, hogy a pult mögött álló hölgy nem tesz semmi mást a tányérra. Éppen ezért fogom magam és elveszek még egy kisebb csokit is.
- Amúgy Amberly vagyok! -
Szólok még az eddig előttem álló fiúhoz bemutatkozásképp.
Leteszem az egyik közeli asztalra a tányéromat, s a fiú elé állva kezet nyújtok neki. Ha akarja akkor elfogadja de ha nem akkor pedig visszaejtem magam mellé.

- Egyedül ebédelsz? -
Nem rámenősködök csak egy szimpla kérdés volt. Mivel Amandát és Jesse-t sehol sem látom, és nem szeretném egyedül elfogyasztani az ebédemet szívesen venném ha esetleg a fiú csatlakozna hozzám. De ha nem akkor nem. Természetesen azt is meg tudom érteni.

Megvárom amíg a fiú reagál valamit a sok badarságomra, s ettől függően választok asztalt. Vagy kettőnknek, vagy pedig csak magamnak. Ha a fiú netalán azt mondaná, hogy szívesen ebédelne velem akkor egy távolabbi helyre invitálom, ha pedig elutasítja eme remek ajánlatot akkor a legközelebbi helyre telepedek le.

Ó,hát nem tündéri, hogy még be is vallja a modortalanságát? Ha a mama kedvence, kötött mellényes, nyakkendős, cuki srác lennék, akkor csak rámosolyognék, és egy legyintéssel el is felejteném a dolgot. Ám a csaj nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy ez az ábránd valóra váljon. Szemeim megvillannak a tekintetén, vonásaim nem rezzennek, még csak egy könnyed mosoly sem siklik az arcomra. Egyik szemöldököm a magasba szökken, s elgondolkodom azon, hogy egyáltalán érdemes-e bármit is hozzáfűznöm ehhez a tényhez, vagy egyszerűen csak lépjek tovább.

A röpke gondolatmenet után hangokba öltöm az elmémben keletkezett szavakat.
- Nem csodálom - Tekintetem látványosan végigfuttatom rajta, s végül egy mosolyt erőltetek az arcomra.
- New Yorkban már csak ez a szokás - jegyzem meg kicsit gúnyosan, majd ellépek mellette, vállammal súrolva az övét, s automatikusan nyújtom a tányérom Miss Nagyság felé, hogy végre megpakolja a tányéromat minden jóval. Hamarosan cuppan is a krumplipüré, majd gurulnak a borsószemek, s végül egy félig odaégett hússzelet landol a tányéromon, szinte felkarcolva annak alját, a sercenő hangokból ítélve.
- Kösz - Nyögöm ki, ennyi jár, ha már ilyen cseppet sem ínycsiklandozó étek került a tányéromra. Már tovább lépnék, mikor a barna üstökös újból az utamba kerül, egész pontosan elém toppan, s felém nyújtja a kezét.

Komolyan, néha úgy érzem, hogy a homlokomra festették, hogy: "Ismerj meg!" Sóhajtok egyet, láthatóan jelét adva annak, hogy mennyire "örülök" ennek a találkozásnak, de mivel vele ellentétben, én tudom az illemet, felé nyújtom a kezem és megrázom törékeny kacsóját, igaz, csak finoman, nehogy valamiféle baja essék.
- Stephan Brooks - mutatkozom be azon a néven, ahogy elkereszteltek, bár szívesebben mondanám, hogy Mickey egér, vagy a Bolygó Kapitánya, már, ha humoromnál lennék.

Teszek egy fél fordulatot, ezzel egy időben landol a tálcám a hozzám legközelebbre eső asztalra, s micsoda véletlen, ugyanebben a pillanatban még egy koppanás hallatszik, tőlem balra. Már oda sem kell pillantanom, ennek ellenére megteszem, s látom hiperaktív "barátnőmet", aki még mindig nálam próbálkozik.
- Hogy egyedül? - teszem fel a kérdést, majd színpadiasan szétnézek magam körül.
- Nem, itt vannak a barátaim is, tudod, azok , akik folyton motyognak a fejemben! - adok választ , s megtűzdelem egy könnyed vigyorral, majd, mintha mi sem történt volna, kényelmesen helyet foglalok az asztalnál. Ha újdonsült ismerősöm még mindig ott ácsorogna az asztalom mellett, megszólalok.
- Leülhetsz, még maradt pont egy hely, pont ott, ahol te állsz. - jegyzem meg vigyorogva, bár már sejtem, hogy milyen gondolatok futkározhatnak a fejében. Sebaj, inkább higgyen bolondnak, mint sem rám tapadjon.

A fiú felém, fordul, s ezzel együtt kezet is ráz. Stephen. Micsoda egy furcsa név. Ízlelgetem még egy darabig… mármint a nevét. Szó se essék arról, hogy direkt lábatlankodok itt a fiú körül, csak egyszerűen nem találom meg a helyemet. Egyszerűen eltűntek a barátaim. Ilyenkor bezzeg mindig elnyeli őket a föld… mármint, ha fiúról van szó. Heh… basszus. Nem gondolok semmire, ő csak egy fiú egy …-al rendelkező egyén. Pont az ellentétem. Mármint én lány vagyok ő meg fiú. De mi van akkor, ha Stephen a fiúkat szereti? Akkor meg nincs is aggódnivalóm.

Kedves mosoly úszik ártatlan pofimra, ahogy a fiú ajkai is enyhe mosolyra húzódnak. Na tessék csak látni, nem is olyan nehéz dolog ez a mosolygás. A goromba stílust egyelőre, észre sem veszem, annyira el vagyok foglalva magammal, s az éhen halással. Ja, igen nekem már régen éhen kellett volna halnom. Miért csak most jut eszembe? Eddig hol voltak ezek a buta gondolatok? Talán ott az asztal alatt vannak…

Stephan mókás beszólására csak egy kisebb mosolyféleség a válaszom. Nem igazán tudom értékelni ezeket a dolgokat, igazából le sem esne, hogy a fiú el szeretne küldeni melegebb éghajlatra. Hohó! Talán nincs is veszve minden dolog, elvégre Stephan azt ajánlja fel, hogy van még egy üres hely. Értelmetlen arckifejezéssel tekintek végig az asztalon. Nem éppen a legjobb választás, de ha csak ez van, akkor ennyivel kell beérni.
Leteszem tálcámat magam elé, s helyet foglalok a fiútól kicsit jobbra. Nem, még véletlenül se szeretnék mellé ülni.

- Um… amúgy milyen szakos vagy? –
Próbálok meg valamiféle beszélgetést kezdeményezni, s közben ujjaim közé fogom a villát. De azzal csak böködöm a borsószemeket. Valamiért már nem olyan fontos az éhen halás…
De azért enni mégis csak kell! Ezért hát a kést is ujjam közé veszem, s elkezdem szeletelni a kissé égett húst. Szemeimet azonban az előttem heverő csokin legeltetem. Mit is mondott Straton a tánctanár? Ja, igen, hogy ha lehetséges, akkor ne együnk édességet, főleg ne a turné előtt. Azt hiszem ezt most nekem meg kell szegnem. Egyszerűen nem tudok ellenállni ennek a kis kísértésnek.
Lerakom tányérom szélére a kést és a villát, majd a csokoládéért nyúlok. Gyors mozdulatokkal megszabadítom a kis „ruhájától” és már a számba is veszem. Izé… itt most a csokiról van szó. Tudják arról, amit meg lehet enni… az édességről.
Kék íriszeimet a fiúra szegezem, kicsit elpirulok. Mi a fene van velem… hétfőn sosem vagyok ilyen. A fiú biztos maga az Ördög, vagy csak egyszerűen tetszik neki ez az esetlen, kissé hiperaktív viselkedés.

Ülve pillantok fel rá, s ajkaimra egy erőltetett mosoly kúszik. Na igen, előbbi megnyilvánulásomból akár őrültnek is tekinthet, én mindenesetre remélem, hogy rájön, nem éppen vágyom társaságra. Mégis, hiába a fáradozásom, a hanghordozásom, úgy tűnik, hogy nem jó taktikát választottam, mivel a lány lehuppan az asztalomhoz, igaz, nem túl közel hozzám.

- Ijesztő volnék? - Kérdem tőle, kicsit idegesítően, mintha csak piszkálódni akarnék vele. Igazság szerint ez a célom, az osztályteremben sikerült annyira felmérgesítenie annak a szőkének, hogy a feszültséget legszívesebben egy jó kis vitával vezetném le, és erre a vitára alkalmas lenne ez a csaj, aki amúgy egész normálisnak tűnik, leszámítva a viselkedést, amivel indított. Nagyapám éppen rá, s a hozzá hasonlóakra mondaná, hogy nem minden arany, ami fénylik, értsék ezt úgy, hogy lehet akármilyen úri lány, ha nem tűnik annak. Tekintetem óvatosan végig vezetem rajta, meg kell vallani egy igen csinos arc gazdája ül velem szemben, bár a testalkata hagy némi kivetni valót maga után,kicsit vékonynak tűnik. Mondjuk az előtte heverő tányér tartalmából ítélve igen jó étvágya lehet, így nem értem, hogy mi lehet a soványság oka.

A gondolataimat gyorsan félresöpröm az elmémből, majd Amberlyre pillantok, ha jól emlékszem, ezen a néven mutatkozott be.

- Képzőművészet, azon belül festészet. - válaszolom a kérdésére, miközben látom, hogy némi undorral böködi a borsó szemeket, s furcsán szemez azzal a hússzelettel. Fura egy csaj. Kezembe veszem a villát, s a kést, majd próbálnék leszelni egy kis húst, ami elég nehezen megy, valóban jól átsült ez a hús, talán túlságosan is. Vetek is egy mogorva pillantást a pult mögött ácsorgó, vigyorgó pufók kisasszony felé, de mivel ezzel nem érek el semmit, sőt, a hús sem lesz puha, így sóhajtva egyet, tovább próbálkozom a lehetetlennel, vagyis a hús felszeletelésével.

- Úgy gondolod, hogy a csokoládétól finomabb lesz a hús? - kérdem érdeklődve, miközben fogaimmal őrölni kezdem a falatot a számban. Kicsit rágós, kicsit kihűlt, de az íze nem is olyan rossz, a fűszerek megtették a hatásukat.
- Na és te mivel foglalkozol? - Teszem fel a kérdést, miközben lenyelem a húst, s furcsa, de valahogy nehezen megy le a falat, sőt, a levegőt is nehezebben veszem. Érzem, ahogy kaparni kezd a torkom, s azt is, hogy egyre szaporábban veszem a levegőt. Az evőeszközöket is leteszem a kezeimből, melyek hangosan koppannak az asztalon, majd igazgatni kezdem az ingemet, hogy levegőhöz jussak. A fejem már paprika vörös lehet, kicsit a szemeim is kidüllednek, persze, fogalmam sincs, hogy mindebből Amberly mit vesz észre, hisz az előbb még erősen szemezett a csokoládéjával.
- Ezen...ezen volt szerecsendió? - teszem fel a kérdést, mintha a lány tudná rá a választ, miközben apróbb hörgő hangokat is produkálok. Remek, már csak ez hiányzott, hogy az első iskolai napomon allergiás rohamot kapjak...

Szabad kezemmel magam elé húzom a csokoládét, amivel eddig csupán csak szemeztem. Elkezdem szépen kicsomagolni a kis tasakjából, s már harapok is bele éppen akkor mikor a fiú hozzám intéz egy kérdést. Mielőtt válaszolnék neki elrágcsálom a számban lévő kis csokifalatot.
- Nem mondtam, hogy ijesztő vagy. -
Csóválom meg a fejemet lemondó sóhajjal. A fiúk már csak ilyenek, sosem fogják megérteni a női logikát. De én se fogom megérteni a férfiak logikáját annyi bizonyos.
- De ha olyan szőrös leszel mint a jeti, karmaid és agyarad nő akkor majd szólj. Úgy lehet, hogy már ijesztő leszel. -
Próbálom meg elterelni a fiú negatív gondolatait viccesebb irányba. Szemlátomást nem túl sok sikerrel. Na sebaj, próba cseresznye! ^^

Újra beleharapok a vaníliával töltött csokoládéba. Ki hallott már ilyenről, hogy vaníliás csoki? Senki, mindenesetre egész finom. Ha tudnám, hogy a fiú éppen engem méreget akkor valószínűleg már rég elsüllyedtem volna a föld alá. Nem szeretem ha egy fiú engem mér föl a szemével vagy akármi másával... itt most a kezére gondolok. Tudom, hogy senki nem fog nekem hinni, mert perverz a fantáziátok. Ugye Olvasók?

Bele vagyok mélyedve saját gondolataimba de ettől függetlenül természetesen még hallom Stephan válaszát. Festő úr! Akkor bizonyára szeret meztelen csajokat is festeni, vagy ez nem tartozik hozzá? Be kell, hogy valljam nem igazán értek a festészethez. Elég távol áll az én kedvenceimtől. Tánc, és korcsolya! ^^
- Na, az tök jó lehet! És mit szeretsz inkább festeni? Mármint természeti dolgokat, vagy embereket? -
Tudjátok mi a gond? Én tudom... na, most a viccen kívül az, hogy engem minden ember érdekel. Mármint, hogy minden ember felé hatalmas az érdeklődésem. Még akkor is ha egy elcsépelt, semmitmondó emberke. Neeeem, most nem rád gondolok Stephan!

- Öh... nem, csak a hús egy kicsit furcsán néz ki. Nem túl szenes? -
Kérdezem kis fintorral ajkamon a fiútól aki már be is kapott egy szeletet a húsból. A látszat ellenére eléggé úgy rágja mintha a világ legfinomabb dolgát enné.
- Én kérlek szépen táncolok. -
Olyan hangsúllyal mondom mindezt mintha a világ legfontosabb dolgát végezném. S ha ez még nem volna elég ki is húzom hozzá magamat, hogy a fiú mégjobban érezze mennyire fontos dolog ez az életemben.
- De amúgy imádok még korcsolyázni is. -

Miután megosztottam egy-két alapvető tényezőt a fiúval a húsnak szentelem figyelmemet, ám az nem túl bizalomgerjesztő. Jobb lenne ezt hanyagolni, nem szeretnék elkapni semmilyen fertőzést vagy egyéb hasonló dolgot.
Köhögésre leszek figyelmes, mire fel is pillantok a fiúra aki majdnem megfullad velem szemben. Arcomon rögtön megjelenik az aggódás jele.
Gyorsan elveszem a fiú poharát és vizet töltök bele, amit aztán a fiúnak nyújtok.
- Nem tudom, de ne fulladj meg! Hozzak neked valamit? -

Miután az asztalnál ülve azon gondolkodtam, hogy vajon miért is maradt ott, ahelyett, hogy keresett volna egy szebb, tisztább, barátságosabb asztalt, a csaj meglehetősen furcsa dolgokat felelt a kérdésemre, már azt is mondhatnám, hogy sikerült egy apró mosolyt csalni az arcomra azzal a jetis beszólással. Mindez így is lett volna, ha éppen nem lettem volna olyan mérges, mint egy skorpió. Így a vigyor elmaradt, de a társalgás megmaradt.

Aztán jött a bájcsevej, mert miért is ne ismerhetném meg egy iskolai társamat? Na ez, az, bár a választ jól tudtam. Lola óta nem túlságosan kedveltem az effajta társalgásokat, inkább csak a lényegre törekedtem, ha értitek. Szórakozóhely, egy-két pia, aztán az újonnan vásárolt matrac kipróbálása a választott csaj társaságában. Most azonban semmi ilyen célom nem volt, ugyanis iskolában voltam, ráadásul délelőtti időpontban, így lényegében teljesen feleslegesnek találtam ezt az "ismerkedjünk meg egymással" részt.

Megismerni? Ez talán túlzás, engem nem tudna megismerni, nem lenne rá lehetősége. Az, hogy tudja a nevem, a szakom, még nem jelent semmi. Vele ellentétben én nem túlságosan érdeklődtem a személye felől, mégis, percek alatt többet megtudtam, mint amennyit akartam.

Többek között azt, hogy imád táncolni és korcsolyázni, valamint roppant mód falja az édességeket. Egy pillanatra még az is átfutott a fejemben, hogy lehet, csak én tévedek és nem kéne egy nő miatt elítélnem az összes többit. Mi van, ha ez a csaj normális, leszámítva a hiperaktív ismerkedési szokásait?

Ezen méláztam a hús rágcsálása közben , majd válaszoltam a kérdésére, melyet időközben feltett.
- Szeretek természeti képeket festeni, de az aktokat sem vetem meg. - adtam választ a kérdésére, de már vártam azt, hogy elkerekedjenek a szemei, vagy szóba hozza azt a témát, hogy vajon miért is szerethetek annyira aktokat festeni...

Most pedig, amíg ő meglepődhetett és mesélhetett nekem, én itt szenvedek, fuldokolva, de nem azért, mert félrenyeltem, hanem azért, mert az allergia ilyen alattomos tüneteket produkál. Kezemből eldobtam kést, villát, hiába kötöttem ki a nyakkendőt, nem lett jobb, sőt, kínozva kaparja a torkom, a szemeim már kidülledtek, s valószínűleg úgy festhetek mint egy üveghal a búcsúban. Egyik kezemmel már felé nyúlok, hátha észreveszi a szenvedésem és igen, imáim meghallgattattak, észrevett. A víz felé nyúlok, de mivel már összpontosítani sem tudok, az kicsúszik a kezemből, a víz a földre ömlik, a pohár pedig szilánkosra tör, én pedig ájultan csusszanok le a székről, s fejjel a víztócsa mellett landolok. Szép kis első nap, nem igaz? Küzdj az életedért! Akár ez is lehetne az iskola mottója...